Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5]

zúza

A madarak, táplálékukat a szájukban képtelenek lévén megőrölni, a megemésztéshez szükséges pépes állagot „belsőleg” kénytelenek előállítani az erre hivatott előgyomorban, a zúzában. Bármilyen izmos is a zúza, feladatát csak a táplálék mellé lenyelt kisebb-nagyobb kövek jelenlétében képes ellátni. Ezeket a köveket nevezzük gasztroliteknek, nevük szintén magáért beszél. Fogságban élő madarak gazdáinak fontos odafigyelniük erre az élettani szükségletre.[6] A madaraknak volt „kitől” örökölniük a kőfelcsipegetés késztetését. Egy hetvenmillió éves fiatal plezioszaurusz gyomormaradványában is találtak gasztroliteket.[7] A plezioszauruszoknak nincs leágazása a madarak osztályához, de az ő korukat jóval megelőzve egyéb ősi növényevő dinoszauruszok is éltek a módszerrel.[8] Gyomrokban képződő, legfeljebb mérsékelt hasznot hajtó – a viselésével „terhesek” alkalmankénti arzénmérgezését esetleg kivédő – , de nem fájdalmas konkréciókról, bezoárokról már volt alkalmunk beszélni.
Gyakoriak „külső kövek” is madárfészkek körül. A pingvinfélék családjába tartozó állszíjas pingvin a hullámveréseket töri meg a fészke elé felhalmozott kövekkel.[9] A sirályfélék családjába tartozó gyűrűscsőrű sirály (már semmi meglepetésre nem számíthatunk?!) áltojásnak nevezett, a tojásaihoz rendkívül hasonló kavicsokkal egészíti ki fészekalját.

állszíjas pingvin – gyűrűscsőrű sirály

Egy hipotézis szerint a kavicsot tápláléknak nézi, aztán ezt visszaöklendezi a fészkében. A leendő fiókák számára netalán? Tojás nagyságú, kőkemény táplálékot? Valószerűtlen. Egy másik elképzelés szerint egyszerűen csak tojásnak nézi ezeket a kavicsokat, és feltámad benne az anyai érzés. Ennyire oktondi aligha lehet egy állat a „terepen”. Azt az érvet elfogadhatjuk, hogy tojáslopó egyéb sirályokat akar velük megtéveszteni, már amennyire lehet azokat.[10] A magam részéről inkább a kapkodva dolgozó ellenség megtévesztésére tippelek. Ugyanígy jár el a szulafélék családjába tartozó fehérhasú és kéklábú szula is.[11]

