A lakmusz históriája

Azok szerint, akik úgy tartják, az élők világában a legfontosabb választóvonal az, hogy egy faj felismerte és hasznosítja-e a fotoszintézis fogását („szódavízből cukrot, napfény, membránok segítségével”), a gombák és növények országa között nagyobb a távolság, mint a gombák és az állatok között. A gombák és egyéb élőlények társulási lehetőségei rendkívül gazdagok. Ezek közül például a nemrég óta kutatott mikorrhizának, a gombák és gyökerek különleges összjátékának feltárása alapvetően változtatta meg fogalmainkat a növények életéről, életfeltételeiről.[1] Sokkal régebb óta kutatják a társulásnak egy szembeötlőbb formáját, amikor egy alga és egy gomba szétválaszthatatlanul egyesülve új élőlényként jelenik meg az élővilágban. Ezek a lények alkotják a zuzmók törzsét, természetesen a növények országában, hiszen a társulás lényege és hajtóereje a fotoszintézis.[2] Ugyanakkor vannak gombák, melyek még csak elindultak a fejlődésnek ezen a vonalán. Társulásuk növényekkel világosan felismerhető, de a két lény életvitele még különválik. Más esetekben a gomba egy zuzmóra telepedve találja meg a számára könnyebb életvitel lehetőségét. A „zuzmósodásnak” ezek a természetes formái vélhetőleg új zuzmófajok kialakulásához vezetnek egykor, de ezeket a lényeket jelen fogalmaink szerint a gombák országába kell sorolnunk. Ebbe a típusba sorolhatjuk a François Fulgis Chevallier (1796 – 1840) által 1826-ban létrehozott, ma vitatott státusú Roccellaceae család[3] sok faját.[4] Ugyanez mondható el a nagy XIX. századi zuzmókutató, Gustav Wilhelm Körber (1817 – 1885) által 1855-ben létrehozott Lecanoraceae gombacsalád[5] sok fajáról is.[6]

az irgalmas szamaritánus példázata a Codex Purpureus Rossanensisben

Ezeknek a családoknak egyes fajai igen rég óta alapvető szerepet játszanak mint festészeti alapanyagok. A IV. és VII. század között keletkezett Codex Purpureus Rossanensis gazdagon illusztrált fennmaradt lapjai, melyeken Máté (†74), majdnem egészében Márk (14? – 68?) evangéliuma, továbbá Kaisareai Eusebios (260? – 342?) egy levele olvasható, vöröses-bíboros színben pompáznak.[7] A bíborcsigák testnedveiből kivont bíborfestékek közül leginkább a tíriai bíbor árnyalata tűnt valószínűnek, ám a bíborfestékek drágasága alapján elképzelhetetlen egy ekkora mű lapjainak befestése ezekkel az anyagokkal. A tíriai bíbort alátámaszthatta volna a röntgen-fluoreszcenciás vizsgálat, amennyiben az brómot mutatott volna ki, de bróm nem szerepel a festék vegyületében. Marina Bicchieri elolvasott egy Kr.u. III-IV. századból származó görög nyelvű értekezést a lila szín „százötvennégy árnyalatáról”, azaz azok előállításáról, és ennek alapján támadt az az utóbb igazolt gyanúja, hogy a festékanyagot a festőzuzmó (Roccella tinctoria) adta.[8]

Roccella-fajok: tinctoria, fuciformis, pygmaea, phycopsis

A Roccella nem nevével először Jean-Baptiste Pierre Antoine de Monet, Lamarck lovagja (1744 – 1829), röviden tehát Lamarck és a svéd botanikus, Augustin Pyramus de Candolle (1778 – 1841) Flore française (Franciaország flórája) című, akkor már közös művének 1805-ös kiadásában találkozunk.[9] A nem világszerte elterjedt, a tinctoria („festő-”), a fuciformis („vöröset adó”), a pygmaea („apró”) és a phycopsis („moszatszerű”) fajokból mind előállítható festőanyag. Ezeknek a fajoknak az élőhelye igencsak változatos. A tinctoria sziklákon él, a phycopsis előszeretettel támad meg narancs- és fügefákat.[10]

