Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi: Bővebben…

Írástudó lepkék

Ha mostanában, június-július táján Európa, Észak-Afrika és Észak-Ázsia erdeit, ligeteit vagy kertjeit barangoljuk, kis szerencsével megpillanthatjuk a tarka- vagy főlepkefélék családjához tartozó, elterjedt, de védelemre szoruló bűvös fajt, a c-betűs lepkét. Legalábbis a kora nyári rajzást, mert váltott ciklusú rovar, augusztusban újra kikel egy sorozat, mely áttelel. Nevét az imágó szárnyfonákján látható kicsi, de határozott nagy, nyomtatott C-betűről kapta. (Semmiképpen ne fogjuk meg, ötezer forintunk és egy szép élet bánhatja.)[1] Linné (1707 – 1778) 1758-ban foglalta A természet rendszerébe[2], amit ezúttal érdemes közelebbről is megvizsgálnunk:

Bővebben…

Távoli fuvolaszó

Theba alapításáról már megemlékeztünk; ma a még az ókori viszonyok közt is tragikusnak mondható bukásának rövid összefoglalójával kezdjük. Bővebben…

Halak belső élete

Und als der Koch den Fisch zertheilet,
Kommt er bestürzt herbeigeeilet
Und ruft mit hocherstauntem Blick:
”Sieh, Herr, den Ring, den du getragen,
Ihn fand ich in des Fisches Magen,
O, ohne Grenzen ist dein Glück!”

Schiller (1759 – 1805): Der Ring des Polykrates (1798)

S a szakács, hogy felhasította
a halat, riadtan futott a
trónhoz, kiáltva boldogan:
„Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,
benne volt a nagy hal hasában,
óh, szerencséd határtalan!”

Polükrates gyűrűje. Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

Samos

A Kr.e. VI. századi perzsa belvillongások a birodalom határvidékén is kaotikus viszonyokat teremtettek. Az érdekszférában feléledtek a hatalom szerelmeseinek ambíciói. Bővebben…

Vivaldi hullám- és nem-hullám-természete

A barokk hullámokról általánosságban és átfogóan írni reménytelen próbálkozás lenne. Dacára minden fuocónak és fiammának, terrának és pratónak, ventónak és zeffirettónak, a barokk legotthonosabban a vízben mozog, ez a legkedvesebb őseleme. (Mondhatjuk ezt azzal együtt, hogy rokonszenve a víz lakóira nemigen terjed ki. Az őselemek lakói: halak, vakondokok, főnixek mind elbújhatnak az ég madarainak átütő barokk sikerei mögött.) Vivaldi (1678 – 1741) 1725-ben kiadott op.8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozatában a Négy évszak után azonnal tengeri vihar sújt le az RV253-as Esz dúr hegedűversenyben[1]:

Bővebben…

A francia Pimodan és A magyar Pimodán

Un soir de décembre, obéissant à une convocation mystérieuse, rédigée en termes énigmatiques compris des affiliés, inintelligibles pour d’autres, j’arrivai dans un quartier lointain, espèce d’oasis de solitude au milieu de Paris, que le fleuve, en l’entourant de ses deux bras, semble défendre contre les empiétements de la civilisation, car c’était dans une vieille maison de L’île Sait-Louis, l’hôtel Pimodan, bâti par Lauzun, que le club bizarre dont je faisais partie depuis peu tenait ses séances mensuelles, où j’allais assister pour la première fois.

Gautier (1811 – 1872): Le club des Hachichins[1] (1846)

Egy decemberi estén, egy beavatottaknak szánt, rejtélyes, mások számára érthetetlen kifejezésekkel fogalmazott összehívásnak eleget téve egy távoli negyedbe érkeztem, a magány egyfajta oázisába a párizsi miliőben, melyet a folyó, két karjával átölelve oltalmazott a civilizáció zajgásától, aminthogy ez nem volt más, mint egy régi épület Szent Lajos szigetén, a Pimodan-palota, melyet Lauzun emelt, mivel a különös társaság ekkor tartotta havi gyűlését, melyre első alkalommal voltam hivatalos.

Hasis-evők klubja 

Ezekkel a regébe illő szavakkal indul Gautier beszámolója, melyekhez Baudelaire-ről (1821 – 1867) szóló művében (1868) hozzáfűzi:

Vagy tíz próbálkozás után örökre lemondtam erről a kábító élvezetről, nem mintha fizikai rosszullétet okozott volna, hanem azért, mert az igazi írónak csak a maga természetes álmaira van szüksége, s nem szereti, ha képzeletét bármely mesterséges pótszer csiklandozza fel.