fehérhasú és kéklábú szula

Mondanunk sem kell, hogy ezek a rejtelmes kövek jó ideje felkeltették koruk varázslóinak és természettudósainak figyelmét. Ezek sorában és kihatásában első a feltehetőleg a Kr.e. II. században élt varázsló, Damigeron, akinek ásványtani eszmefuttatásait egy állítólagos levél foglalja versbe. A levél terjedelmesebb a maiaknál, írója az I. századi természettudós, máshonnan nem ismert Evax, „az arabok királya”, aki, állítása szerint, Damigerontól származó ismereteit közli. A címzett Tiberius császár (Kr.e. 42 – Kr.u. 37). Ábel Jenő (1858 – 1898) mai napig alapvetőnek számító, 1885-re elkészült összeállításáról már írtunk, melyben összegyűjti az orfikus és pszeudo-orfikus himnuszokat, benne fontos mineralógiai ismeretekkel.[12] Ebben már felhasználja 1881-es Orphei Lithica: accedit Damigeron de lapidibus (Orfeus Kőtana, Damigeron kövekről írt műve alapján) című munkájának eredményeit, melyben a IV. század körül keletkezett pszeudo-orfikus mű a Damigeronnak tulajdonított összeállítást követi. A műről P., feloldva minden bizonnyal Pecz Vilmos (1854 – 1923) írt recenziót a Philologiai közlöny 1881. novemberi számába. Damigeronról, írja, Apuleius (124? – 180?) és Tertullianus (160? – 220?) is tudnak. Magáról a pszeudo-orfikus műről azt találja, éppen ebben váltak verssé Damigeron (mára eredetiben fellelhetetlen) tanai (tehát nem Evaxnál). Egy orvos, az amidai Aëtios (502 – 575) is feldolgozta, később pedig Mihael Psellos („dadogó”, 1017? – 1096?) bizánci szerzetesíró. Pecz az Evax-vonalat, azaz az állítólagos levelet elsőként egy feltehetőleg V. századi, „barbár latinsággal írt” szövegben leli fel, melyben a pszeudo-orfikus szöveg id. Plinius (23 – 79)-idézetekkel és ezzel az állítólagos Evax-levéllel egészül ki. Ennek egy későbbi latin kiadását használta fel a Rennes-i Marbod archidiákonus (1035? – 1123) Lapidarius (Kőtan) című tankölteményéhez. Ezzel csak rövid összefoglalóját adtuk Pecz fejtegetéseinek[13], melyekből mintha az bontakozna ki, Damigeron esetleg létező személy, Evax király azonban aligha.
Id. Plinius A természet históriájában bőséges ásványtani beszámolóval is szolgál, mégpedig úgy, ahogy azt akkoriban elképzelték: a lehetséges bűvös hatásaikat is megemlítve. A becses kövekkel foglalkozó terjedelmes XXXVII. könyv 56. fejezetében találjuk a barázdabillegető-követ vagy chloritist, mely fűzöld színéről nyerhette nevét (az ógörögben χλωρός, khloros „halványzöld”). Ez magnézium-hidroszilikát jelenlétét valószínűsíti. Id. Plinius szerint a kő a billegetőfélék családjába tartozó madár begyében képződik, és maró gúnnyal jegyzi meg, hogy a varázslók, amint ez már szokásuk, a vasba foglalt kőnek mindenféle ígéretes varázserőt tulajdonítanak.[14] Az id. Pliniust rendszerint hűen visszhangzó Georgius Agricola (Georg Pawer, 1494 – 1555) kicsit másképp tudja. Nagyszabású De natura fossiliumának (Az ásványok természetéről) VI. könyvében a követ a „Scylla madár” gasztrolitjének mondja.[15] És hogy mi ez a madár? Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) a megmondhatója:

Tollas szárnyas lett ekkor a lányból,
s apja lenyírt hajafürtjéről hellén neve Ciris.

Átváltozások VIII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[16]

A κείρειν, keirein vagy κερέειν, kereein jelentése valóban „nyírni”, ezért lett Scylla végső sorsa, hogy cirisszé, pontosabban κεῖρις-szé (keirisszé) váljon apja hajfürtjeinek levágásáért. Ez a madár a gémfélék családjába tartozó nagy kócsag.[17]

nagy kócsag

Id. Plinius a teljes 33. fejezetet a callainának szenteli (mely szó ennek a kőnek az ógörög nevéből származik: καλλαϊς, kallais[18]). A callainát James Dwight Dana (1813 – 1895) a türkizzel, François Louis Swebach Desfontaines (1749 – 1793) és Jean-Baptiste François Étienne Ajasson de Grandsagne (1802 – 1845) viszont a zöld zafírral azonosítja.

türkiz – zöld zafír

A sok csodás történet közül bennünket ezúttal az érdekel, hogy a fejezet záró szakaszában arról ír, az arab földön ismert értékes követ megtalálják a melancoryphus, „fekete fejű” madár fészkében.[19] Ne tévesszen meg bennünket, hogy a récefélék családjába tartozó feketenyakú hattyú tudományos neve a jezsuita Juan Ignacio Molinától (1740 – 1829) kapott Cygnus melancoryphus[20], „feketefejű hattyú”. Louis Lémery (1672 – 1743) a madarat a sármányfélék családjába tartozó kerti sármánnyal azonosítja.[21]

