325 – 381

„A világ felnyögött, látván, hogy ariánussá vált.”
Szent Jeromos (347? – 420?)

(Az alábbiakban Henry Chadwick A korai egyház című könyvének IX. fejezetét[1] követem, de csak főbb vonalakban: a lényeget, vagyis a teológiai vitát erősen megkurtítom, a lényegtelent, a történeti esetlegességeket viszont kidomborítom.)
0 mosaic

Római mozaik, IV. sz.

 A katolikus egyház történetéből elég sokat szemezgettünk már annak megállapításához: a legélénkebb, legszínesebb viták forrása leginkább egy-egy, lehetőség szerint minél több tekintély által elfogadott, minél véglegesebbnek tűnő megállapodás.
Áttekintettük a 325-ös Nikaiai Egyetemes Zsinat összehívásának körülményeit, céljait, főbb végzéseit.  Az ott elfogadott egyetemes (katolikus) hitvallás hosszan tartó, heves vitákat „lobbantott fel” (olykor szó szerint is). Az egyik háború, amelyet a zsinat, bár megszüntetésére hívta össze Nagy Konstantin császár (272 – 337), a lybiai Areios presbiter (260? – 336) tanítása  nyomán Krisztus isteni természete körül zajlott: a presbiter hevesen tiltakozott Krisztus és az Atya egylényegűségének és a Szentháromság tanának elfogadása ellen. Fodrozta a hullámokat a harmadik század első felében (és feltehetően szintén Lybiában) élt Sabellios sokszor megbélyegzett, de még mindig ható tanítása, mely tagadja a Szentháromság isteni személyeinek különbözőségét, szembeállítva a szintén eretnek Origenes (182? – 254) véleményével, mely határozottan három nem elegyíthető isteni személyt látott a Szentháromságban. A teológiai gyakorlatban ez azt jelentette, hogy ha valakit origenizmussal vádoltak, a megvádolt fél azonnal sabellianizmussal viszontvádolta vádlóját és megfordítva.
Nagy Konstantin idején a zsinat határozatait nyíltan senki nem kérdőjelezte meg, de mivel a császár, felismerve a vallásbéke fontosságát, megegyezésre törekedett az ariánusokkal, így ők szép lassan visszakerültek a 325-ben elveszített pozícióikba. Nem minden zökkenő nélkül: a császár bizalmát élvező Kaisareai Eusebios püspök (260? – 342?)  időnek előtte, azaz még ügyének kivizsgálási szakaszában visszavette a nikomedeiai egyházközösségbe fegyverbarátját, Areiost. A felbőszült Nagy Konstantin azonnal száműzte Eusebiost, ám haragja múltán visszafogadta, és így a püspök azonnal akcióba lendült: barátja, Areios ellenfeleit sorozatosan és fondorlatosan bukáshoz segítette.

  1. Hitvalló Szent Eustathios[2] antiókiai püspök (270? – 360?), az arianizmus fő-fő ellenfele feszült viszonyban volt a császár édesanyjával, Szent Ilonával (250? – 330?). Mikor Szent Ilona a Szent Kereszt megkeresésére indult, az őt már az alacsony származása miatt is lenéző püspök teológiai vitába keveredett vele. Szent Ilona meggyőződéses tisztelője volt Antiókiai Szent Lukianos[3] vértanúnak (240? – 312), aki ugyanakkor Areios presbiter tanítómestere volt.[4] A püspök tiszteletlenségét használta ki Eusebios. Érvei hatására Hitvalló Szent Eustathiost a császár száműzte.
  2. Amint már beszámoltunk róla, Areios legnagyobb ellenfelének, Alexandriai Szent Sándornak (250? – 328) a halálát követően a hozzá hasonlóan intranzigens barátja, Alexandriai Szent Atanáz[5] (298? – 373) foglalta el a megüresedett, kiemelkedően fontos alexandriai püspöki katedrát. Alig hogy megválasztották, Nagy Konstantin császár levélben tudatta vele, Areios presbiter immár jó útra tért, lám, a Credót is aláírta, kéretik visszavenni az alexandriai egyház kebelébe. Szent Atanáz makacsul ellenállt, mire a császár színe elé idézték. És – ez igazi üdvtörténeti csoda – meggyőzte Nagy Konstantint a maga igazáról. Ugyanakkor kénytelen volt visszafogadni Areios harcostársának, Meletius († 325?) lycopolisi püspöknek a nikaiai zsinat után kiűzött híveit. Annyi bizonyos, hogy durva bánásmódban részesítette őket, de azt, hogy egy meletiánust, Arseniost meggyilkolta volna, hogy levágott karját varázslásra használja, sőt varázslásaihoz egy kettétört szent kelyhet is felhasznált volna[6], első olvasásra meglepő vádnak érezzük. Eusebios sebbel-lobbal zsinatot hívott össze Tyrosba 335-ben, amely a vádakat megalapozottaknak találta, Szent Atanáz viselkedését funkciójához méltatlannak ítélve arról letette, sőt ki is közösítette. Szent Atanáz a császárhoz fellebbezett, ami a viszonyok jó ismerője, Eusebios számára egyet jelentett a döntés várható megmásításával, ezért, hogy kifogja a szelet Szent Atanáz vitorlájából, azzal vádolta meg a császár előtt, hogy kedvezőtlen császári döntés esetére Szent Atanáz azzal fenyegetődzött, kikötősztrájkot szervez, megbénítandó Konstantinápoly gabonaellátását. Nagy Konstantin haragjában Augusta Treverorumba (Trier) száműzte Szent Atanázt.

