Melencolia n + I

…a bölcsészek és társaik elkerülhetetlenül melankóliára ítéltetnek… Gyakorló melankolikusként Ficino minderre többek között könnyű borokat, kellemes illatokat és tiszta, napfényes levegőt, illetve zenehallgatást ajánl.

Rigán Lóránd: Szaturnusz fintora (Korunk, 2007)[1]

A hyppokratesi (Kr.e. 460? – Kr.e. 370?) „négy fő kedélyállapotot” és az azokat szerinte kialakító testnedveket már tárgyaltuk, és a sors úgy hozza, hogy egyik akkori hivatkozásunkban illusztrációul mai fő témánkat tették be.[2] „Fekete epe”, μελαγχολή, melankhole ugyan nincs a közönséges bonctanban felismerhető váladékaink között, forrásunk a mai biokémia állításaira támaszkodva a kedélyállapotokat egyéb „nedvek”: hormonok hatásával magyarázza, így a melankóliát a noradrenalin hiányával. (Ilyenképpen a halmazállapotának végképp nincs jelentősége.)
Platon (Kr.e. 427 – 347) úgy tartotta, a lélek gyógyítható betegségeit (mint például a szabályostól eltérő gondolkodást) „javító büntetésekkel” kell korrigálni, azonban mit sem lehet tenni a gyógyíthatatlannal, az őrülettel. A kettő között szerinte nincs éles határvonal. A gyógyítható lelki bajokat okozhatja rossz jellem, rossz nevelés is, és ha ezeknek nem vetünk gátat, őrületbe torkollhatnak. Platonnak nyilván nem állt rendelkezésére kellő mennyiségű tapasztalat annak megállapításához, hogy az őrültség nem az egyedüli gyógyíthatatlan lelki baj. Gondolatmenete azt sugallja, hogy az értelem elveszítését tekinti őrületnek. Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) nem a „kell” irányából vizsgálja a problémát. A melankolikusok taglalásakor meglepően szabatosan írja le a bipolárisok viselkedését[3], ma már szokatlan kromatikával (például felfokozott jóstehetségüket figyeli meg).[4]
The Art and Life of Albrecht Durer, Albrecht Dürer műve és élete című, 1971-ben kiadott kétkötetes monográfiájában Erwin Panofsky (1892 – 1968) úgy fogalmaz, Dürer (1471 – 1528) volt az első, aki a tudomány és a féltudományos folklór területéről a művészet számára a melankóliát mint témát megnyitotta, hogy ezzel elindítsa jó háromszáz éves európai útjára. Ez a nyitány pedig Dürer Melencolia I című, 1514-ben készített rézmetszete, a három Meisterstich, „mesteri metszet” egyike[5]. Ez a hátborzongatóan „dobozon kívüli” mű nemcsak azt érte el, hogy kívül esik bármiféle propagandisztikus vagy csak illusztrációkénti felhasználás lehetőségén, de azt is, hogy könyvtárakat töltsenek meg „megfejtése” kísérletével. (Ha ugyan egyáltalán szükség van bármi továbbit is belelátni.) A négy alak közül kettő, a kisangyal és a kutya melankolikusan lecsüggeszti fejét, de a kép címfeliratát tartó kis rém és a nagy angyal tekintete (jellemileg eltérő) aktivitásról árulkodik. (Talán az aristotelesi leíráshoz alkalmazkodva – spekulálok.) A képen látható szerszámok a reneszánsz kor legjobb értelemben vett „aktivitásának”: az alkotásnak az eszközei. A kép híres bűvös négyzete, benne a kép készítésének dátumával, már annyira bűvös, hogy ennél bűvösebb nem is lehetne.[6] Számos fantáziát mozgatott meg a kép balközepét uraló Dürer-test, a csonka trigonális trapezoéder „értelmének” megmagyarázása. Ezek a fantáziák szívesen rugaszkodnak el a mai és a düreri rögvalóságtól. Isizu Hideko 2009-ben azt fejtegette, hogy a test segédeszközül szolgálhat a kockamegkettőzés híres delosi problémájának gyakorlati megoldásához. Maga Dürer is foglalkozott ezzel, 1525-ben módszert is kifejlesztett rá, itt ábrázolt teste említése nélkül. Az impozáns családfájú Ernst Theodor Mayer[7] a csúcsokat a kéznél levő bűvös négyzetre rávetítve próbál szabadkőműveseket érdeklő következtetésekre jutni. A test maga úgy áll elő, hogy egy kockát térátlója mentén megnyújtva és a térátlóra merőleges, szimmetrikusan elhelyezett síkokkal csonkolva gömbbe írható testet kapjunk, amint az Dürer vázlataiból kiderül. Ezzel a feltétellel persze még van egy szabad paraméterünk. (A nyújtás és a levágás közti összefüggés fejben meghatározható elemi térmértani feladat.) A Ricardo Wolf (1887 – 1981)-díjas, Albert Einstein (1879 – 1955)-érmes és számos más kitüntetéssel jutalmazott matematikus, Friedrich Ernst Peter Hirzebruch (1927 – 2012) felhívja kollegája, Günter Matthias Ziegler figyelmét arra, hogy egy 1913-ban és 1923-ban megjelent német ásványatlasz tanúsága szerint a kalcitnak (CaCO₃) van egy ilyen alakot öltő módosulata.[8] Kérdés, hogy erről tudott-e Dürer. A rendkívül sok alakban megjelenő kalcitkristály Victor Goldschmidt (1853 – 1933) által megfigyelt 119 típusa között (a szintén 1913-ban és 1923-ban kiadott ásványatlaszában) csak hasonló szerepel.[9] Természetesen az a valószínű, hogy ugyanannak az atlasznak két különböző kiadásáról beszélünk.
