Két pasztorál

Egy-egy műfaj felbukkanásából korszakok változására: felemelkedésére, alkonyára következtetni spekuláció. Vannak esetek azonban, amikor egy-egy új téma futótűzként terjed el, és „toposzként” irányítja a kultúra egymástól műfajilag távol álló területeit is. Ilyen esetekben indokolt elgondolkodnunk a siker okain, a „mém” elterjedésén.
Így talán nem spekulatív észrevennünk, hogy pásztoridillek, noha mindig is voltak és hatottak, egymástól sokszáz évnyi távolságra akkor váltottak ki átütő sikereket, amikor a megcélzott befogadó közönség eljutott az elvárosiasodás melankolikus és nosztalgikus szakaszába. Így volt ez Rómában kétezer éve és ötszáz éve is, a pásztoridillek nagy korszakaiban.

1 Battista_Guarini

Guarini (1538 – 1612)

Guarini Il pastor fido (A hűséges pásztor) című tragikomédiáját 1590-ben adták ki Velencében, és azonnal elindult több évszázados, világhódító útjára.[1] A műfaji megjelölés a legtávolabbról sem emlékeztet arra, amit ma így nevezünk – teljes egészében hiányzik belőle az abszurd elem, és a társadalomkritikának legfeljebb halvány árnyalatait tartalmazza – : egyszerűen tragikus elemeket felvonultató, de boldog végkicsengésű darabot jelent. A festészetben műfajteremtő erővel tükröződött; pásztori idillek ábrázolásakor gyakran választottak jelenetet A hűséges pásztorból, de sokszor annak tragikus pillanatait is megfestették; és noha az itáliai festészet legfeljebb a tulajdon, egy évszázaddal korábbi teljesítményéhez mérten volt halovány, és a XVII. században is virágzott, már látjuk, hogy a darab Hollandiában aratta a legnagyobb sikert. Néhány ábrázolásban:

2 Nuvolone silvio-dorinda-linco

Carlo Francesco Nuvolone (1609 – 1662?)

3 Vallee_Poelenburgh_Lint_Thivaert

Vallée (†… 1653), Poelenburgh (1594 – 1667), Lint (1609 – 1690), Thivaert (1613? – 1657)

A hűséges pásztor mint jó alapanyag azonnal utat talált a zenébe is. Fontos észrevennünk, hogy jó ideig madrigálok képében. A nagy madrigálszerzők mind választottak idézeteket a műből, melyek közül az egyik legelterjedtebb Monteverdié (1567 – 1643) volt:

Mégis, mindmáig legnépszerűbb Caccini (1551 – 1618) korai barokk dala:

A madrigál műfajának „elvirágzása” után került csak zenei értelemben is színpadra, Händel (1685 – 1759) 1712-es, tudatosan visszafogott előadói apparátusú, kései reflexiója, az azonos című opera formájában.

Még később, Chédeville (1705 – 1782) csalárd csínye, hogy Jean-Noël Marchand (1666 – 1710) beavatásával, saját hangszerét, a musette de court népszerűsítendő, Vivaldi (1678 – 1741) neve alatt adja ki saját “Il pastor fido” című szonátasorozatát, olyan jól sikerült, hogy évszázadokra elaltatta a szonátáit játszók és hallgatók figyelmét. 1990-re lepleződött le a trükk végérvényesen.[2]

4 Gaspard de Gueidan Hyacinthe Rigaud 1738

Gueidan (1688-1767): Hyacinthe Rigaud (1659 – 1743) musette de couron játszik, 1738

Sajátos fordulatot vett a műfaj története északon. Rodenburg (1574? – 1644) már 1601-ben feldolgozta, de az átütő sikerrel még várni kellett.[3]

5 Hooft_by_Sandrart_pinxit-Perzijn_sculp-Dankerts_exc

Sandrart (1606 – 1688): Hooft (1581 – 1647)

Hooft, a tehetős fiatal holland költő 1598-ban hosszabb francia és itáliai útra indult.[4] Kettős hatás alatt: az egyik, hogy megismerte A hűséges pásztort, a másik a (sírig tartó) szerelme Ida Quekels (1582 – 1657) iránt saját pasztorális „tragikomédiája” megírására inspirálta, mely Granida címmel 1605-re készült el.[5] Daifilo, a pásztor, megsegíti az eltévedt keleti hercegnőt, Granidát, és némi szükséges bonyodalom után összeházasodnak.[6] A forrásul szolgáló darabot az első felvonásig Hooft „hűen” követi, aztán új utakra tér. Alapvető változás, hogy a darab szerelmi szálai mind plátóiak.[7] A siker lenyűgöző és elsöprő volt, olyannyira, hogy a Granida mind a mai napig a holland nemzeti büszkeség szerves, élő darabja.

6 Bartholomeus_van_der_Helst_Anna_du_Pire_1660

van der Helst (1613 – 1670): Anna du Pire (1617? – 1669) Granida szerepében,1660

A darabbeli kórusokról nem hihetjük, hogy Hooft titkon zenei színpadra vitelre gondolt. Abban a korban, különösen Hollandiában ez teljességgel szokatlan lett volna. Egy-egy betétdalt természetesen énekelhettek is.
A holland idillikus festészet meghatározó ősforrása az egész „arany századon” keresztül és azon túl. A „Caravaggio-stílus utrechti változatának” jegyében: itt-ott, horribile dictu, piszkos talpakat, zilált ruhákat látunk. Caravaggiót (1571 – 1610) mindamellett, láthatóan, egy aranykor sem hozhatja vissza.

9 Gerard-van-Honthorst-1625-granida-and-daifilo-XL

Honthorst (1592 – 1656)

8 Gerard_de_Lairesse_-_Granida_en_Daiphilo

de Lairesse (1640 – 1711)

10 granida

Pieter van der Werff (1665 – 1722)


[1] Il pastor fido

[2] Chédeville trükkje

[3] A Literary History of the Low Countries

[4] The Reader’s Encyclopedia of World Drama

[5] Granida

[6] Granida – a történet dióhéjban

[7] The Reader’s Encyclopedia of World Drama

Reklámok

4 responses to “Két pasztorál

  1. Ha szabad egész halkan kérdeznem a T. blogszerzőt, a zenetörténetben bőséggel található siciliano-k, úgyis mint pasztorális zenei betétek, miért nem kerültek még csak megemlítésre sem? Beethoven Mester VI. szimfóniáját már szinte szóba hozni sem merem. Persze, ezekkel együtt a téma, meglehet, túl nagy falat. 🙂

    Kedvelés

  2. 🙂 Alapvetően KÉT konkrét pásztoridill kapcsolatáról és leágazásairól próbáltam megemlékezni – Bach Pastoralját például semmi szín alatt nem hagytam volna ki egy általános áttekintőből.

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s