Vivaldi és a császár

L’Abbate Antonio Vivaldi eccelentissimo Sonatore di Violino detto il Prete Rosso, stimato compositore de concerti, guadagnò ai suoi giorni cinquantamille ducati, ma per sproporzionata prodigalità mori miserabile in Vienna. 

Pietro Gradenigo (1695 – 1772): Commemoriali[1]

Antonio Vivaldi abbé, a legkiválóbb hegedűművész, akit „rőt papnak” is neveztek, concertók elismert szerzője, mint napjaiban mondták, ötvenezer dukátot is megszerzett, ám túlzott tékozlása miatt nyomorban halt meg Bécsben.

(Emlékiratok)

Vivaldi (1678 – 1741) op.9-es, La Cetra („A kithara”, „A citera”) címmel írt, 12 hegedűversenyből álló sorozatát Michel-Charles Le Cène (1684 – 1743) amszterdami kiadójánál jelentette meg 1727-ben.[2] Amikor felróják neki, hogy a sorozattal meg sem tudta közelíteni az 1725-ben szintén Amszterdamban kiadott, az op. 8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozat első négy hegedűversenyének, A négy évszaknak a népszerűségét, megfeledkeznek Vivaldi praktikus megfontolásáról, hogy anyagilag jobban jár saját terjesztéssel, és kiadókra éppen a nehezebben terjeszthető (azaz gyengébb) műveit bízta. Az op. 9-es sorozat címe akkortájt népszerű összefoglaló név volt. A legismertebb közülük a zeneszerzőként az öccsénél, Benedetto Marcellónál (1686 – 1739) jóval jelentéktelenebb Alessandro (1669? – 1747) hat concertóból álló, 1738 körül, Eterio Stinfalico nűvésznévvel Augsburgban kiadott op.6-os sorozata.[3] (A testvérpár egyúttal jelentéktelen jogász is volt, de közülük csak Alessandro volt jelentéktelen matematikus is.) A műkedvelő zeneszerzők életművének üde frissessége és kedves felelőtlensége járja át Alessandro Marcello sorozatát.

Mindamellett Alessandro Marcello nevét halhatatlanná teszi, hogy az 1716-ban Amszterdamban op.1-ként megjelent sorozata d-moll oboaversenyét (S.Z799)[4]:

Bach (1685 – 1750) még a nyomtatott verzió elérése előtt csembalóra írta át:[5]

(A nyájas olvasó kéretik, jusson el a hallgatásban a világhírű Adagióig.)

1-la-cetra

2-auerbach

Auerbach (1697 – 1753): VI. Károly az Aranygyapjas Rend öltözetében

A joviális, művészetpártoló és zeneértő VI. Károly római császár, egy személyben III. Károly magyar és cseh király (1685 – 1740) kiváló célpontja volt mecénásvadászó művészeknek. Vivaldi a La cetra sorozatot neki dedikálta, a kiadó jóindulatúan spanyol királyként is legitimálva a római császárt, bár azt a trónigényét VI. Károly nem tudta elfogadtatni.


Amikor a római császár 1728 szeptemberében a Krajnai Hercegségbe látogatott egy trieszti kikötő megépítési ügyben, Vivaldi legott odautazott Velencéből. Feltehetőleg ez volt első találkozásuk. A máskülönben kiábrándító látogatását megédesítette két hét konzultáció Vivaldival. Amint arról a jelen levő Antonio Schinella Conti (1677 – 1749) abbé, fizikus, filozófus, matematikus (etc., etc.) a friss élmény hatására levélben számol be Marthe-Marguerite Le Valois de Villette de Mursaynek, Caylus márkinőjének (1671? – 1729), a római császár két hét alatt többet tárgyalt Vivaldival, mint két év alatt a minisztereivel. Vivaldi át is nyújtotta a La Cetra sorozat bőrkötésű példányát az uralkodónak, aki ezért arany lánccal és függővel ajándékozta meg. A Burgban őrzött példányt ezt jó kétszázötven évvel követően egy zenetudós felütötte, és meglepve tapasztalta, hogy ez nem az akkor már jól ismert op.9-es sorozat, hanem életerős, addig nem ismert concertókból áll.