Tóth Árpád (1886 – 1928) fordítása[2]

Nem vitás, az, hogy Gautier kétszeresen is, alkotóként és kábítószer-élvezőként is érintett, kétszeres nyomatékot ad szavainak. Ám ha megállapítása nyomán el is fogadjuk, hogy az ún. igazi író számára a kábítószer nem lehet ihletforrás, nem tudhatjuk, és ezt nem tudhatják szervezetünk működésének értői sem, lehet-e a kábítószer az ihletforrás forrása, azaz ha pusztító és esetleg korlátozhatatlan módon is, kalandra és alkotásra serkentő közeg, és mi lett volna nélküle nagy alkotókból. (Hogy vele mi lett, jobban tudjuk.)

Röviden áttekintjük a Pimodan-palota történetét a XIX. századig. Bővebben…

Paprikák és csillagok

Gyakran neveznek el fákról tájegységeket: közéjük tartozik a Jegenye-völgy is.

Felső-Jegenye-völgy a Kovácsi-erdőföldekről

Felső-Jegenye-völgy a Kovácsi-erdőföldekről

Jól elkülönülő három szakaszából a „Felső” a Kovácsi erdőföldek oldalában futó, nehezen észrevehető horhos, a „Középső” a Kerek-hegy oldalában éri el a Les-hegy lábát Budapest és Solymár határában (a híres Shell-kútnál).

Középső-Jegenye-völgy

Középső-Jegenye-völgy

Az „Alsó” pedig Solymár határában futó lenyűgöző természeti szépség, „babakocsis” nehézségű kirándulóúttal, ha leszámítjuk a „sziklavárat”, gyerekek kedvelt kalandtúra-helyét.

Alsó-Jegenye-völgy

Alsó-Jegenye-völgy

Bővebben…

Közönséges és nem közönséges húrférgek

Conrad Geßner (1516 – 1565) megemlíti, hogy a víziborjakat a közvélekedés a vízbe hullott, ott megelevenedett lószőrnek tartja. (Egyik jellemző fellelési helye alapján, tudományos nevén Chordodes formosanusnak[1] mondva, ma egy tőlünk távol élő fajt hívnak lószőrféregnek, ha hihetünk.[2])

Chordodes formosanus és áldozata

A víziborjúnak a másik, gyakoribb neve húrféreg, mely egykor egyetlen sovány fajt, a mai közönséges húrférget jelölte, de szédületes karriert futott be a rendszertanban. 1886-ban, František Vejdovský (Vejdovsky Ferenc, 1849 – 1939) besorolása alapján törzsi rangra emelkedett, mint amilyennek a gerinchúrosok is örvendenek (figyelem: a gerincesek ennek mindössze az altörzsét alkotják!). A tudományos név Nematomorpha [3], azaz „Nematoda-formájúak”. (A Nematoda a fonálférgek törzse.) Ez utóbbi alapja a görög νῆμα, nema, „szál”.[4] (A Nematomorpha teát összeolvasva: „szálszerű-formájúak”.)

közönséges húrféreg

Philipp Franz Balthasar von Siebold (1796 – 1866) német természetbúvár – esetünkben a megjelölés szó szerint is érthető – svájci, patakmedermenti pocsolyákban közönséges húrférgeket, azaz a Linné (1707 – 1778) által adott tudományos nevükön Gordius aquaticusokat („vízi csomókat”)[5] és az általa elnevezett Gordius subbifurcusokat („alul elágazó csomókat”)[6] tanulmányozott, részletezve a vizsgálat természet adta nehézségeit.

Gordius subbifurcus

A gazdaállatokat kutatva különböző futrinkafélékre bukkant, köztük vízbe fúlt példányokra, és ezek soraiban egy közönséges gyászfutóban meg is találta a húrférget.[7] Siebold nem sejthette, hogy az élők világának mennyire különös jelenségébe botlott.

közönséges gyászfutó

Bővebben…

Macskafarkú veronika és a tudomány szigora

Id. Plinius (23 – 79) szerint

Iidem samolum herbam nominavere nascentem in umidis, et hanc sinistra manu legi a ieiunis contra morbos suum boumque, nec respicere legentem neque alibi quam in canali deponere, ibi conterere poturis.