feketenyakú hattyú – kerti sármány

A X. könyv 4. fejezetében sasfészkekbe kukkantunk, ahol újabb köveket találunk.[22] Mégpedig, derül ki a későbbi XXXVI. könyv 39. fejezetéből, mindig párosával, melyek közül az egyiket hímnek, a másikat nősténynek tekintenek a természet titkainak fürkészői. Ezek nélkül a sasok, lám, képtelenek szaporodni, és látjuk is, hogy egyidejűleg sosincs több mint két fiókájuk. (Anélkül, hogy meg akarnám zavarni a kétezer évvel ezelőtti tudomány tiszta okfejtését, megpendítem, hogy későbbi hiedelmek szerint ennek magyarázata a káinizmus, azaz az erősebb fiókák testvérgyilkos késztetése.[23] Ez a könyörtelen élettani mechanizmus a túlélésüket segíti elő egy táplálékban szegényülő környezetben.) A nagy részletességgel bemutatott különféle ilyen kövek széles körben ismert és ismertetett gyógyhatásai[24] közül – melyek csak közvetlenül a fészekből kiemelve élvezhetők, rövid ideig – kiemelkedik a várandós anyák nehézségeinek elűzése, szoros összefüggésben, hogy ezek a kövek (felteszem, a nőstények) maguk is terhesek, amint az kiviláglik, ha megrázzuk. Ekkor csörgő hangot hallunk. (Valóban vannak belül üreges, de az üregben apró köveket hordozó geodák.)[25] Hozzátehetjük, hogy ha túlélünk egy látogatást egy sasfészekben, az felér egy hatalmas gyógyhatással. A kő neve aëtites, az ógörög ἀετίτης λίθος, aetites lithos, „saskő” rövidüléseként.[26] A „sasra” mint eredetre id. Plinius is utal a mű legutolsó fejezetében (XXXVII / 72).[27]

sárgafejű marabu

Kelet felé haladva a mítoszok fűszeresebbé válnak. A mogul birodalom megalapítója, Bábur (1483 – 1530) feljegyez egy hindi mítoszt a gólyafélék családjába tartozó sárgafejű maraburól. Ennek fejében csodás „kígyókő” (zahir mora, „méregölő”) növekszik, melyet sikerrel alkalmazhatunk kígyómarás elhárítására. Azonban a kő nyomtalanul elpárolog, ha a megölt madár csőre talajt ér.[28] ( Figyeljük meg, hogy a legtöbb mágikus gyógymód tartalmaz egy disclaimert, amely nehezen teljesíthető feltételt ír elő.) Jungle Life In India; Or The Journeys And Journals Of An Indian Geologist (Őserdei élet Indiában, avagy egy indiai geológus utazásai és feljegyzései) című, 1880-ban megjelent munkájának III. fejezetében Valentine Ball (1843 – 1895) ugyanerről további részletekkel szolgál. A követ a kígyómarásra helyezve az kiszívja a mérget, a követ viszont tejbe áztatva visszanyeri erejét: a tej kioldja belőle a kígyómérget, amit a tej elfeketedéséből veszünk észre.[29]
A Survey of Birds and Fabulous Stones (Madarak és csodás kövek áttekintése) című 2012-es tanulmányában Christopher John Dufﬁn lenyűgöző tárházát adja az évezredek során madarakkal társított, bűverejű köveknek. Büszkén mondhatta, hogy ez a szisztematikus vizsgálat e tárgyban az első. A zahir moráról megállapítja, hogy a nagy perzsa tudós, Abu al-Rajhan Muhammad ibn Ahmad al-Biruni (973 – 1050?) véleményét, mely szerint inkább bezoárról lehet szó, sokan átvették. Az itáliai mineralógus-asztronómus Camillo Leonardi (1451? – 1550?) 1502-es Speculum lapidumára (Kövek tükre) hivatkozva írja meg a hollókő, a corvina (vagy corvia) egészen különleges gyógyhatását. Ehhez április calendae-jén, azaz, tisztesség ne essék szólván, a bolondok napján a varjúfélék családjának (varjaknak, hollóknak) fészkét meglepjük, a tojásokat keményre főzve már kihűtötten visszacsempésszük; ám a tojó, a bajt észlelve egy titkos, vöröses árnyalatú kő rejtekhelyére repül, és azt fészkébe szállítja. Ennek bűvereje a tojásokat eredeti állapotukba helyezné vissza, ha mi, természettudósok résen nem lennénk, és a követ, a corvinát ki nem lopnánk a fészekből. Segélyével az emberek jövendőmondóvá, sőt, jobbá tehetők. Éppen itt a hiba. Egy megjavult ember nem fog színtiszta sületlenségeket terjeszteni, így a recept sosem válik népszerűvé. Ugyanakkor Duffin arra is emlékezteti olvasóit, hogy a dömés Agostino del Riccio (1541 – 1598) a corvina terminust halak otolitjére alkalmazza. Számos gasztrolit felmerül csodatévő erejű kőként. Duffin ismerteti a vulturis, „keselyűkő” és az alectorius, „kakaskő” vagy „kappankő” Damigerontól számítható kiterjedt kultúrtörténetét. Ez utóbbihoz tartozik, hogy a bírkózó olimpikon, a krotoni Milon (Kr.e. VI. sz.) – aki fordított Sámsonként pythagoreusokat mentett meg egy épület összedőlésétől – azért hitt legyőzhetetlenségében, mert mindig magánál tartott egy alectoriust.

