Andrej Alekszandrovics Zsdanov címkéhez tartozó bejegyzések

Híradások a halálról

Trois grands lys Trois grand lys sur ma tombe sans croix
Trois blancs lys poudrés d’or que le vent effarouche
Arrosés seulement quand un ciel noir les douche
Majestueux et beaux comme sceptres des rois…

Apollinaire (1880 – 1918): Le suicidé (1900 – 17)[1]

Három szép liliom jeltelen síromon
Három aranyporos liliom mit a szél ver
S nem öntöz csak az ég zord zápora vizével
Három büszke jogar tündöklik csillogón…

Az öngyilkos. Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

Muszorgszkij (1839 – 1881) A halál dalai és táncai című ciklusát 1875 és 1877 között komponálta Golenyiscsev-Kutuzov (1848 – 1913) verseire. (A költő 1873-tól volt jó barátja.[3]) A megrázó mű mindig is az orosz fatalizmus dédelgetett kedvence volt. Muszorgszkijnak nem volt kenyere a hangszerelés, így többen úgy gondolták, leghelyesebb lenne zenekari kísérettel ellátni a dalciklust. Sosztakovics (1906 – 1975) nem volt megelégedve az eredménnyel, ezért 1962-ben a maga kezébe vette az ügyet. Nemcsak meghangszerelte a művet, de ki is bővítette azt. Az eredményül kapott sötét tónusú kompozíció, ha lehet, az eredetinél is drámaibb hatású.

Bővebben…

Újabb hősök, újabb hősi énekek: kiszolgálni sem könnyű

И ворчит Илья сердито:
          ”Ну, Владимир, что ж?
     Посмотрю я, без Ильи-то
          Как ты проживешь?”

Алексей Константинович Толстой (1817 – 1875):
Баллады, былины, притчи (1870). Илья Муромец[1]

Felfortyan hát bőszen Ilja:
„Mi van, Vlagyimir?!
Lássuk csak, hogy mire futja
Neked nélkülem!”

Alekszej Tolsztoj:
Balladák, bilinák, példázatok. Ilja Muromec

Legutóbb Sosztakovics (1906 – 1975) műveiről szólva megemlékeztünk a Szovjet Művészet 1949. decemberi számának egy cikkéről, mely a Szovjet Zeneművészek Szövetségének elnöke, Tyihon Nyikolajevics Hrennyikov (1913 – 2007) december 7-ei beszédének За новый подъем советской музыки, A szovjet zene újabb felemeléséért című utánközlése (és melynek kivonata már 15-én megjelent a Népszavában). A beszédnek kétségkívül legfontosabb része Sosztakovicsnak az az évben komponált Dal az erdőkről (op.81) című oratóriumának lekezelő és álságos hangú méltatása. Az SzK(b)P februári határozatának „lefordítása” azonban sok más aktuális kérdéssel is foglalkozott, például az elkanászodott Loksin (1920 – 1987) legfrissebb alkotásával. Mielőtt belemennénk a zamatos ügy részleteibe, ismerkedjünk meg Loksin életének főbb állomásaival.


Bővebben…

Az erő és az erdő dalai

Да, Мы Ленина, Сталина премя…

Igen, mi, Lenin, Sztálin törzsökéből…

Jevgenyij Aronovics Dolmatovszkij (1915 – 1994): Dal az erdőkről, 1949

Да, Мы Ленинской партии премя…

Igen, mi, a lenini párt törzsökéből…

Ismeretlen cenzor a XX. századból: Dal az erdőkről, 1956

A hivatalos december 21-ei (vagy a valóságosnak tűnő december 18-ai[1]) Nagy Születésnapot Füst Milán (1888 – 1967) hangulatos, de legalábbis hangulatot teremtő lírai költeménye előlegezi meg a Népszava 1949. december 15-ei számában, elhelyezkedése szerint mintegy bevezetve a cikket, mellyel ma bővebben foglalkozunk:

Bővebben…

Prokofjev és utolsó szimfóniája

Mikor Prokofjev 1918. májusában úgy gondolta, inkább külföldön próbálna szerencsét, Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij (1875 – 1933) közoktatásügyi népbiztos ezt a választ adta neki:

Ön forradalmár a zenében, mi forradalmárok vagyunk a valóságban. Együtt kellene működnünk. De ha Amerikába kíván menni, nem állok az útjába.