Nat. Hist. 24.63[1]

Ugyanők (a gall druidák) egy nedves környezetben élő növénynek a samolus nevet adták. Ezt is, mondják, böjtölve kell begyűjteni balkézzel, disznók és marhák betegségei ellen. A gyűjtőnek arra is ügyelnie kell, nehogy hátranézzen, és nehogy máshová helyezze mint a jószágok vályúiba.

A természet históriája, XXIV / 63

Id. Plinius „rejtvényeit” a hálás utókor nagy élvezettel próbálja megfejteni. Azt hihetnénk először is, hogy a druidáktól származó samolus elnevezés eredete megfejthetetlen. Mégis több derűlátó ötlet született a kiderítésére. Sir Joseph Paxton (1803 – 1865) a kelta san, „hasznos” és mas, „disznó” szavak összetételével vezeti le a disznókat is gyógyító fű nevét, míg Robert Stephen Adamson (1885 – 1965) Samos szigetét véli névadónak.[2]

nyugati kökörcsin

Érdekesebb magának a növénynek az azonosítása. Luigi Anguillara (1512? – 1570) a boglárkafélék családjába tartozó nyugati kökörcsint javasolja, Kurt Polycarp Joachim Sprengel (1766 – 1833) a kankalinfélék családjába és a számolya-nembe sorolt tölgylevelű vízisalátát. Ezzel megerősíti Valérand Dourez (1534? – 1575) álláspontját, amit maga Linné (1707 – 1778) is olyannyira osztott, hogy a növénynek a Samolus valerandi tudományos nevet adta.[3]

tölgylevelű vízisaláta

Ám a pliniusi elnevezések megfejtésében nagy jártasságú Antoine Laurent Apollinaire Fée (1789 – 1874) véleménye eltér ettől. Szerinte az útifűfélék családjába tartozó deréce- vagy ártéri veronika a szóban forgó növény.

Linné ennek a virágnak a Veronica beccabunga tudományos nevet adta.[4] Mielőtt rátérünk a veronikák nyelvújításkori kalandjaira, tisztázzuk az eddig felgyülemlett növénynevek eredetét. Bővebben…

Samosatai Pál és a paultyánok

A III. században élt Samosatai Pál antiókiai püspökről már írtunk, amikor a homousion történetét tekintettük át: az (első) Antiókiai Zsinat 266-ban lezárult szakaszában elítélte azt a módot, ahogy Samosatai Pál a homousionról mint az Atya és Fiú kapcsolatáról írt. Alexandriai Szent Atanáz (298? – 373) és a három „kappadókiai atya” egyike, Kaisareai Nagy Szent Vazul (329? – 379), azaz az ortodoxia oszlopai nagy hangsúllyal magyarázzák később, hogy a zsinat nem magát a homousiont, az „egylényegűséget” ítélte el, hanem annak felfogását, azaz a homousiont mint elvet, melyből az Atya és a Fiú ered, illetve ami kettejük közt megoszlik.[1] Amint a zsinat lefolyásáról a korban közeli nagy eretnek-szakértő, Theodoretos (393? –458?) kyrrhosi püspök beszámol, Samosatai Pál hamis ígéreteivel többször is elkábítja az elnöklő Szent Firmilianos († 269?) kaisareai püspököt és a tanácskozás többi vezetőjét, ám végül elítélik a visszaesőt: leteszik püspöki katedrájáról.[2]

Aurelianus (215? – 275) 274-75-ben

A kései utókor azonban gyanakodni kezd: nem formális az egész eljárás? Samosatai Pál az ambiciózus Zenóbia királynő (240 – 275?) bizalmát élvezi, haja szála sem görbül és hivatalát zavartalanul tovább folytatja. Ám amikor Zenóbia nagy ellenfele, Aurelianus római császár 272-ben legyőzi a királynőt, érvényesítik a zsinati határozatot.[3] A gyanú, hogy az udvarnál biztos pozíciójú Samosatai Pál ellen a vizsgálat merő formalitás, erősbödik, amikor később, mikor Samosatai Pál már szabad prédája az eretnekvadászoknak, sokkal érdekesebb tanaira derül fény. Bővebben…

Gercse

Kemény Keve ott a vezér

Arany János (1817 – 1882): Keveháza (1853)[1]

A „Gercse” tag különféle magyar helységnevekben felbukkan. Ugyanígy a Várvidéken (Burgenlandban) is, ahol Gritsch magyar neve Gercse.