Lecanora tartarea

Ugyancsak színezéket adnak a Linné (1707 – 1778) utolsó tanítványa, a lichenológia (zuzmótudomány) atyjaként emlegetett[11] svéd Erik Acharius (1757 – 1819) által 1810-ben bevezetett[12] Lecanora nem bizonyos fajai, például a tartarea („alvilági”).[13]

orcein

A festékanyagot nagyban állították elő Hollandiában a XVIII – XIX. században. Erről hangulatos beszámolót ad Johann Jacob Ferber (1743 – 1790) svéd mineralógus, Denis Morelot (1777 – 1855) orvos és a fényképészet nagy úttörője[14], Amédée Gélis (1815 – 1882). Az eljárás lényege, hogy a festékanyagot adó, zuzmónak mondott gombát hosszasan ammónia vizes oldatában kevergetik. Lehetnek fogalmaink arról, például a kallósokról szóló rövid megemlékezésünkből, vajon mi szolgált az ammónia vizes oldatául. Természetesen a vizelet. Innen kettévált a technológia. Vagy hozzákevernek szódát vagy hamuzsírt az ammóniás léhez, vagy nem. Előbbi esetben a lacca musci nevű festékanyaghoz jutottak, utóbbi esetben az orceinhez.[15]
Cuthbert Gordon (1730 – 1810) skót vegyész szintén kidolgozott egy eljárást színt adó zuzmósodott gombák hasznosítására. Az eredményül kapott festékanyagot saját nevéről cudbearnek nevezte el.[16]

Szily Pál (1878 – 1945)

Szilsárkányi Szily Pál és atyai barátja, Hans Wilhelm Carl Friedenthal (1870 – 1942) döntő kísérletei kellettek ahhoz, hogy a lacca musci érzékenységét észrevegyék a kémhatásra, valamint hogy erre a célra alkalmas módon változtassák a gyártási technológiát. 1904-es felfedezésüket követően Eduard Salm (1882? – 1944?) oldatot készített a kémhatás kimutatására.[17] Az mindenesetre téves értékelése a történteknek, hogy a felfedezést Friedenthal és Salm közös művének tulajdonítsák. Szily munkássága viszont döntően hozzájárult a sikerhez. Az eljárás lényege az, hogy a gombákból ilyen módon kinyert lakmuszsav vörös, sói azonban kékek, és a gyenge sav a sóiból könnyen felszabadítható. Ez által érzékenyen jelezhető a kémhatás, azaz a H⁺(pontosabban a hidroxóniumion, H₃O⁺) koncentrációja a vízben.[18] Döntő szerepe volt az érzékeny kimutatásnak abban, hogy Søren Peder Lauritz Sørensen (1868 – 1939) 1909-ben bevezesse a pH-t, azaz a hidroxóniumion-koncentráció reciprokának tízes alapú logaritmusát. Ami pedig az orceint illeti: ártalmatlan festőanyag, laboratóriumi és élelmiszeripari színezésre egyaránt használják E121 fedőnéven[19].