Sztravinszkij (1882 – 1971) ismert nyilatkozata, melyben saját maga után a legnagyobb kortárs orosz zeneszerzőnek (az ő érett kori műveivel máskülönben nem rokonszenvező) Prokofjevet mondta, valamelyest visszhangozza azt az esetet, amikor az angol zeneművész, Philip Cipriani Hambly Potter (1792 – 1871) kérdésére, hogy ki Beethovent (1770 – 1827) leszámítva a legnagyobb élő zeneszerző, a megkérdezett Beethoven Cherubinit (1760 – 1842) jelölte meg[1]. A világos párhuzam a válasz „biztonsága”: mindkét zeneszerző olyan „másodikat” jelölt meg, akivel alapvető stiláris okokból nem álltak konkurenciában.
Akármennyire is rá szegeződött a világ szeme, felmerülhet, miképpen fordulhatott elő, hogy Prokofjev hosszú időn át ki-be látogatott nem kevéssé veszélyes hazájába, míg végleg haza nem települt. Magyarázatul azt adják meg forrásaink, hogy nem állt szemben a rendszerrel, mi több, a zeneművészet „utazó nagykövete” volt; más kérdés, hogy 1939 után ilyen funkcióra nem volt szükség többé (és azt követően Prokofjev soha nem is ment külföldre).[2] Ráadásul Prokofjev san franciscói útja nem volt sikeres, mi több, bántotta őt, hogy még mindig „fenegyereknek” tekintik, ami tizenöt évvel korábban még igaz volt, addigra azonban már, a maga szavaival, a háta mögött hagyta. Sztravinszkij gigászi tehetsége addigra mozdíthatatlanul beágyazódott, vele képtelen volt felvenni a versenyt. 1929-től a későbbi korok embertelenségeihez viszonyítva türelmesnek mondható Lunacsarszkijt elmozdították posztjáról, és a zenei élet irányítását a RAPM (Российская Ассоциация Пролетарских Музыкантов, Proletár Zenészek Oroszországi Egyesülete) vette át. Akkor még nem lehetett sejteni, hogy a kulturális életet ekkortájt behálózó hasonló irányító szervek brutalitása éppen az egész rendszer végső elfajulásának előhírnöke. Ezt Prokofjev sem vette észre, a mindenfelől jelentkező kritikusi értetlenség rovására írta, de a nemtelenül támadó magatartás annak ellenére folytatódott, hogy otthoni barátai védelmükbe igyekeztek venni őt. A tragikus sorsot ért Vszevolod Emiljevics Mejerhold (1874 – 1940) – mindhiába – egyenesen „a mi előretolt nyugati helyőrségünknek” nevezte őt. (Akaratlanul is bizonyos alappal.) De ezek a jelek nem tántorították el az egyre mélyebb honvágytól szenvedő Prokofjevet a végleges hazatéréstől. Végtére is, aki a nyugvópontot, a biztonságot keresi az életben, szembesülve például a párizsi közönség napról napra változó szeszélyével[3], vágyakozásában hajlamos éppen a biztonsági kockázatok jeleit elhessegetni magától. És bár a harmincas évek elejétől a Keresztény Tudomány (Christian Science) híve lett, melyhez élete végéig ragaszkodott, ez nem akadályozta meg abban, hogy hazatérve, a túlélés érdekében, tömegdalok sokaságával[4], Sztálint (1878 – 1953) dicsőítő pohárköszöntővel (Zdravica, op.85, Sztálin 60. születésnapjára) ne vegye ki részét az általános elnyomásból.

Bővebben…

A biológia és a Gazda

Marx, Engels, Lenin és Sztálin társadalomfejlődésről szóló tanításainak legmesszebbmenő következményei és előrejelzései kezdtek megvalósulni a szovjetek földjén.

Szergej Ivanovics Vavilov (1891 – 1951):
A szovjet tudomány harminc éve[1] (1947)

Cserenkov-sugárzás

A szovjet fizikai optika atyja, idézetünk szerzője Pavel Alekszejevics Cserenkovval (1904 – 1990) együtt egy radioaktív környezetnek kitett vizes palackban megfigyelték azt a sugárzást, melyet Oliver Heaviside (1850 – 1925) teoretikusan már 1888-ban előre jelzett, és amelyért aztán Cserenkov 1958-ban megosztott fizikai Nobel-díjat kapott Ilja Mihajlovics Frankkal (1908 – 1990) és Igor Jevgenyjevics Tamm-mal (1895 – 1971). (Az utóbbi két fizikus 1937-ben fogalmazta meg a tudományos magyarázatot.[2]) Az effektus alapját ma már kisiskolások tanulják: a radioaktív sugárzás során kiszabaduló nagy sebességű részecskék nem léphetik át ugyan a fény sebességét, de elég gyorsak lehetnek ahhoz, hogy sebességük meghaladja a fény sebességét valamely közegben, például vízben. Ilyen közegbe érkezve a közeg molekuláinak elektronjait aktivizálják, melyek alapállapotukra kék fény kibocsátásával térnek vissza.[3] (Helyileg olyan mikrokörnyezetet alakítanak ki, melyben a fény aktuális sebessége lehet nagyobb az alapközegben lehetségesnél, de éppen ennek az átalakulásnak a visszafordulása idézi elő a Cserenkov-sugárzást.)
Szergej Ivanovics Vavilov már 1932-ben tagja volt a Szovjet Tudományos Akadémiának. 1945-től haláláig annak elnöke is volt, Sztálin-díjat négyszer kapott: 1943-ban, 46-ban, 51-ben és 52-ben. Tudományos eredményein túl népszerűsítő tudománytörténeti írásai is megjelentek. Pályaívét nem roppantotta meg bátyjának, Nyikolaj Ivanovics Vavilovnak  tragikus sorsa sem. Vizsgáljuk meg ezt közelebbről.  Bővebben…

A borzalom árnyoldala

Tudod, ki az igazi mártír ebben az országban? Péter Gábor, az a mártír!

Gobbi Hilda, posztumusz interjú a Nők Lapja 1988. augusztus 13-i számában[1]

 (a forrást nem ellenőriztem)

A zsidó orvosok pere, amely Sztálin (1878 – 1953) halála miatt nem jutott el megtervezett végkifejletéig, és így a sztálini rendszer természetrajzának szokásos bemutatásai során viszonylag kis figyelmet kap, a valóságban nemcsak minden koncepciós per közül a legbrutálisabb lett volna, ha végigviszik, de még a kezdő szakasza is telve az árulások, kínzások, gyilkosságok, az antiszemitizmus minden középkori sötétségével. A hosszú kidolgozási időszakban ugyanis arra is megpróbáltak gondot fordítani (hiszen a II. világháborút követő korban a külvilág figyelme inkább ráirányult a rendszerre, mint azt megelőzően), hogy a koncepció átfogóbb, stabilabbnak tűnő legyen, mely nemcsak a Szovjetunió népeinek okulására szolgál, hanem a nemzetközi munkásmozgalom és a vele szövetséges társutasok teljes csapatának is. Bővebben…