Berlini kék

Szalajka-völgy, Szikla-forrás

hamuzsírfőző üst, XIX.század

A hamuzsírfőzés ősi mesterség: ennek során – tömören szólva – fahamut forró vízzel öntenek le, állni hagyják, megszűrik, kipárologtatják. Eredményül kapják a hamuzsírt, melynek hatóanyaga a kálium-karbonát, K₂CO₃. Erősen lúgos kémhatású anyag lévén a bőrt kis mértékben oldja, síkosítja, így zsíros tapintású. Felhasználási területe kiterjedt: szappanfőzéshez, üveggyártáshoz és salétromfőzéshez is használták. A XVIII. századra Magyarország Európa-szerte hamuzsírfőző nagyhatalom lett. Ez olyan mértékű erdőpusztításhoz vezetett – négymillió katasztrális holdnyi erdő esett áldozatul[1] – , hogy Mária Terézia (1717 – 1780) 1755-ben exporttilalmat rendelt el, amelyet részlegesen csak 1761-ben oldott fel.[2] A kálium-karbonát a szódabikarbónához hasonlóan „lazítóként” fontos élelmiszeripari alapanyag (E501), és mint „alkálisó”, szalalkáli néven ismert; mezőgazdasági fertőtlenítésre is használják. A korábbi századokban a vegyileg azonos hamuzsírra is használták a szót, így lett számos településünk névadója, például a Szalajka-völgyé.

3 Sir_Humphry_Davy,_Bt_by_Thomas_Phillips

Phillips (1770 – 1845): sir Humphry Davy (1778 – 1829)

A kálium nyelvújításkori szava, a hamany eredete is itt keresendő, de maga a kálium mint alkálifém is az arab al-qaliy, égetett hamu kifejezésből ered.[3] A hamuzsír angol neve potash, „üsthamu”, így érthető hogy az angolok potassium szavát a káliumra a potashból potassára latinosodott szóból fejlesztette tovább a kálium első előállítója, sir Humphrey Davy, aki hamuzsírból nyerte ki.

Ásványi eredetű hamuzsír

A hamuzsírt ugyanakkor egyéb, például állati eredetű anyagok elégetésével kapott hamuból, vagy ásványokból is ki lehet nyerni.[4]

Berezsnyiki hamuzsírbánya-tó

De a legtisztább eljárás a régi időkben a fahamu kilúgozása volt.

Johann Conrad Dippel (1673 – 1734)

Johann Conrad Dippel német teológus, orvos és alkimista, aki szeretetvallás-hirdetőként egyben a lutheránusok éles nyelvű ostorozója is volt[5], egyebek mellett kifejlesztette az angol nyelvterületen Dippel’s oilnak nevezett csontolajat, melyet (főleg régebben) a gyapjú kártevőmentesítésére és alkohol denaturálására is használnak.[6]

Rövid kitérőként érdemes megemlíteni, hogy Radu Florescu (1925 – 2014) „drakulógus” In Search of Frankenstein (Frankenstein nyomában)[7] című tanulmánykötetében felveti, talán nem véletlen Dippel születési és lakóhelye, a Magnet-hegyi Frankenstein-vár és Mary Shelley (1797 – 1851) 1818-as Frankenstein: or, The Modern Prometheus (Frankenstein, avagy a modern Prométheusz) című regényének címszereplője nevének egybeesése, sok más párhuzammal együtt – például Dippel általános gyógyelixirt is kifőzött.[8]

Dippelre erősen hatottak Ramon Llull (1233? – 1315) írásai. Valószínűsítik, hogy sikertelenek voltak erőfeszítései az ólom arannyá változtatásában, mert a század elején hitelezői elől Berlinbe menekült.

Berlin, 1701

Ott közös laboratóriumot tartott fenn Johann Jacob (?) Diesbachhal. Diesbach 1706-ban éppen vörös lakkot főzött terhes pirékekből, melyekhez technológiailag timsót és zöld vitriolt[9] – vas(II)-szulfátot – adagolt, továbbá hamuzsírra is szüksége volt, amit Dippeltől kellett kérnie.

A hamuzsír vérrel szennyezett volt – ennek egyik lehetséges oka, hogy bőrtisztítás utáni maradvány volt, a másik, hogy a hamu volt állati eredetű, amiből főzték – , és ilyenképpen Diesbach önkéntelenül az első szintetikus festék, a berlini kék tiszteletbeli atyja lett. Tiszteletbelit kell mondanunk, hiszen módszere nem volt alkalmas olcsó ipari előállításra, sőt, ebben a formában még közelebb állt a természetes alapú festékekhez, mint a későbbi szintetikusokhoz. A festék mindenesetre sebesen elterjedt, ami nem meglepő, hiszen alternatívát kínált a méregdrága afgán lapis lazulinak.