A concertók mindamellett ismert fordulatokat is tartalmaznak korábbi műveiből. Nem valószínű, hogy a találkozó idejéig nem állt rendelkezésére Vivaldinak az amszterdami nyomtatott verzió.[6] Ha ez lett volna a helyzet, nyilván azoknak a concertóknak a kéziratát hozta volna magával. Valószínűbb, hogy belátta, a császárhoz méltóbb művekkel kell előrukkolnia.
Vivaldi mindamellett dolga végezetlenül kellett visszatérjen Velencébe. Nem sikerült kieszközölnie VI. Károlynál, hogy őt udvari zeneszerzőként alkalmazza. A nemcsak a zenéhez, de a zeneszerzőkhöz is értő római császárnak nem fűlt a foga hozzá, hogy zenészháborúságot robbantson ki egy jóindulatú, de elhamarkodott döntéssel. De fájóbb motívuma is lehetett az elutasításnak. Mikor pár évre rá a római császár a stile antico kis jelentőségű képviselőjét, Palottát (1688? – 1758) kinevezte udvari zeneszerzővé, nyilvánvalóvá tette, hogy az extravagáns Vivaldi „modern” zenéje számára kevésbé befogadható.[7]
Vivaldi nem adta fel, hogy megnyerje magának a római császárt. Nem tudhatjuk biztosan, hogy nemsokára, a csehországi útja során Bécsbe is ellátogatott-e, vagyis hogy volt-e további megbeszélése az uralkodóval. Megrekedve a két stílusvilág között Velencében éppen avval kellett szembesüljön, hogy a „modernek”, azaz az invazív nápolyi operaszerzők kiszorítják. Ekkor mindent egy lapra tett fel. 1739-től felpörgette kézirateladásait, hogy összeszedje a pénzt egy bécsi úthoz. (Operáinak bemutatása hatalmas pénzeket emésztett fel.) Megérkezése után nem sokkal azonban VI. Károly hirtelen sült gyilkos galócát fogyasztott[8], amit egyrészt a szerteágazó, valóságos világháborúval felérő osztrák örökösödési háború követett (1740 – 1748) – Voltaire (1694 – 1778) szavaival: egy közönséges gombaétel Európa sorsát változtatta meg –, másrészt a színházak, köztük a Vivaldi által is kiszemelt Kärntnerthor, egy évre bezártak.[9]


