Újabb zavarok Bizáncban

Bizáncban a Krisztus természete körüli szövevényes viták egymást követő véres fordulatairól, melyeknek egyaránt volt színtisztán spirituális oldala (a spiritualitás Bizánc társadalmát ma már alig felfogható mértékben járta át) és színtisztán politikai, már beszámoltunk a különféle kezdeti békítési kísérletek (Kalkhedoni Zsinat 451-ben, a Henotikon 482-ben, 519-es kiegyezés) ismertetésekor.
519-et követően egyre világosabbá vált, hogy a császár és a pápa megállapodása sem képes felszámolni a keleti és nyugati érdekellentéteket, vagy, másfelől, lecsendesíteni a két keleti, egyre jobban ekülönülő érdekcsoport, az alexandriai – kopt, és a konstantinápolyi – orthodox vitáját.[1] A császárok többnyire a kalkhedoni dogma híveinek mutatkoztak – leegyszerűsítve: két természet egy személyben – , de az ellenirányzat, a miafizitizmusból kifejlődő monofizitizmus, az „egy domináns személy Krisztusban” hívei egyre elsöprőbb létszámfölénybe kerültek. (Véletlenszerű eleme ennek a Kalkhedoni Zsinat egyetemes egyetértésre jogot formáló, a korhoz képest szelíd konszenzuskeresése, mely az alexandriai ellenlábasokat azokra a – korábban általuk is elutasított – nézetekre sarkallta, amelyekkel a zsinat szembeszállt.)
Bizánc állandó fenyegetettségben élt perzsa, avar, balkáni, majd arab támadásoktól, valamint a „stasistól”, belső egyensúlyvesztéstől-lázongásoktól. Éppen ezért igyekeztek a császárok egy olyan, a társadalmi és politikai élet szemszögéből döntően fontos kérdésben, mint a teológia, békét szerezni, természetesen az egyház vezetőit is bevonva.

1 HERACLIUS
Erakleios (575? – 641)

Több évtizedes kompromisszumkeresést követően, melynek során I. Sergios († 638) konstantinápolyi pátriárka és az általa koronázott Erakleios császár (575? – 641) különböző egyházi központok között próbált dűlőre jutni, melyben a császár hajlandó volt elállni tulajdon előző javaslatától, az egyérvényűségtől, előálltak a monoenergizmus tanával: Krisztus egyetlen „hegumenikus”, uralkodói energiával bír a két természetén belül. Kísértetiesen hasonló volt a kialakuló béke ahhoz, amit 451-ben élt meg Bizánc a Kalkhedoni Zsinat után: a nagy fellélegzést csak egy halvány sóhaj törte meg, ami aztán összeomlásba torkollt. A jeruzsálemi Sofronios (560? – 638) szerzetes elég éber volt ahhoz, hogy a kompromisszumkeresés időszakában tüzetes vizsgálat alá vesse a tant, és azt nem találta kielégítőnek. Továbbment: diotheletizmusnak nevezett ellentanítást dolgozott ki Krisztus kettős akaratúságáról. A pátriárka képes volt ugyan elhallgattatni a szerzetest, de amikor 634-ben magából a szerzetesből is pátriárka lett Jeruzsálemben, már nem lehetett lakatot tenni a szájára.