A Gercse (Gritsch) Várvidéken (Burgenlandban)

A Gritsch gyakori osztrák vezetéknév, és nem valószínű, hogy a nehezebb kiejtés érdekében az osztrákok kivettek volna egy magánhangzót a már létező magyar szóból. Bővebben…

Arethusa

καί κεν ἐν ναυσὶν μόλον Ἰονίαν τάμνων θάλασσαν
Ἀρέθοισαν ἐπὶ κράναν

Πίνδαρος (περ. 522 π.Χ. – περ. 438): ΙΕΡΩΝΙ ΣYΡΑΚΟΣΙΩι ΚΕΛΗΤΙ[1]

Kai ken en nausin molon Hionian tamnon thalassan
Harethoisan epi kranan

Pindaros: IERONI SYRAKOSIO. KELETI

Mennék könnyü hajón az Ión-tengert hasítva
Arethúsza vizéhez

Pindaros (Kr.e. 522? – 438?): A szürakúszai Hierónhoz
Jánosy István (1919 – 2006) fordítása[2]

Arethusát ábrázoló ezüst demareteion (tízdrachmás) a Kr.e. V. századból Siracusából, Gelon tyrannisza alatt

Herakles ötödik feladata Augeias marhaistállójának kitisztítása volt egyetlen nap alatt, melyhez ő az egymás mellett futó Alfeios és Peneios folyók vizeit használta fel a szennyvízelvezetés megoldásával együtt. (Eurystheus mykenei király azonban nem számította be a teljesített feladatok közé, mert Herakles, küldetését elhallgatva, fizetséget fogadott el az elisi királytól, Augeiastól.)

Herakles ötödik munkája: Augeias istállójának kitakarítása. Hispán mozaik a III. századból

Ezt ha nem is Herakles szemtanúja, azaz a király fia, Fyleus igazolja, de mindenesetre meglehetősen régi forrás: Bővebben…

Alto Giove és a hullámok

adspice, sim quantus: non est hoc corpore maior
Iuppiter in caelo, nam vos narrare soletis
nescio quem regnare Iovem[1]

Nézd, be magas vagyok én: nálam Jupiter se sudárabb
fönn, a nagy égben – mert szoktátok mondani mindig,
hogy valamely Jupiter fő ott…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, XIII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

Batoni (1708 – 1787): Acis és Galatea (1761)

Devecseri Gábor ezúttal mintha kissé elügyetlenkedné a kétértelműséggel a fordítást. Maga Ovidius az Acis és Galatea szerelmébe otrombán belerondító, végül Acis életét kioltó Kyklops tuskóságát meggyőzően jellemzi szófordulataival. Ovidius változata az eseményekről mély nyomot hagyott a kultúrtörténetben. Ennek, rövid bevezetőt követően, egyetlen szálát vizsgáljuk meg, amikor a költői ihlet Jupitert egészen más összefüggésben is a mítoszba helyezi. Bővebben…

Az első lengyel tragédia és nyelvi vizsgálódások

Lengyelország, amint erről már megemlékeztünk, a XVIII. század elejére belpolitikai anarchiába süllyedt. Ez felerősítette az előző századból eredő porosz akvizíciós reményeket. Ausztria és Poroszország a török birodalom sorsfordulói kiváltotta változó külpolitikai környezetben különféle részeket ígért egymásnak a jogilag független Rzeczpospolitából, azaz a lengyel-litván államszövetségből. II. Nagy Katalin cárnő (1729 – 1796) eleinte hevesen ellenezte a tervet, majd kiegyezett II. Frigyes Vilmos porosz királlyal (1744 – 1797), aki előszeretettel jellemezte Lengyelországot articsókaként, melynek leveleit egymás után kell elfogyasztani. A nagyhatalmi döntés Lengyelországnak súlyos területi veszteséget okozott. Mária Terézia (1740 – 1780) tépelődve „Ausztria katolikus nővére” elleni jogtalanságként jellemezte a döntést, melyet természetesen aláírt – a később ezért általa szemrehányásokkal illetett – Franz Moritz Lacy gróf, tábornok (1725 – 1801) biztatására. Valójában Poroszország megerősödésétől tartott. II. Frigyes Vilmos átlátott a szitán. Az osztrák területi igények láttán keserű gúnnyal így fakadt ki: „De jó étvágyuk van!… Katalin és én egyszerűen kalózok vagyunk; de arra kíváncsi lennék, hogyan tudta elrendezni a királynő az ügyet gyóntatójával… Sírt, amikor happolt; és minél inkább sírt, annál többet happolt.” 1773-ban az ezért busásan megjutalmazott Adam Poniński marsallt (1732 – 1798) bízták meg a formális elfogadtatással a szejmben. Nem volt könnyű dolga. Tomasz Sołtyk (1732 – 1808) szenátor kijelentette, inkább a kezét vágják le, de nem írja alá. Tadeusz Rejtan ruháit megtépve a földre vetette magát, és úgy könyörgött képviselőtársainak a ratifikálás elutasításáért. (Nem sokra rá megőrült és pár év múltán öngyilkos lett.)