    2 Trier_Porta_Nigra_200

    Trier, Porta Nigra (200)

  3. Markellos (285? – 374?) ankyrai (ankarai) püspök heves ellenfele volt ugyan Areiosnak, de sok figyelmet nem fordítottak rá, mindaddig, amíg tudós művekben el nem kezdte bírálni Origenes nézeteit. Origenest ugyan eretnekként kezelték, de teológiai aktivitások sokféleképpen elsülhetnek, így Eusebios kényelmetlennek kezdte érezni a személyét. Kezére játszott, hogy Nagy Konstantin az újjáépített jeruzsálemi Szent Sír-templomban óhajtotta megünnepelni trónra lépésének harmincadik évfordulóját, és ez alkalommal a szertartásba beilleszteni az ariánusok visszafogadását. Markellos lelkiismereti okokból nem volt hajlandó részt venni az ünnepségen. 336-ban egy újabb konstantinápolyi zsinaton emiatt letették és száműzték.

Ekkoriban halt meg Areios, teljesen magára maradva, mert személyével már régóta nem foglalkoztak maguk az ariánusok sem. Jóindulatúan visszafogadták volna a konstantinápolyi egyházba, de húsz évvel halála után az ihletett fantáziájú Szent Atanáz azt terjesztette, a püspök azért fohászkodott, ne szennyeződjön be közössége Areiosszal, és lám, a visszafogadás előestéjén Areios önkezével vetett véget életének. Akárhogy is végezte, halálának nem volt kihatása az arianizmus erőviszonyaira.
337 pünkösdjén Eusebios megkeresztelte Nagy Konstantint. A császár röviddel ezután meghalt.


 

Nagy Konstantin végakarata az volt, a császárság rendje térjen vissza a Diocletianus (244 – 311)-féle bonyolult, de hatékony modellhez, melyben különféle alá- és fölérendeltségi viszonyban három fia és unokaöccse venne részt, az imperatori tisztet valamelyik fiának fenntartva.

3 Nagy Konstantin fiai

Nagy Konstantin (272 – 337) fiai: II. Konstantin (316 – 340), I. Constans (320? – 350), II. Constantius (317 – 361)

