Byrd és böjt

Amikor tegnapi rövid bevezetőnkben azt ígértük, ma Byrd (1543? – 1623) egyik „szent énekével” foglalkozunk, még azt a nehézséget sem említettük, hogy nem teljesen világos, egy vagy két műről van-e szó. Kétségtelen ugyanis, hogy az 1589-es, azaz a későbbi Cantiones sacrae (Szent énekek) két egymást követő, kifejezetten nagyböjti motettájáról van szó (a 21-es és a 22-es sorszámúakról)[1], de nemcsak a zenei rokonságuk szembeötlő: két egymást követő Ézsaiás-vers megzenésítései.

A szent zene áradata a reneszánsz Angliában

Ye sacred Muses, race of Jove, whom Music’s lore delighteth,
Come down from crystal heav’ns aboveto earth where sorrow dwelleth,
In mourning weeds, with tears in eyes: Tallis is dead, and Music dies. 

Szent múzsák, Jupiter sarjai, kiknek a zene folyása örömet okoz,
Szálljatok kristály mennyboltotokból hozzánk, hol siralom lakoz,
Gyászruhában, könnyel szemetekben: Tallis meghalt, meghal a zene

Byrd (1543? – 1623): Elégia (1585)[1]

Tanítómesteréről, utóbb atyai munkatársáról, Tallisról (1505? – 1585) Byrd ezt a fájdalmas kijelentést egy olyan korszakban tette, melynek egyházi zenéjéhez még ő is hozzáteendő volt, méghozzá a Tallis utáni angol későreneszánsz legnagyobb szerzőjeként.