Michael Lorenz lebilincselően alapos, „álom-bakó” tanulmányából Vivaldi halálának és temetésének körülményeit minden eddiginél jobban megismerhetjük, tekintve, hogy kegyetlen cáfolatokat hoz fel az idáig írt fontosabb életrajzok legendaszerű állításaira. Kiindulópontja a mottónkban idézett visszaemlékezés, amelyre Rodolfo Gallo (1881 – 1964) velencei zenetudós bukkant 1938-ban. Egészen addig azt hitték, Vivaldi 1743 táján halt meg Velencében. Bécsben Vivaldi a kiszemelt színházhoz közel szállt meg egy házban, melyet még 1714-ben vásárolt egy prágai születésű szíjjártó, Augustin Waller (1678 – 1730). Hogy miből? Ő volt a megözvegyült Brunswicki-Lüneburgi Vilma Amália (1673 – 1742) római császárné udvari szíjjártója. A házat Szíjjártó Háznak mondták, egészen 1830-ig működött a földszintjén egy műhely. Számos érdekes lakói közül kiemelkedik az általunk már bemutatott táncosnő, Fanny Elßler (1810 – 1884), továbbá Beethoven (1770 – 1827) köréből két híresség. Az egyik a zeneszerző ügyvédje, Johann Zizius (1772 – 1824), a másik Beethoven nagy szerelme, Therese von Droßdik-Malfatti (1792 – 1851), aki itt is halt meg. Feltehetőleg neki írta Beethoven a nehezen olvasható című a-moll bagatellt, a Für Elise-t (WoO59) 1810-ben.
Vivaldi odaérkezéskor a tulajdonos már a szíjjártó özvegye, Agatha Waller-Freisinger (1674 – 1751) volt. A házból látótávolságnyira volt a Szent István-dóm. Ott találták meg Vivaldi temetéséről a dokumentációt, köztük a számlával. Ezek lettek később a legendák félremagyarázott forrásai. Mind a Haydn (1732 – 1809)-, mind a Vivaldi-kutatók rámutatnak, hogy Haydn éppen ebben az időben volt kórista a dómban, így lehetséges (azaz valószínű, vagyis kézenfekvő, de ne hasogassunk szőrszálat, holtbiztos), hogy énekelt Vivaldi halotti szertartásán. Mindennek a forrása az, hogy a számla hat Kuttenbubra vonatkozó tételét[10] kórista fiúkra fordították, amiről szó sincs: a Kuttenbub, „csuklyás fiú” koporsókísérő volt. Mi több, a Bub efféle szóösszetételekben nem is az életkorra utal, mint inkább a szolgálatban betöltött alacsonyabb szerepre, mint például az „egyházfiban”, azaz a sekrestyés magyarosított megnevezésében a „-fi” végződés. Az sem állja meg a helyét, hogy Vivaldi a koldusszegényeknek kijáró temetést kapta volna. Kétségtelen, hogy zene nem szólt a temetésen. Egy pillanatra ugyan megtorpanunk a számla Pelican tételénél: tudjuk, hogy a gyermekeit a tulajdon vérével tápláló pelikán legendás története Aquinói Szent Tamást (1225 – 1274) Áhítattal imádlak (Adoro te devote) kezdetű himnuszában Jézusra utaló metaforára ihleti[11], melynek nyomán gregorián himnuszt írtak, és így a tétel esetleg mégis énekes előadásra utalhat, ám Lorenz világosan rámutat: ez egy kép kiakasztását jelenti a koporsóra, mely az említett metaforát ábrázolja. Tehát a számla egyetlen tétele sem utal zenei előadásra, de ezt akkoriban csak a tehetős rokonság engedhette meg magának.

3-pummerin

a bécsi Szent István-dóm régi nagyharangja, a Pummerin

A harangozó legendás nyilatkozata („ennyi pénzért csak a kis harangot kongatom meg”) süvítve járta át a zenekedvelők érzékeny táborát, ám Lorenz itt is pontosít: a különféle harangok megkongatása ugyan eltérő költségekkel járt a temetést intézők számára, egyúttal azonban társadalmi osztályoktól is függött, kit melyik harang kongatása illet. Például a nagyharang nemes hangzása legalább városi tanácsosi státust kívánt. Volt szegénytemetés is a Szent István-dómban. Ezen nem szólt harang és ingyenes volt.
A Szent István-dóm a temetőjét 1640-ben átengedte a Bürgerspitalnak, azaz a Városi Kórháznak. Ide temették a „belső gyulladásokban“ elhunyt Vivaldit[12]. Császári parancsra 1783-ban bezárták, és a hozzá tartozó parókiatemplomot lebontották. A felszabadult telket az 1815-ben épített Bécsi Műszaki Egyetem foglalta el.[13]


[1] Hol és mikor nem énekelt Haydn

[2] http://wiki.ccarh.org/wiki/MuseData:_Antonio_Vivaldi

[3] Alessandro Marcello La Cetrája

[4] Alessandro Marcello d-moll oboaversenye

[5] Bach csembalóátirata

[6] átfutási idő?

[7] Concertók a római császárnak

[8] VI. Károly halála

[9] Vivaldi Bécsben

[10] Vivaldi temetési költségei

[11] Shakespeare’s Spiral: Tracing the Snail…

[12] http://artsalive.ca/en/mus/greatcomposers/vivaldi/vivaldi.asp

[13] http://www.vivaldi-daedalus.eu/en/vivaldi.html

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s