A fiak hidegvérrel lemészárolták a közvetlen rokonság szinte valamennyi férfitagját, hogy tiszta helyzetet teremtsenek, majd hárman, minden különösebb bonyolult adminisztráció nélkül felosztották egymás közt a birodalmat: a Nyugat-Római Birodalom lett II. Konstantiné, Itália és Africa I. Constansé, és a Kelet II. Constantiusé. A gyermekek nevei, akárcsak apjuké vagy nagyapjuké, I. Constantius Chlorus császáré (250? – 306) „Szilárd”-ságot sugallnak, mégis zűrzavaron, instabil korszak köszöntött be apjuk halálával. II. Konstantin és I. Constans háborút vívtak egymással, melynek során II. Konstantin életét vesztette.
Nagy Konstantin halálát és a zűrzavaros időszakot kihasználva Szent Atanáz, Markellos és híveik visszaszivárogtak, de II. Constantius kelet-római császár Eusebiost pártolta, aki székhelyét immár Konstantinápolyba helyezte át. Így a visszaszivárgást kényszerű vissza-visszaszivárgás követte. Ebből pattant ki a kor legsúlyosabb egyházi konfliktusa, ugyanis I. Szent Gyula pápa († 352) 340-ben befogadta őket a római egyházba. A 341-es Antiókiai Zsinat elítélte a nyugati egyház önkényes döntéseit, és Markellost sabelliánus eretnekként bélyegezte meg (mint aki jó alkalmat lát a Credo elfogadásában arra, hogy leplezze bűnét). Abban a hiszemben, hogy ezzel borsot törnek Markellos orra alá, a Credóba iktatták az „és országának nem lesz vége” félmondatot, mely a mai napig őrzi a viszály emlékét.

Mindamellett jellemző a kor viszonyaira, hogy a zsinat légkörét meghatározó atyák elutasították, hogy ariánusok lennének („hogy követhetnének püspökök egy presbitert?”).
Eusebios halála után 342-ben évekig tartó harc indult konstantinápolyi püspöki széke megszerzéséért Hitvalló Szent Pál († 350?) és Makedonios († 360?) között. Hitvalló Szent Pált háromszor tették le, végül kappadókiai száműzetésében megfojtották. Makedonios, arra hivatkozva, hogy a Credo akkori formája nem tisztázza a Szentlélek státusát, elvitatta a Szentlélek isteni mivoltát. Csoportját az ortodoxok a Lélek ellen harcolóknak, pneumatomakhosoknak nevezték el. A császárt a teológiai részletek hidegen hagyták. Makedonios akkor vesztette el II. Constantius kegyét, amikor megkérdezése nélkül áthelyezte Nagy Konstantin széteséssel fenyegető sírját, és emiatt véres zavargások törtek ki. Makedoniost a nikaiai hitvallást védő Nagy Konstantin elleni tiszteletlenséggel vádolták. Az egyre elmérgesedőbb helyzetben a két római császár 342-43-ban zsinatot hívott össze Serdikába, ám ez csak olaj volt a tűzre: a két párt kölcsönösen kiátkozta egymást. A nyugatiakat különösen felbőszítette Valens (300? – 375?) mursai (eszéki) és Ursacius (sz. 300?) singidunumi (belgrádi) püspökök átsorolása a keleti ariánusokhoz. A császárok erélyes rendcsinálásba kezdtek, melynek eredményeképpen a nyugatiak felhagytak Markellos támogatásával, a keletiek visszafogadták Szent Atanázt, akinek ezt követően volt mintegy tíz nyugodt éve Alexandria püspöki székében.

4 Magnentius

Magnentius (303 – 353)

