A hírnök halála

Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról…

Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?): Mitológia, II/VII/7.
Horváth Judit fordítása[1]

Euenos. A híd még nem állt Nessos idején

Néhány szóval nem árt megemlékezni a végzet Likhas halálához vezető útjának fontosabb állomásairól. A fiatal házasok, Herakles és Deianeira az etoliai Euenos folyóhoz érve, olvassuk a Mitológia megelőző szakaszában, Nessos kentaurt találják ott, aki az istenek rendeléséből az odaérkezőket segíti át a túlpartra. Amikor azonban Nessos erőszakoskodni próbált Deianeirával,

„…Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban:
sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal.” E szókat
tett bizonyítja: a messzeszökő hátába nyilat lő:
átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott.
Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére,
lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten.
Fölmeri ezt Nessus: „Boszulatlan – mondja magában –
nem halok”, és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX.

A bosszú tehát „ógörögebb”, mint elsőre gondolnánk: nem mérgezne Nessos vére, ha Herakles meg nem öli a mérgező váladékú lernai hydrát, és annak mérgével be nem keni nyilait. Ovidius változata tömörít. Itt Deianeira nem külön edényben fogja fel a méreggel gennyesedett vért, hanem közvetlenül Nessos ingét teszi el (meg kell jegyezzük, mindkét esetben különös, hogy kerülhette ez el férje figyelmét). Sőt, ha Athéni Apollodoros változatánál maradunk, annak szerzője különös gondot fordít arra, hogy Nessos a nedvet szerelmi varázsszerként hitelesen hitesse el. A haldoklás sok képességet erősít meg, tudjuk, olykor meglepő formákban. Elég az hozzá, és itt alkalmasabb lesz nem interpretálnom, hanem szó szerint idéznem a forrást, ha (Deianeirának) szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. (Meg kell jegyezzem, ennek a pittoreszk halálos lövellésének a képzőművészeti ábrázolásával nem találkoztam.) És szintén a Mitológiából értesülhetünk arról is: nem kellett sokáig várni rá, hogy Heraklest magát is elérje végzete. Oikhaliát bevéve Herakles a fejedelem, Eurytos leányát, Iolét elrabolja, és amikor erről Deianeira a hírnök Likhastól értesül, akkor féltékenységében veti be a varázsszert. Amint az Átváltozások IX. könyvében olvassuk Likhas sorsa beteljesedéséről,

S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
„Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?” Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült – ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven.

Ovidius: Átváltozások IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai[2]

Euboiai-tenger (öböl)

A haldokló Herakles úgy rendeli, Iolét fia, Hyllos vegye nőül. Ezúttal a mellékszereplő, Likhas sorsát akarjuk kiemelni. Három példán keresztül: egy-egy reneszánsz, barokk és klasszicista mű vizsgálatával.


Tegnapelőtt írtunk a venetói Rovigóból származó, de Urbinóban működő érett reneszánsz kori keramikus, Francesco Xanto Avelli (1486? – 1582) munkásságáról.[3] A Pucci család számára szintén 1532-ben (egy hatdarabos készlet tagjaként) készített másik táljának témája Likhas repülése az Euboiai-tengerbe.[4] A szó szerint nagy ívű kompozíció Likhas egyes állomásait mutatja a ballisztikus pályán, sőt, magát a sziklává válást a becsapódás helyszínén. Meglepő, hogy a hagyományos ábrázolástól (melyről már írtunk) a művész a dramaturgia rovására sem hajlandó eltérni. Heraklesen nem a Nessos mérgező vérével átitatott inget látjuk (így tehát haragja indokolatlan), hanem a nemeai (nemeiosi) oroszlán bőrét, melyet, tudjuk a pásztorjelenetekre, természetleírásokra „specializálódott” Theokritos (Kr.e. 310? – 245?) XXV. idilljéből, semmiféle evilági éles kő és kés nem nyúzhatott le a dögről, csak, mint Herakles isteni sugallatra megtudja, magának az oroszlánnak a karma[5]. Ezúttal is tanulságos a kicsinyített képet kattintással felnagyítani.