Hatalmas adósságot halmoztunk fel a nevek magyarázatában. Kezdjük a két színadó nemzetségen. A Roccella név eredetéről George Eliot (1819 – 1880), „leánykori” nevén Mary Anne Evans számol be Romola című regénye XXXVIII. fejezetében (The Black Marks become Magical – A fekete jelek mágikusak lesznek). Ezek szerint (amint erre egyik szereplőjének, a firenzei Bernardo Rucellainak (1448 – 1514) a családnév-magyarázata csevegési lehetőséget teremt), a görög szigetek és a Kanári-szigetek szikláin él egy kis „zuzmó”, mely a napfénytől megrészegülve, hm, under certain circumstances, „bizonyos körülmények között” szemgyönyörködtető vöröses-bíboros festéket szolgáltat. A neve oricello. Az előállítás titkát Levantéből Firenzébe hozta egy élelmes kereskedő, közel száz évvel Rucellai ideje előtt, akinek leszármazottait a meggazdagodása módja után Oricellarinak vagy Roccellarinak kezdték nevezni, és a toszkán nyelvjárás ezt hamar Rucellaivá alakította.[20] Így tehát a Roccella nemzetségnevet visszavezettük az oricello szóra, ám ez egyúttal a másik festékanyag, az orcein nevének alapja is. Ennek neve gazdagabb eredetű, mint gondolnánk. Az indoeurópai hows, „fül” szóból vezetik le sok egyéb mellett az ógörög οὖς, us, ‎óangol ēare (ebből az angol ear) és a latin auris, „fül” szavakat.[21] Ennek a becézett alakja az oricilla, ami a fülkagyló alakjára emlékeztető gombafaj feltehető névadója. A szó mozarab közvetítésen át az ókatalán orxellába ment át[22], ahonnan a szélrózsa minden irányába szétterjedt, és még a humanista Rucellainak is nevet adott. A másik nemnév, a Lecanora neve átláthatóbb. A görög λεκάνη, lekane, „medence”, „tál” és ώρα, hora, „(virágzó) szépség” részekből állt össze az újlatin szó.[23]
A „lakmusz” szó eredete a festékanyag, a lacca musci neve. Az előtag, a „lakk” eredetével már foglalkoztunk. A késő latin mussirio, „gomba” szó sejlik az utótag mögött, akárcsak az angol mushroom, „gomba” szóban. Itt egyesek a moss, „moha” szót vetik fel alternatívaként[24]; ez viszont az indoeurópai, azonos értelmű mosira támaszkodik, ami a lakmusz angol nevének, a litmusnak az utótagja alapja is, mely már festőanyagként a XV. századtól ismert volt előttük ilyen megnevezéssel. De a felhasználás északon is sokkal korábbi eredetű. Az angol szó óskandináv eredetű, amelyben litmosinak mondták a festőgombát. A lita, „festeni” előtag eredete az előgermán wlitiz, vagy wlituz, „megjelenés”, „színárnyalat”, végső visszavezetésben pedig az indoeurópai wel-, „látni”.[25]
A festőzuzmó máltai nyelven hażis ta żebgha, ami annyit tesz, „mohaféle, amit festésre használnak”. A gomba, ami ott őshonos, nyilvánvalóan a máltaiak előtt is korán felfedte hasznát.[26]

7-lakmuszpapir

Nem mehetünk el szó nélkül a lakmusz olasz megnevezése mellett. Az ősi festékanyag neve náluk laccamuffa, amit használnak a lakmuszra is, de a lakmuszpapír gyakoribb olasz neve a cartina (di) tornasole, annak színéről, hiszen a tornasole, nevéből kiolvashatóan „napra forduló” nem más, mint a napraforgó. (Társneve, a girasole szó szerint „napraforgó”). Vannak azonban inkább lelkesnek, mint megalapozottnak tűnő szómagyarázók, akik azzal magyarázzák a közkeletű nevet, hogy az eredmény, amit ad, „Napnál világosabb”.[27]

[1] mikorrhiza

[2] a zuzmók törzse

[3] http://www.gbif.org/species/113543898

[4] gombák zuzmósodása

[5] http://www.gbif.org/species/113546865

[6] Lecanoraceae

[7] Codex Purpureus Rossanensis

[8] Codex Purpureus Rossanensis – a festőanyag

[9] a Roccella nemnév

[10] http://www.mycosphere.org/pdf/Mycosphere_6_6_4.pdf

[11] http://lup.lub.lu.se/refmole/detail/744421?style=apa

[12] http://www.gbif.org/species/108305430