2 PopeHonoriusI

I. Honorius († 638)

Érezve a bajt, Sergios haladéktalanul I. Honorius pápához fordult, részletezve, mekkora bajt támasztana egy újból fellángoló vita, és ismertette a tant is.[2] A pápa örömmel üdvözölte Sergios áldozatos erőfeszítéseit, a maga részéről el is fogadta a tant, de nem emelte dogmává. Sofronios sem volt rest: Ciprusban zsinatot hívott össze, mely olyan monofizita eretnekségként bélyegezte meg a monoenergizmust, amely aláássa a kalkhedoni kompromisszumot. Megint állt a bál, tömegesen pártoltak el a monoenergizmustól, köztük Sergios és a császár is, végül ebben a hitében a pápa maradt magára.
Így, egy újabb jelentős békítési kísérlettel, 638-ban a császár kibocsátotta az Ekthesis[3] (Jelentés) című levelet (formailag Sergios beadványára válaszul), melyben kinyilvánította a birodalom vallási alapját, mely nem más, mint a monotheletizmus.[4] A lehetséges isteni-emberi energiák számlálgatásától a levél eltiltotta az alattvalókat, de kinyilvánította Krisztus egyetlen akaratát a két személyben. Úgy látszott, szent a béke. Hónapokon belül három főszereplő távozott az élők sorából: a jeruzsálemi pátriárka, mielőtt kidolgozhatta volna újabb ellentanát, a konstantinápolyi pátriárka, akinek utóda, I. Pyrrhos († 655) császárhű volt, és… a pápa. Ez viszont kínos meglepetéssorozat forrásának bizonyult. I. Honorius utódai a pontifikátusban élesen szembefordultak a monotheletizmussal. Az arab térhódítással ugyanis a monofiziták döntő tömegei tűntek el, nem maradt kit pacifikálni, a monofizitizmus egésze mint olyan elveszítette politikai, következésképpen teológiai súlyát. Bármiféle engedmény feleslegessé vált, bármilyen új tan csak veszély forrásává.[5]  A császár nem sokkal a halála előtt értesült a nyugati álláspont megfordulásáról, utolsó szavával még Sergiost okolta mint kiötlőt, ámde az ügy még korántsem volt elveszett.

3 constante_ii_2

II. (Szakállas) Konstas (630 – 668)

A császár halála utáni rövid, de véres trónutódlási küzdelemből és polgárháborúból haszonélvezőként unokája, a tíz éves II. ( – feltehetőleg később – Szakállas) Konstas emelkedett fel.[6] Ezalatt Karthagóban Hitvalló Szent Maximos, a szerzetes döntő csapást fontolgatott.[7] Zsinatot szervezett, mely levélben értesítette I. Tódor pápát a monotheletizmus elítéléséről. A pápa ezt megírta a monotheletista hitében sziklaszilárd II. Pál († 653) konstantinápolyi pátriárkának. A makacs pátriárka eretneknek bizonyult a tévtanhoz való ragaszkodásában, így a pápa 649-ben kiközösítette.[8]

4 Maksim_ispovednik

Hitvalló Szent Maximos (580? – 662) és csodatettei

A Bizánccal elégedetlen afrikaiak feltüzelték Patrícius Gergely karthagói exarchát, hogy kiáltsa ki magát császárrá, ám őt már 647-ben a betörő arabok verték le Sufetulánál.

6 Diocletian Sufetula

Diocletianus császár (244 – 313) diadalíve Sufetulában

A tizenhét éves császár bármennyire is közönyös volt teológiai nüanszok iránt, annyit észrevett, hogy célszerű elsimítani az újabb konfliktust. II. Pál pátriárkára támaszkodva kibocsátotta a Typos tes pisteost, A hit mintáját, melyben, hatálytalanítva az Ekthesist, a Krisztus energiájáról folytatott vita tilalmát kiterjesztette az akaratok számáról szóló vitára is, majd állásfoglalás nélkül lezárta a monoenergizmus és monotheletizmus problémaköreit. Ám a megoldást sérelmesnek találták az orthodoxok, mert ők határozott kiállást vártak. I Tódor, Hitvalló Szent Maximos aktív közbenjárására zsinatot tervezett a Lateránba, de ebben hirtelen halála megakadályozta. Ám utóda, I. Szent Márton (orthodox szentelés) különös indulattal szállt küzdelembe a monotheletizmus ellen.

5 Theodorus_I_Marton

I. Tódor († 649) és utóda, I. Szent Márton († 655)

Végigvitte a zsinatot, amely egy kivétellel csupa nyugati püspök részvételével zajlott le, és ezen elítélték a monotheletizmust. Valamint, menetrendszerűen, a sokszáz éve halott Origenest (182? – 254). A fiatal császár, egyedülálló módon, nem adta ki a iussiót, a pápai beiktatás jóváhagyását, és ennek megfelelően el sem ismerte I. Szent Márton beiktatását. Megbízta ravennai exarcháját, az eunuch Olympiost († 652?), fogassa el a pápát. Ám a kegyes hagyomány szerint Olympios égi jelet látott abban, hogy megbízottja mindig elkerülte a pápát; akárhogy is, Olympios átállt, sőt, szintén császárrá kiáltotta ki magát.[9] Mikor be akart vonulni Szicíliába, seregét ragály verte le lábáról, melyben maga is életét vesztette. II. (Szakállas) Konstas római exarchájának végül 653-ban sikerült foglyul ejtenie a pápát Hitvalló Szent Maximosszal (felszentelőjével) együtt, és mindkettejüket Konstantinápolyba hurcolták. A pápát halálra ítélték, de ezt száműzetésre enyhítették. I. Szent Márton a száműzetésben, 655-ben halt meg Khersonesosban.