Suvée (1743 – 1807): Milon halála. Milon a tenyere élével próbált egy fát kettészelni, de keze beszorult, és farkasok lepték meg

Agricola Az ásványok természetéről írt munkájában a zafír és az ónix mellett az alectoriust is megemlíti, melyeket ha megcsiszolják és a szemhéj mögé helyezik, azok javítják a látást, azaz az alectorius kontaktlencseként is hasznosítható.[30] Másutt, a Damigeron-Evax-szálra Duffin felfűzi a vörös „fecskekövet”, a chelidoniust is.[31] Ezek az elnevezések mind-mind jól magyarázhatók görög eredetik ellatinosításával (és rendszerint a „kő” birtokosaként birtokos esetben). Kivéve a búbosbanka-kő, a quirin vagy kirinkő neve. Ezt a követ már Konrad von Megenberg (1309 – 1374) is erről a madárról nevezi el (withopfenstain).[32]

búbos banka

John de Trevisa (1326? – 1412?) a lilefélék családjába tartozó valamelyik bíbiccel társítaná a követ, és megemlíti, hogy boszorkányok különösen kedvelik, mert ha valaki párnája alá tesszük a követ, annak ugyancsak fantáziadús álmai lesznek. Ugyanakkor, mint Duffin rámutat, Trevisa hivatkozása ez ügyben Pedanios Dioskoridesre (40 – 90) tekintélyhajhászás, ugyanis a nagy görög természettudós effélét nem említ.[33] Nagy Szent Albert gróf, magyarán: Albertus Magnus (1193? – 1280) más kövekkel, például az alectoriusszal együtt behatóan tárgyalja (quiritia néven), és ugyancsak említi Leonardi is.[34] Isadora Vega azt tartja legbiztosabbnak, ha elfogadjuk, a quirin szó eredete ismeretlen. (Rögtön leszögezem, a római hét domb egyikét, a Collus Quirinalist hessegessük el fejünkből.) Egy hozzászólója azonban, A., merész ötlettel áll elő. Kelta eredetet sejt, hiszen a Ciaran, Kieran (és ezekből a „kirinként” ejtendő Quirin) gyakori ír nevek.[35] A „kis sötét” jelentésű keresztnevet[36] a „tizenkét ír apostol” közül ketten is viselik: Saigiri Szent Ciarán (†530?) és Clonmacnoisei Szent Kieran (516? – 549?). Szerényen előállok egy másik, hasonlóan valószerűtlen teóriával. Gubányi Károly (1867 – 1935) kultuszmérnök Mandzsúriában vasútépítési munkálatokban vett részt. 1897 augusztusától 1903-ig terjedő tapasztalatait 1907-ben Öt év Mandzsú országban címmel publikálta egy fényképekkel gazdagon illusztrált kötetben. Ennek tizenegyedik fejezetében felpanaszolja a Kirin város körzetében a bankafélék családjához tartozó ottani búbos bankák hangos énekét (mindig egyhangú u-u-u-zását). [37] Annak ne tulajdonítsunk jelentőséget, hogy a város nevének, 吉林-nek („Folyó menti”) a ma használatos kiejtése Csilin. Az számít, egykor hogy mondták egykor (és az egész kiterjedt tartományt).[38] Talán a legtávolabbi keletről „futottak be” Európába ezek a misztikus és haszontalan kövek.