A szója és neve eredetéről

1-soybean

szójabab

A szója feljegyzett története, az utókor szerencséjére, hiszen a kínai étkezéskultúra fontos összetevője, igen régi keletű. A mitikus „isteni földművesnek”, Sen-nungnak († Kr.e. 2699?), vagyis a Három Fenség egyikének nemcsak a halálozási éve, de puszta léte is teljesen bizonytalan.[1] Azonban a kínai gyógyászat több ezer éves történetének kicsiny része sem érthető meg neve és műve, azaz a neki tulajdonított sok bölcsesség nélkül. Szép mellékneve az Öt Mag Császára. A nyugati gondolkodás szomorú vadhajtása, amikor megpróbálják kitalálni, melyik öt magról is lehet szó, holott a kínai kultúrában a számjegyek csak ritkán jelölnek számokat. Esetünkben a mennyiséghatározó például utalhatna a magok öt fő színére. De még eddig sem kell elmennünk a spekulációban: a kínai gondolkodás még az európainál is hajlamosabb a pars pro totóra, a szinekdochéra, vagyis a résszel utalni az egészre, a részt és egészet egymásnak megfeleltetni. Summa summarum, Sen-nung az összes mag császára, ura.[2] Ő volt az, aki népét megtanította a szójabab termesztése és elkészítése csínjára-bínjára. Ha a Kr.e. XXVII. századig nem is, de a XI-ig visszavezetnek írásos emlékek a kínai szójatermesztésről.[3] A szója Kínában alapvető élelmiszer volt a rizs, a búza, az árpa és a köles mellett (de az, hogy ezek száma éppen öt, véletlen). Japánban egyes szerzők szerint csak sokkal később, az 1894-95-ös kínai-japán háború idején terjedt el. Európában már a XVIII. században széles körben ismerték, de csak 1908-tól szerveztek rendszeres hajószállításokat Kínából.[4] 

2-soy_candle

szójagyertya

Más szerzők nyelvi alapon arra következtetnek, hogy Japánban jóval a XIX. század előtt, a VIII. század környékén már ismerhették. A szó a középkínai 醬油, cjang jou összetételből ered: az első jel „babpürét”, a második „olajt” jelent, nyilvánvaló utalással a szója felhasználására. Az ó- és középjapánban しやう, sauju alakban jelenik meg. A maga sajátos, több lépcsős fejlődési útjának 1670 körüli pontján a holland kereskedők (másokat megelőzve) a Szacuma-dialektusból soja néven tették sajátjukévá. A XVII. századi Japánban a szója ezek szerint már ismert volt, tehát több mint 200 évvel a kínai-japán háború előtt.[5] Mindenképpen szűkkeblűnek hat aza afeltételezés, hogy a japánok csak a XIX. században ismerkedtek volna meg a szójával.

3-tofu

szójasajt

A japán 豆腐, „tofu” a középkínai , dou, „bab” és , fu, „erjedt”, „rothadt” jelekből állítja elő a szójasajt nálunk is gyakrabban használt nevét.


A pillangósvirágúak családjába tartozó szójabab tudományos neve Glycine max. Elég meglepően hangzik ahhoz, hogy vessünk rá egy pillantást, anélkül azonban, hogy a taxon teljes történetét a maga  kissé unalmas bonyolultságában végigkövetnénk. Már Linné (1707 – 1778) beépítette rendszerébe, de már ő sem egységesen használta az általa bevezetett Phaseolus maxot. Az általa használt nemnév eredete világos: a tehénborsó görög neve az előhellén eredetre támaszkodó φάσηλος, faselos, ennek kicsinyítése a φασίολος, fasiolos. A φάσηλος, faselos latin megfelelője phaselus, kicsinyítve phaseolus.[6]

4-cowpea

tehénborsó

A fajnév meghatározásakor Linné válaszút előtt állt. Az inkvizíció áldozatául esett portugáliai zsidó orvos, természettudós és utazó, Garcia dall’ Horto (1500? – 1568)[7] leírásaiban a szója neve mungo, de a növényt Avicenna (980 – 1037) max néven emlegeti. Ez alapján Linné a korábbi megnevezés kiválasztási elve alapján döntött a besorolási névről.[8] Ugyanakkor, ami a bizonytalanságot okozza abban, milyen nemzetségbe is sorolta Linné a fajt, az az, hogy Phaseolus helyett a Glycinét is alkalmazza.

5-apios-americana

indiángumó vagy amerikai gumósbükköny („Boerhave-földimogyoró”)

Ebbe a nemzetségbe sorolta be az indiángumót vagy más néven amerikai gumósbükkönyt, amit a korában Herman Boerhaave (1668 – 1738) holland botanikusról – a spiritus rector kifejezés megalkotójáról – „Boerhave-földimogyorónak”, azaz „Boerhave-apiosnak” mondtak. Ennek termése édeskés ízű, ez adta a nemzetség nevét, melynek alapja a görög γλυκύς, glykys, „édes” szó. A későbbiekben az indiángumót kisorolták a nemből, így abban egyetlen olyan faj sem maradt, amelynek édes ízű termése lenne.[9] Itt indult útjára a taxonómiai szövevény, melynek egyrészt Carl Ludwig von Willdenow (1765 – 1812) tisztázása vetett véget, aki pontosan körülhatárolta a Glycine nemet[10], másrészt Elmer Drew Merrill (1876 – 1956) 1917-es javaslata: a teljes tudományos név végérvényesen ekkortól tért vissza Linné (egyik) névváltozatához.[11] (A legegyszerűbb aminosavhoz, a glicinhez a szójának nincs köze.)


[1] Sen-nung

[2] az Öt Mag Császára

[3] https://bioweb.uwlax.edu/bio203/s2009/scurek_oliv/History.htm

[4] a szója története

[5] https://en.wiktionary.org/wiki/soy

[6] a Phaseolus nemnév eredetéről

[7] az inkvizíció áldozata: Garcia dall’ Horto

[8] Linné döntése a fajnévről

[9] a Glycine nemnév eredetéről

[10] a Glycine nem

[11] a max faj

Advertisements

One response to “A szója és neve eredetéről

  1. Visszajelzés: Kis tartalomjegyzék | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s