350-ben a frank Magnentius fellázadt I. Constans ellen, és harcban legyőzte; őt viszont Mursánál az ilyenképpen egyeduralkodóvá váló II. Constantius. Híre ment, hogy a közeli kápolnában az ariánus Valens püspök mond buzgó imát II. Constantius sikeréért. Ennek meg is lett a gyümölcse: a császár egyházügyi tanácsadója lett. Felbuzdította a császárt, hogy szabaduljanak meg Szent Atanáztól. A császár, kihasználva a nyugatiak nagyfokú tájékozatlanságát a nüánszokban, a 353-as Arelatei (Arles-i) és a 355-ös Mediolanumi (Milánói) Zsinaton keresztülvitte Szent Atanáz elítélését. A vonakodókat, közöttük Szent Lucifert († 370), Carales (Cagliari) püspökét, valamint Szent Libériusz († 366) pápát száműzték. Szent Atanáz fegyveresen állt ellen, végül fölébe kerekedtek, és 356-ban eltávolították. Mindenesetre sikerült elrejtőzködnie a hatósági zaklatások elől. Utódja, az ariánus Kappadókiai György († 361) nem volt különösebben népszerű: a császár halálát követően a legkülönfélébb érdekcsoportok által felheccelt tömegek 361 szentestéjén agyonverték. Később alakja egybemosódott a csodatévő, sárkányölő Lyddai Szent Nagy Mártír Györgyével (275? – 303), Anglia védőszentjével.
I. Constantius alatt az arianizmus teljes győzelmet aratott, bár saját mozgalmuk szélsőségeseit, így a Koile-Syriai Ateista Aetiost hagyták száműzni. Ateista Aetios az ariánusok által kifundált, „középutasnak” mondott homoiusion-formulát sem tudta elfogadni: a homousion, vagyis az Atyával egylényegű Fiú helyett az Atyához hasonló Fiú megfogalmazást. Ateista Aetios távolról sem volt ateista, a trinitáriusok bosszúból játszadoztak el a nevével, mert egyházi szervezeten kívüli laikusként is óriási hatást tudott gyakorolni az ariánusokra. A logika mestere volt, a patripasszionistákkal szemben – velük már találkoztunk  – Isten szenvedésmentességével érvelt, amit csak úgy tudott elképzelni, hogy Jézus teljes egészében a teremtett világhoz tartozik, és lényegi kapcsolat nem fűzheti az atyához. A radikális ariánus irányzatot ennek megfelelően anomoianizmusnak nevezték el. Ateista Aetios nemcsak Kappadókiai Györgyre, de Eudoxiosra († 370), Antiókia püspökére is nagy hatást gyakorolt.
Valens mursiai püspök ravaszul megkörnyékezte Córdobai Hosiust (256? – 359), a nikaiai hitvallás legfőbb védelmezőjét, a Nikaiai Zsinat levezető elnökét, hogy vesse el mind a homousiont, mind a homoiusiont mint nem-szentírási formulákat, melyek csak az egyszerű hívek összezavarására alkalmasak. Sikerén felbuzdulva a száműzött Liberius pápát is megpróbálta rávenni erre a nyilatkozatra, de nem számolt azzal, hogy Szent Libériusz híve volt az elődje által befogadott, menekülő antiókiai püspök, Markellos utódjának, Basileiosnak, aki a homoiusion lelkes vallója volt. Ez tetszésére volt a császárnak, Szent Libériusz pápát visszaengedte Rómába, és meghallgatta Basileios véleményét is. Ennek hatására Valenst elmozdította tisztéből, de az újabb viszályok rendezésére 359-ben zsinatot hívott össze, biztonságosan két helyszínre: a nyugatiak számára Ariminiumba (Riminibe), a keletiek számára Seleukeiába. A megosztás Valensnek kedvezett, Basileios ügye vesztésre állt, az anomoiánus püspökök helyzete pedig olyan mértékben megerősödött, hogy Eudoxiost Konstantinápoly püspökévé nevezték ki. Ebben a kiélezett helyzetben az ariánus homoiusion már valóban középutas megoldásnak látszott, amit az újjáépített Hagia Sofia székesegyház felszentelésére összehívott zsinat mint hitvalló formulát elfogadott. Úgy tűnt, a Credo fő tanítása, a homousion végképp elbukik és lekerül a napirendről.
A pozíciójában megrendült Basileios ekkor szövetségre lépett Szent Atanázzal és az afrikai születésű, Rómában élő, eredetileg újplatonikus, de megtért Caius Marius Victorinus grammatikussal, akik az elsüllyedni látszó homousion hívei voltak, és – ellenfelük, Valens érveivel teljes összhangban – jelentéktelennek nyilvánították a homousion – homoiusion – vitát.


Geertgen tot Sint Jans

Geertgen tot Sint Jans (1465? – 1495?): Julianus Apostata elégeti Keresztelő Szent János csontjait

Julianus Apostata (331 – 363) szabadjára engedett minden vitát, mert úgy számolt, ezzel a keresztények végleg felmorzsolják magukat. Utódja, Iovianus (331 – 364) Szent Atanáz és a homousion híve volt, de rövid hivatali ideje nem volt elég a nikaiai állapotok visszaállításához. Utódja, I. Valentinianus (321 – 375) öccsének, Valensnek (328 – 378) engedte át a Kelet-Római Birodalmat. Valens, különösen felesége, Albia Domnica (337? – 378?) hatására az ariánusok oldalára állt. Az anomoiánus Eudoxiost, majd mérsékeltebb utódját, Demofilost[7] († 386) támogatta. (Eudoxios keresztelte meg Valenst 367-ben.[8]) 370-ben elégették papoknak egy csoportját, akik Demofilos beiktatása ellen tiltakoztak. Ugyanakkor a száműzött antiariánus Szent Lucifer felbátorodott: Antiókia püspökévé szentelte elvbarátját, Paulinost († 388).