Matejko (1838 – 1893): Rejtan (1742 – 1780) a szejmben, 1773

De mindezek nem használtak. Ez volt a Lengyelország első feldarabolása néven emlegetett tragikus történelmi esemény. A whig párti ír származású politikus és politikai gondolkodó, Edmund Burke (1729 – 1797) – a koncból kimaradó britek örök szabadságpártiságával, tehetjük hozzá malíciózusan – 1774-ben azt írta Adrian Heinrich von Borcke (1715 – 1788) porosz tábornoknak, Poland was but a breakfast, and there are not many Polands to be found. Where will they dine?[1] (Lengyelország csak a reggeli volt, de nem sok Lengyelország van. Hol fognak ebédelni?)
De ekkor még maradt Lengyelországból. A feldarabolás második szakaszára azok után került sor, hogy II. Poniatowski Szaniszló Ágost (1732 – 1798) lengyel király meggyőzése után a szejm reformszellemű alkotmányt léptetett életbe. Egy szuverén országban. A jobbágyokat érintő kedvezmények miatt a cárnő jogosnak tartotta közbeavatkozni. Formailag a sértett érdekű lengyel főnemesek 1792-ben orosz támogatással, majd közvetlen részvétellel létrehozták az „atamánpártot” és a targowicei konföderációt. Orosz katonai segítséggel támadtak a Rzeczpospolitára.

id. Jan Chrzciciel Lampi (1751 – 1830): Vaszilij Sztyepanovics Popov tábornok, cári lengyelügyi tanácsos (1743 – 1822); Norblin (1745 – 1830), az 1794-es lengyel nemzeti felkelés szemtanúja: Az árulók in effigie felakasztása Varsó Régi piacterén

A támadást Józef Antoni Poniatowski (1763 – 1813) herceg és Kościuszko Tádé tábornok (1746 – 1817) nem tudta feltartóztatni. Az újabb területi elcsatolások ellen ők ketten nemzeti felkelést robbantottak ki. „Az utolsó szikrát”, de „az utolsó fellobbanás lehetőségét” is elfojtani iparkodó II. Nagy Katalinnal II. Ferenc római császár (1768 – 1835) is egyetértett, emiatt az ideológiai problémákkal nem küszködő II. Frigyes Vilmos igyekezett döntő részt vállalni a felkelés leverésében, hogy ki ne maradjon a körvonalazódó harmadik, végérvényes osztozkodásból, melyre 1795-ben került sor.[2] Lengyelország ezzel 1918-ig eltűnt Európa politikai térképéről. Bővebben…

Kifacsart szállóigék

Már foglalkoztunk kifacsarodott szállóigékkel. Hozzáillesztünk eddigi sovány gyűjteményünkhöz még két tudatosan vállalt kifacsarást, mindkettőt a kései Nietzsche (1844 – 1900) részéről. Ha valaki a szócsavarásokat baljós előjelként tekinti a szócsavaró elméjének jövőjére nézve, a tudomány által alá nem támasztott nézetet vall, de esetünkben mégis rátapintana a szomorú igazságra. Nietzsche mindkét idézendő műve „utolsó békeévében”, 1888-ban íródott, amennyire egy súlyos fejfájásokkal, hányingerrel, szédüléssel és szegénységgel zsúfolt, alapvetően szomorú és magányos időszak tekinthető egyáltalán békésnek. Messziről indulunk. Bővebben…