Pieter van der Werff (1665 – 1722) 1709-ben festett Krisztus sírbatétele–képén az ég, a fájdalmas szűz köntöse és a halott arcszíne berlini kékkel készült.[10] 1724-től már egyetemesen használják. A porosz katonai egyenruhák jellegzetes színezékanyaga. 1731-ben Georg Ernst Stahl (1659 – 1734) ismertette a szintetikus eljárást.

Ehhez szükségünk lesz egy kis történeti áttekintőre a kétféle vérlúgsóról, a sárgáról és a vörösről.

A sárgavérlúgsót igen régóta állítják elő vasreszelék és állati maradványok: szarv, bőr, vér hevítésével. Céljuk az előállt sárga porral az volt, hogy belőle speciális további hevítéssel ciánkálit állítsanak elő. Az egyiptomi papok ciánkálival büntették, ha valaki túlságosan közel merészkedett a titkaikhoz.[11] Nem kizárható az sem, hogy amit Európa csak a kora középkor idejére tudott meg, ők már ismerték: az arany kinyerésére és az aranyozásra alkalmas egyik fő eljárást, a ciánlúgozást, melynek lelke az alábbi egyenlet:

4 Au + 8 KCN + O₂ + 2 H₂O = 4 K[Au(CN)₂] + 4 KOH;

a képződő komplex arany-cianürből fémes cinkkel nyerik vissza az aranyat:

2 K[Au(CN)₂] + Zn = K₂[Zn(CN)₄] + 2 Au.

Itt a káliumsó helyett nátriumsó ugyanígy alkalmazható. (A „ciánnátri” a „hagyományos” egyiptomi büntetéshez azért alkalmatlanabb a ciánkálinál, mert még erősebben nedvszívó, szép magyar szóval higroszkópos, ezért nehezebben tárolható.)
A tetemes környezeti kockázatai miatt mára a ciánlúgozás a tiltott kategóriába lépett.[12]

Maga a sárgavérlúgsó, kálium-ferrocianid, mivel alkalmas nehézfémkationok megkötésére, szerepet kap a színesfényképészetben és a szőlészetben (a rézgálic permet maradványainak eltávolításához). Mi több, konyhasóhoz keverik csomósodásgátlóként (E536).[13] A kémiai analitikában a vas(III) sókat mutatják ki vele: már nagyon kis koncentrációban is sötétkék csapadékot ad. Ez a berlini kék, ez a szintetikus előállítás alapja.
A vörösvérlúgsó, kálium-ferricianid felhasználási terepe szűkösebb. Eltérően a sárgavérlúgsótól az egészségre némileg ártalmas, szem- és bőrirritációkhoz vezethet. Túlexponált képek vegyi javításához javasolják.

idősebb és ifjabb Herschel

Sir Frederick William Herschel (1738 – 1822) invenciózus szimfóniaszerző és egyben az egyik legkiemelkedőbb megfigyelő csillagász fia, a déli égbolt csillagfeltérképezője, sir John Frederick William Herschel (1792 – 1871) Johann Wolfgang Döbereiner nyomdokain járva kifejlesztette a cianotípiát vagy kéknyomatot[14], melynek során vörösvérlúgsót elegyít ferri-ammónium-citráttal, és így nyer fényérzékeny anyagot. Ezzel az eljárással ma is készítenek képeket.

Johann Wolfgang Döbereiner (1780 – 1849)

A kripton, neon és xenon felfedezője, az 1904-ben Nobel-díjjal kitüntetett sir William Ramsay (1852 – 1916)[15] feltételezi [16], hogy atyai nagyapja fedezte fel az Arthur & Turnbull Camlachie-i vegyigyárban (azaz Glasgow elővárosában) a Turnbull-kéket.[17]

Az ötlet igen kézenfekvő: ha a sárgavérlúgsó vas(III)-sókkal berlini kéket ad, mit kapunk, ha vörösvérlúgsóhoz vas(II)-sókat adunk? Egy más árnyalatú kék színű csapadékot. Sokáig kellett várni, amíg röntgen-, illetve elektrondiffrakciós eljárással megmutatták: a kálium-ferroferricianid (Turnbull-kék) és a kálium-ferriferrocianid (berlini kék) egy és ugyanaz a vegyület.[18] A színbeli eltéréseket a szennyezőanyagok okozták.

A berlini kék, illetve az előállításhoz használt sárgavérlúgsó nedves hevítése bizonyos körülmények között hidrogéncianidot tesz szabaddá, amit ezért Carl Wilhelm Scheele (1742 – 1786) kéksavnak nevezett el.[19] A cián szót a kéksav előállításának tökéletesítője, Joseph Louis Gay-Lussac (1778 – 1850) vezette be[20] a görög kyanos, kék szó alapján[21]; hogy az ógörögöknek ez sötétkéket jelentett-e, mára már nem kideríthető, de az újgörögben ugyanaz, mint a cián (vagy ciánkék) szín.