6 Szt Meletios

Szent Meletios († 381)

Szent Meletiost Eudoxios kinevezte antiókiai püspökké, ám nem tudta, hogy Szent Meletios barátja az ő nagy ellenfelének, Basileiosnak, sőt, titkon, antiariánus. Gyorsan elmozdították, helyére a megbízható Euzoiost[9] ültették. A két antiariánus püspök, Paulinos és Szent Meletios között is heves teológiai viták dúltak. De már látszottak a repedések az arianizmus erős bástyáján. Mikor a viszályt Szent Atanáz tisztázni akarta, Paulinos mellett foglalt állást, és választását Róma is elfogadta. Valamelyest hátráltatta az antiarianizmus araszolva haladását, hogy Paulinos, különösen korábban, sabelliánus eretnek volt. Még kínosabb volt az ortodoxok számára Szent Atanáz régi híve, a laodikaiai ifj. Apollinaris († 390), aki antiarianizmusában addig az eretek nézetig merészkedett, hogy Krisztus emberi természetét az isteni teljesen kioltotta.
Szent Atanáz halála után ügye jó kezekbe: a kappadókiai atyák néven ismert csoportéba került, akik fokról fokra, óvatosan, megalkuvásokkal visszaállították az antiarianizmus tekintélyét és megerősítették pozícióit. 378-ban a gótok elleni csatában Valens császár életét vesztette. Utóda, I. Theodosius (347 – 395) antiariánusok meggyőző érvelésére, egyben az arianizmus térvesztését látva 381-ben Konstantinápolyba zsinatot hívott össze. Paulinos antiókiai püspök ellenében Szent Meletiost támogatta (ezzel vérig sértve néhány fontos antiariánust), de visszaállíttatta a homousiont.

Amint a császárok és az egyház viszonyára pillantunk a nehéz évtizedekben, azt a könnyelmű kijelentést tehetnénk, hogy éppen az egyház atyái voltak azok, akik kötélen rángatták az uralkodókat, befolyásolták őket, felhasználták őket hatalmi harcaikhoz, míg maguk a császárok, rendszerint közömbösen a teológiai részletek iránt, a béke érdekében hozták meg döntéseiket, és ha indulataik olykor el is ragadták őket, lehiggadva készek voltak korrigálni elhamarkodott döntéseiket. Ez azonban csak a felszín. Ha a püspökök nem remélhettek volna hathatós világi támogatást a császároktól, nem is folytattak volna háttérmunkát. Maguk a császárok teremtették meg főhatósági nimbuszukat egyházügyi kérdésekben (is), a cezaropapista rendszernek elvitathatatlanul aktív szereplői voltak.

I. Theodosius császár erőteljes nyomására tehát Keleten megszűnt az arianizmus. Szent Jeromos parafrazeálásával a világ fellélegezhetett.
A világ azonban nagyot tévedett volna, ha így tesz. Az arianizmus felütötte a fejét, immár Nyugaton.


[1] Henry Chadwick: A korai egyház (IX.: Az ariánus vita a Nikaiai Zsinat után). Osiris Kiadó, 2003

[2] http://www.newadvent.org/cathen/05627b.htm

[3] http://www.bartleby.com/210/1/071.html

[4] Hitvalló Szent Eustathios és Szent Ilona viszálya

[5] Alexandriai Szent Atanáz

[6] Levágott kar?!

[7] Demofilos, az ariánus püspök

[8] http://orthodoxwiki.org/Eudoxius_of_Antioch

[9] http://www.studylight.org/dictionaries/hwd/view.cgi?n=283

Reklámok

3 responses to “325 – 381

  1. Mennyivel egyszerűbb a többistenhit!

    Kedvelés

  2. Visszajelzés: Brünnhilde és Brünhilde | SUNYIVERZUM

  3. Visszajelzés: Kis tartalomjegyzék | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s