Angolok és besenyők a mesés és valóságos Keleten

^{II. (Nagy) Kanut (996? – 1035) és felesége, Northamptoni Ælfgifu (990? – 1036) a New Minster-Liber Vitæ-ben (a winchesteri Új Székesegyház-kolostor életrajzkönyvében), 1031}

A cím apológiájául: a „kelet” mint égtáj kis kezdőbetűs, mint országok csoportja nagy kezdőbetűs, de hogy mint igéző fogalom országcsoportnak tekinthető-e, arról nem szól a fáma.[1] Mindkét megoldásra találunk példát. Én a nagybetűs változatot részesítem előnyben.
Amint a tegnap említett Andrew Nicholas Wawn értékeli, sir George Webbe Dasent (1817 – 1896) történetszemlélete a megítélése szerint „elpuhult” angolszászok ellenében elfogult volt, és ennyiben igazodott a viktoriánus történészi hangulat egy fontos vonulatához.[2] Akárhogy is, angliai területek nemzeti függetlenségéről nem lehet beszélni évszázadokon át tartó viking betörések korszakában, melyet az „koronázott meg”, hogy II. (Tanácstalan) Æþelræd (968? – 1016) angol király halála után az országban állomásozó dán csapatok vezetését addigra megöröklő II. (Nagy) Kanut lett a király (dán, majd norvég király csak később lett).[3] Hódító Vilmos (1028 – 1087), Normandia ura könnyű prédát látott Angliában.

Byrd és böjt

Amikor tegnapi rövid bevezetőnkben azt ígértük, ma Byrd (1543? – 1623) egyik „szent énekével” foglalkozunk, még azt a nehézséget sem említettük, hogy nem teljesen világos, egy vagy két műről van-e szó. Kétségtelen ugyanis, hogy az 1589-es, azaz a későbbi Cantiones sacrae (Szent énekek) két egymást követő, kifejezetten nagyböjti motettájáról van szó (a 21-es és a 22-es sorszámúakról)[1], de nemcsak a zenei rokonságuk szembeötlő: két egymást követő Ézsaiás-vers megzenésítései.

Ij

Sajátos interdiszciplináris kompozícióval örvendezteti meg Jacob Louis Mey holland nyelvész a vele készített interjú olvasóit vezetékneve helyesírásáról. Eredeti helyesírás szerint Meÿ volt ez a vezetéknév, ám amikor egy ilyen nevű áruházi fosztogatót köröztek, jobbnak látta az y fölötti Umlautot eltávolítani, családja nagy rosszallása dacára is. (Hazájában ezek szerint egy névváltoztatás gyorsabb, mint egy tolvaj lefülelése.) Pszichológus barátja, Larry Birnbaum ekkor elmagyarázta neki, hogy ezzel valójában apja ellen támadt, akinek ezzel a mozdulattal pszichológiai értelemben a két heréjét távolította el (szakkifejezéssel: orchidektómiát hajtott végre – máris észrevesszük bejegyzésünk folytatási lehetőségeit). Mey a maga részéről az utókor megítélésére bízza ennek eldöntését.[1] 

Ég a Parlament!

“Damn the House of Commons, let it blaze away! But save, O save the Hall!” Bone: John Charles Spencer pénzügyminiszter, Althorp vikomtja, Spencer III. earlje (1782 – 1845)

A londoni Parlament két házát magába foglaló Westminster Palota 1834. október 16-án gyulladt fel. Ami nem sikerült Guy Fawkes-nak (1570 – 1606), elvégezte a hagyomány.