Sofokles (Kr.e. 497? – 405?) tragédiájának, a Trakhisi nőknek vonalvezetésével építette fel az eredetihez csak lazán kapcsolódó librettóját Thomas Broughton (1704 – 1774) Hercules címmel (HWV60) Händel (1685 – 1759 ) számára, aki egy akkor már hosszú, változó sikerű oratóriumsorozat után életének egyik legmegrendítőbb zenei drámáját (Musical Drama) komponálta a szövegre 1744 július-augusztusában. A mű bemutatójára következő év január 5-én került sor.[6]

A két szerző külön figyelemmel volt rá, hogy Likhas szerepét az angol himnusz szerzőjének, Arne-nak (1710 – 1778) a húga, az eredetileg szoprán, addigra már alt énekesnő, Susannah Maria Cibber (1714 – 1766) fogja énekelni (egy tenor helyett, akire eredetileg arányos, rövid szerepet szántak), jelentős Händel-szerepek (amúgy kottát nem ismerő) megformálója, „húzónév”[7]. Rendkívüli, hogy egy hírnöknek, számos recitativo és accompagnato mellett nem kevesebb, mint hat áriája legyen.[8] Ezt természetesen nem tűri a dramaturgia: érzések, események „kettőződnek” meg kényszerűen a rezonőr hírnök kommentárjaiban. Rögtön a zenei dráma erőteljes, mély érzelmű nyitó áriája is Likhasé:

Talán mondanunk sem kell, hogy senki nem veszi a bátorságot Susannah Maria Cibber megpörgetésére a levegőben és az Euboiai-tengerbe katapultálására. A barokk szemlélet kerüli a nem világos jellemárnyalatokat. Szó sincs Likhas gyászos végzetéről. Ellenkezőleg, az utolsó ária is az övé. Ez a nemes vonalú, egyszerű dal természetesen szerepel a Karl Franz Friedrich Chrysander (1826 – 1901)-féle 1859-es, „centenáriumi” lipcsei kiadásban[9]:

Egy 1928 körülre tehető Händel-dalkiadásba is beválogatták.[10] Érdemes felidéznünk a szövegét. Úgy is mondhatnánk, Likhas gyászbeszéde.

He, who for Atlas propp’d the sky,
Now sees the sphere beneath him lie,
In bright abodes
Of kindred gods,
A new-admitted guest,
With purple lips
Brisk nectar sips,
And shares th’ambrosial feast.

Ő, ki az eget tartotta Atlas helyett,
Most felülről nézi a Földet,
Isteni rokonok
Ragyogó honából,
Most érkezett vendég,
Friss a nektár
Égő ajakán,
Ambrózia-ünnepből kap ő is részt.

Mára jószerével ismeretlen, rendre kihagyják az előadásokból. Nem csodálhatjuk. A Herculesen ugyanis „átok” ült. A Likhast alakító Susannah Maria Cibber megbetegedése miatt az első előadás után lemondta a szerepet.[11] (Ez nem az első ilyen eset volt, és az énekesnő csakhamar prózai szerepekre váltott.) Az összes áriáját törölték, recitativóit egy basszus részben a maga hangfekvésére transzponálva, részben prózában adta elő. Ráadásul az énekes, a Händellel már szintén régóta együtt dolgozó Gustavus Waltz náthával is küzdött. A zenés drámát ilyen körülmények között csakhamar le kellett venni a műsorról, az előfizetők visszakapták a pénzüket. (Feljegyezték, hogy csak tizennégyen reklamáltak.) 1749-ben és 1752-ben egy-két előadás erejéig felújították a darabot[12], de akkor sem aratott sikert. Ezekből a feldolgozásokból Händel teljesen kihagyta Likhas egykor olyannyira ambiciózus szerepét.[13] (A mai „korhű” előadásokból rendszerint nem hiányzik a szerep, de erősen megkurtítják, így ezek az előadások egyetlen Händel-korabeli előadáshoz sem hasonlítanak.) A darab bukásához nyilvánvalóan hozzájárult az egyre inkább a bibliai oratóriumok felé forduló közízlés, mely ugyan az olasz operát sem vetette meg, de nem vonzódott „köztes” megoldásokhoz.[14]