Dürer poeta doctus volt, nemcsak tudatos, de öntudatos és tudós alkotó. A humanista gondolkodók műveit alaposan tanulmányozta. 1494-ben adták ki a jeles német humanista, Brant (1457–1521) szatirikus és szimbolikus művét, A bolondok hajóját, melynek metszeteit a nyomdászról elnevezett Meister der Bergmannschen Offizin, A Johann Bergmann von Olpe (1455? – 1532)-nyomda mestere készítette.[10] Werner Weisbach (1873 – 1953) 1896-os cikke óta feltételezik, hogy ez a mester nem más, mint az ifjú Dürer.[11] A középkor szellemisége a klasszikus melankóliát a hét főbűn egyikével, az acediával, lelki restséggel azonosította.[12] Az egyik legjelesebb humanista, Marsilio Ficino (1433 – 1499) – akivel már találkoztunk „orotund” értekezésünkben – ugyan Platon valamennyi párbeszédét lefordította 35 éves korára, mégis inkább tűnik Aristoteles hívének, vagy annak az Ál-Aristotelesnek, akit ő annak hitt. Az egyik ilyen fontos mű, a Προβλήματα, Problemata, azaz Problémák XXX. könyve elragadtatott hangon szól arról, kiemelkedő bölcselők, államférfiak, művészek mind-mind melankolikus alkatúak. Ebben a szellemben ír Ficino is az 148-89 között keletkezett De vita libri tresben (Három könyv az életről)[13], elválasztva a szellemi melankóliát a kártékonytól. Nettesheimi Henricus Cornelius Agrippa (1486 – 1535?) – nem maradhatott ki az „angyali” és „ördögi” középkort szembeállító kis írásunkból – fő művét, a De Occulta Philosophiát (A titkos bölcsességről) teljes terjedelmében csak 1533-ban jelenteti meg, de a kor szokása szerint részletei kéziratos formában jóval korábban is terjedtek. Kutatók biztosra veszik, hogy ezekkel Dürer is találkozott. Bennük feltehetőleg a melankóliát illető, a középkori szemléletet elutasító új gondolatokkal is. Agrippa a melankóliát három rétegbe sorolja, melyek közül az első az ihletettség és géniusz lehetséges forrása.[14] Mindenesetre nem nehéz belelátnunk Dürer metszetébe, hogy éppen ezt az első fázist ábrázolja. Konrad Hoffmann (1938 – 2007) érdekes teóriát alapoz a melankólia értelmezésének visszatérésére a legalábbis ál-aristotelesi képhez. 1997-ben megjelent Dürers Melencolia, Dürer Melencoliája című munkájában kifejti, hogy a Melencolia I nem a mű címe. A feliratot a denevérszerű lény azért tartja a mancsában, hogy érzékeltesse a korábbi felfogást, a lelki restséggel azonosított melankóliát az újjal, melyet egy másik, nemesebb szárnyas lény, az angyal személyesít meg, aki így mintegy a Melencolia II allegóriája.[15] Tény, hogy Dürernek nincsenek további Melencoliái, mindenesetre Tőzsér György, bátran dacolva művészettörténészi hiedelmekkel, megtalálta a Melencolia II-t. Agrippa okkult szellemét felidéző beszámolójából nem derül ki, felfedezése spirituális jellegű-e. Sőt, a „Szent Jeromos irodája” feltételezett metszetcímhez érve a „hírcsárda” lehetőségét sem zárhatjuk ki.[16]
Joggal merülhet fel bennünk, Dürer miért éppen a Melencolia szóalakot választotta. Kétségtelen, hogy a szó számos alakban megfordul az ember kórisméjében.

David Finkelstein 2016-ban megjelent The Melencolia Manifestójában (Melencolia-kiáltvány) úgy magyarázza a választást, hogy éppen ebből a szóalakból rakható ki a LIMEN CAELO, „bejárat az égbe” latin kifejezés.[17] Félek, Dürertől idegen volt az efféle tréfa. (Agrippától nem.) A szikra azonban kihuny, ha arra gondolunk, hogy Ficino a kártékony fajta melankóliától a szellemit a melencolia illa heroica, „hősi melankólia” kifejezéssel választja el. Walter Benjamin (1892 – 1940) 1928-ban írt habilitációs munkájában, az Ursprung des deutschen Trauerspielsben (A német dráma eredete) hozzáteszi, hogy ezt a felosztást Melánchton Fülöp (1497 – 1560) is magáévá teszi[18], de ez témánk szemszögéből lényegtelen. Dürer erre nem támaszkodhatott 1514-ben.