7 Chersonesos_ruins

Khersonesos

Hitvalló Szent Maximost rá akarták venni a Typos elfogadására, ám erőfeszítéseik nem jártak sikerrel. Maximost így Thrákiába száműzték, ahonnan 661-ben vallatásra Konstantinápolyba vitték, amikoris kegyetlenül megcsonkították, hogy megfosszák író- és beszédképességétől. Második száműzetésében, a Kaukázusban halt meg röviddel ezt követően.[10]
A császár halála sem volt kevésbé rettenetes. Előbb letaszította öccsét, Theodosiost a társcsászári székből, majd a papi rend felvételére kényszerítette, végül 660-ban megölette. Nyíltan Káinként emlegették Konstantinápoly utcáin. Akár emiatt, akár az Itáliát emésztő belharcok miatt, akár a Szicíliát fenyegető szaracén támadás miatt a császár jobbnak látta székhelyét Syrakusába áthelyezni.[11] Ám 668-ban, Szíriai Nagy Mihály (1126 – 1199) kései leírása szerint  668-ban szolgája, Andreas kétszeres adag szappannal mosta meg a fejét, hogy ne lássa a habtól, amint Andreas egy ezüst vödör után nyúl…[12] Ezúttal a vödör rúgta, méghozzá fejen a mit sem sejtő császárt. Az összeesküvés szálai elvezettek a katonák által kikiáltott örmény Mezezios († 669) ellencsászárhoz is, őt a ravennai exarcha verte le.
Mindamellett a krisztológiai vitát a még I. Márton életében felszentelt I. Jenő pápa († 657) rendezte Konstantinápollyal. Vitába sem bocsátkozott, a konstantinápolyi pátriárka utolsó halvány kísérletét az energiák és akaratok helyes megszámlálására visszautasította. 680-ban a Római, 681-ben a III. Konstantinápolyi Zsinat ítélte el végérvényesen a monotheletizmust.

8 Ravenna

IV. Konstantinos (652? – 685), a III. Konstantinápolyi Zsinat császára egyházjogokat adományoz. Ravenna, VII.sz.

Az utóbbi alkalommal, biztos, ami biztos, az akkor már 43 éve halott I. Honorius pápát is kiátkozták, aki annak idején magára maradt a monoenergizmussal. Az akkori pápa, Szent Agaton (577 – 681) úgy gondolta, ezzel sikerült megmentenie a keresztény világot a krisztológiai széthúzástól.
Ebben nagyot tévedett.


[1] History of the Byzantine State

[2] http://www.newadvent.org/cathen/07452b.htm

[3] Ekthesis

[4] http://lexikon.katolikus.hu/M/monotheletizmus.html

[5] http://www.ellopos.net/elpenor/vasilief/

[6] II. (Szakállas) Konstas

[7] Hitvalló Szent Maximos

[8] History of the Later Roman Empire from Arcadius to Irene

[9] History of Byzantium

[10] http://orthodoxwiki.org/Maximus_the_Confessor

[11] II. (Szakállas) Konstas és IV. Konstantinos

[12] II. (Szakállas) Konstas halála

Advertisements

4 responses to “Újabb zavarok Bizáncban

  1. Tyűűűha! Egyáltalán nem a bejegyzés hibája, de ezt nehéz fejzúgás nélkül elolvasni… 🙂

    Kedvelik 1 személy

  2. Legalább annak örülhetünk ebben a fejetlenségben, hogy a miénk még megvan.

    Kedvelik 1 személy

  3. Amíg “e félig isten, félig állat” (ön)meghatározási kísérleteinek elsődleges módszere az elkülönítés/elkülönítés, legyen szó akár a benne lévő isteni, akár a benne lévő állati eredetét illetően, addig ez már csak így megy. Bizonyos – transzhumanista – elméletek a szingularitástól várják a probléma – nem megoldását, hanem – megszűntét. Jó lenne megélni, hogy kiderüljön: Birokirintonu Krisztus-e vagy Antikrisztus.

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s