Stendhal (1783 – 1842) teljes változatában 1824-ben megjelentetett olvasmányos művében, a Rossini élete és korában felelevenít egy anekdotát. Canova megmutatott neki egy nyolcsoros feljegyzést, amely egy cincinnati „vadember” elképedéséről szólt egy próbababa feje láttán (akkor látott először megformált fejet életében). Stendhal (sokakkal ellentétben) nagyra becsülte Canovát, és azonnal hozzá is teszi, „a világ legszelídebb és legegyszerűbb embere” szerénységből nem fűzte hozzá, ugyanez az elragadtatás tör ki a nápolyi látogatóból, aki az (1794 körül alkotott) Venus és Adonisát pillantja meg, Venus arcán a gyászos előérzettel Adonis halálos vadászbalesete előtt. Mindebből Stendhal azt szűri le, egy-egy alkotás nagyszerűségére nem következtethetünk az azt övező áhítatból. Egy fogadóban az ágyában fekvő Rossini (1792 – 1868) egyszer egy tudálékos monsignorénak, Róma prelátusának saját dicsőségéről azt mondta, az ő jogcíme a halhatatlanságra az, hogy ő százada legszebb férfia, akiről Canova Achillest akarta mintázni. Ki is ugrott ágyából, illusztrálandó tételét. (Canova híres Achilles-megformálásai XVIII. századiak, de első pillantásra is látható, hogy egyiküket sem Rossiniről mintázta.) Stendhal úgy tartotta, Rossini, Canovához hasonlóan, eleganciával cserélte fel az erőt.[15]

1815-re pedig elkészült Canova kifejezetten vad erőt sugárzó műve, a Herakles őrjöngése és Likhas félelme, melyet Onorato Gaetani dell’Aquila d’Aragona (1749 – 1835), Miranda hercege felkérésére már 1795-ben elkezdett.[16]

Miranda

Antonio D’Este (1755 – 1837): Antonio Canova (1757 – 1822)

A felkérést egy beszélgetés előzte meg a herceg palotájában közte és a buranói szobrász, Antonio D’Este között. A szobrászművész, mai mesteremberek méltó elődje, a herceggel arról beszélt, Canova járatlan a genere fortében, „az erő műfajában”. Antonio D’Este beszámolója szerint a herceg ekkor közvetítette rajta keresztül óhaját Canovának a téma megformálására a Trakhisi nőkben leírtak szerint. Canova levélben köszönte meg Antonio D’Estének a közvetítést.

A Napóleon (1769 – 1821) támogatta Római Köztársaság („testvérköztársaság”) Canovát üldözte el 1799 elején, a nyomában Nápolyban alakult Parthenopéi Köztársaság a Bourbonokat, és velük távozott támogatójuk és miniszterük, Gaetani herceg. Így szóba sem kerülhetett, hogy a herceg tovább finanszírozza a szobor elkészítését. A modello (amely alapján a kész művet formázza meg a szobrász) már 1796-ra elkészült, de a két évvel később elsőre rendelkezésére bocsátott márványtömb gyenge minőségű volt.

Canova: Danieli Ippolito degli Oddi (1771? – 1854?) 1793-ban

Elkeseredettségéről és arról, hogy még el sem tudta kezdeni a tulajdonképpeni munkát, gyakori megbízójának és barátjának, Danieli Ippolito degli Oddi páduai grófnak számol be egy 1798-ban keltezett levelében. 1799-ben azonban az osztrák kormány veronai tisztviselőjétől, Tiberio Roberti gróftól felkérést kap egy szoborra – II. Ferenc római császár (1768 – 1835) tiszteletére! Canova kapva kap az ajánlaton, possagnói száműzetéséből azt válaszolja, a gróf már tud római terveiről Herakles és Likhas szobráról, melynek méreteit a híres Farnese-Herculesnek lehet megfeleltetni.

