A boldogtalan, a szent és a boldog

Ha most, amikor elvesztettem a képességet vágyam kielégítésére, egyúttal elvesztettem volna a szerelmet is Maga iránt, talán leltem volna némi vigaszt. Akkor ellenségeim olyan nyugalmat adtak volna nekem, amelyet Origenész bűnnel szerzett meg. Milyen szerencsétlen vagyok!

Pierre Abélard (1079 – 1142) feltételezett levele Héloïse-hez (1095 – 1164) 1128 körül
Hanny Norbert fordítása[1]

d’Agesci (1756? – 1829?): Nő Héloïse és Abélard leveleit olvassa (1780 körül)

Kétkedően fogadtuk azt a véleményt, amely szerint Origenes Adamantios exegéta (írásmagyarázó) (182? – 254) önnön keze által szabadult volna meg a spirituális elmélyülésében őt csak akadályozó szerveitől. Érdekesebb, izgalmasabb volt azonban igaznak hinni a tettet, amelynek híre aztán futótűzként szaladt át a századokon. Abélard hittudósi munkásságát a maga (valóságos) érzékeny vesztesége természetesen nem zavarta. Ez vezetett összecsapáshoz a két egyházi doktor, vagyis ő maga, a Doctor Scholasticus és Clairvaux-i Szent Bernát (1090 – 1153), a Doctor Mellifluus („mézzel folyó”, „mézajkú”) között.

Hány lelkünk van?

Mića: A lélek mélye

Mielőtt szóeredeti vizsgálatokra térnénk (a közeli napokban), fontos elvi kérdést kell tisztáznunk, azt, hogy hány lelkünk van. Nem az okozza itt a problémát, hogy méltatlan porhüvelyünk esetleg (fordított metempszichózissal) átjáró háza lenne egymást követő lelkeknek. Kétféle lélekről beszélnek már évszázadokkal a kereszténység előtti görög filozófusok is, és ennek felismerhetők a nyomai az Újszövetségben is.