Farnese-Hercules. Az eredeti Lysippos (Kr.e. 370? – 310?)-szobornak a Kr.u. III. század elején alkotó Glykon által feltehetőleg 216-ban készített római másolata, melyet 1546-ban ástak elő

Mint írja, nem emlékszik, említette-e már azt a francia férfit, aki azt mondta, egy efféle szobrot Francia Herkules néven kellene kiállítani Párizsban; Likhas elrepülése a monarchia bukásának jelképe lenne. – Mondania sem kell – biztosítja Canova a megrendelő grófot –, a világ összes pénzéért nem lenne hajlandó ilyen ideát magáévá tenni, ellenben, éppen fordítva, nem lehetne Likhas a szabados libertarianizmus megszemélyesítője? Mit szól Ön ehhez? – kérdi a grófot. Hozzáteszi még, hogy a modello már elkészült, így a munkával gyorsan tudna haladni. A gróf közli, hogy a római császár emlékműveként fogják felállítani a szobrot Veronában, mire Canova: Viva Verona! Ám a római császár aggályosnak mutatkozott. Sokféle értelmezést lehet adni egy ilyen mondandójú szobornak. Azok után, hogy a veronaiak 1799-ben Bécsben előadták kegyes szándékukat, nemsokára levelet kaptak Johann Amadeus Franz de Paulától (1736 – 1818), Thugut szabadurától, az udvar megbízottjától levelet kaptak, melyben tudtukra hozza, hogy őfelsége, méltányolva hódolatukat, tekintettel a sokat szenvedett lakosság újabb kori terheire, ilyen költségeket nem tart megengedhetőnek, ezért elrendeli, hogy a szoborcsoport felállítását egy későbbi időre halasszák. Mindent felforgató történelmi változásokat követően a szobor tehát csak 1815-re készülhetett el.

Canova: IV. Ferdinánd (1751 – 1825). Figyeljünk az igazságosztó tenyérre!

Mikor a kérészéletű Parthenopéi Köztársaság bukása után (1799 júliusában) restaurálták a Bourbonok uralmát, Canova a visszahívott király, IV. Ferdinánd szobrán kezdett dolgozni. A felháborodott tömeget karhatalommal kellett távol tartani műhelyétől, mert szét akarták zúzni a modellót.[17] Úgy gondolhatnánk, Canova jelleme olyan aulikus volt, amilyen csak lehetett. (És így nem is értjük Stendhal elragadtatását ez iránt a jellem iránt.) Tévednénk. Megrendelőkkel, legalábbis gyakorta, a művész, amióta ez a párosítás létezik, annak szája íze szerint érintkezik. Ez nem bizonyság ugyan lelki nagyság mellett, de nem azonos a megrendelő eszméivel vállalt azonossággal. Bár hogy esetét Napóleon Első Konzullal a „forradalmiság” vagy „udvarhűség” kategóriájába soroljuk-e, kérdéses. 1802-ben Napóleon Párizsba hívta Canovát, hogy szobrot készíttessen magáról. A gigászi akt, a Napóleon mint Békehozó Mars 1806-ra készült el.

A később kényelmetlenné vált szobrot (1816-ban) a brit kormány vásárolta meg XVIII. (Óhajtott) Lajostól (1755 – 1824), és Vitória és Waterloo győzőjének, Wellington első hercegének, Arthur Wellesley táborszernagynak (1769 – 1852) adományozta. A szobrot elnézve képzelhetjük a herceg örömét.[18]


[1] http://mek.niif.hu/05700/05780/05780.htm#2

[2] http://mek.oszk.hu/03600/03690/03690.htm#64

[3] Francesco Xanto Avelli

[4] https://www.metmuseum.org/art/collection/search/188891

[5] http://www.theoi.com/Ther/LeonNemeios.html

[6] https://www.hyperion-records.co.uk/tw.asp?w=W15767

[7] Susannah Maria Cibber

[8] http://opera.stanford.edu/iu/libretti/hercules.htm

[9] https://trove.nla.gov.au/work/9312089?q&versionId=42146533

[10] https://trove.nla.gov.au/work/10462309?q&versionId=44743939

[11] https://www.hyperion-records.co.uk/tw.asp?w=W15767

[12] http://www.musicsalesclassical.com/composer/work/10662

[13] Likhas eltűnik

[14] Hercules

[15] Stendhal Canováról és Rossiniről

[16] Herakles őrjöngése és Likhas félelme

[17] Canova és a hatalom

[18] Canova és Napóleon

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s