Ingolák – csak bátraknak

Adam Smith (1723 – 1790)

A latin anguilla, „angolna” szóból fejlődött ki a magyar elnevezés, melynek egy erdélyi tájnyelvi alakját, az „ingolnát” tekintik az „ingola” szó közvetlen elődjének. Bár az ingolák, melyek külön osztályt alkotnak, alakilag valóban emlékeztetnek az angolnákra, ez nem jelent élettani rokonságot. Azzal nem lenne elegáns érvelnünk, hogy az ingola körszájú, az angolna pedig hal, hiszen a rendszertan se körszájúakat, se halakat nem ismer. De az kétségtelen, hogy az angolna a csontoshalak létező osztályához tartozik.

az arktiszi ingola (Lethenteron camtschaticum, szó szerint „kamcsatkai renyhe bélszakasz”) körszája

Az ingola korábbi társneve a ma már nem használt orsóhal, még korábban, a középkorban prikhalnak mondták az alnémet Prick, „hegyes tüske” szó alapján; életmódjával erre rá is szolgált.[1]
A különféle ingolák nemzetségneve 1758-ban, Linné (1707 – 1778) alatt még egységesen Petromyzon volt. A latin petra, „szikla” és a görög from μύζω, myzo mint „szopni” összetapasztásából alkotta a kifejezést.[2] Az elnevezés fél-tükörfordítás a lampetrából. Az állatra a későlatinban alkalmazott szó a középkor folyamán lampredává alakult. A lampetráról feltételezik, hogy a latin lambere, „szopni” és a petra, „szikla” szón keresztül „sziklaszopogatót” jelent.[3] Ez vált az ingola elnevezésének alapjává számos európai nyelvben. (Például az angolban lamprey, a németben Lamprete, a spanyolban lamprea, a franciában lamproie, az olaszban változatlan alakban lampreda.) 30 évvel később Pierre Joseph Bonnaterre (1752 – 1804) az édesvízi csoportot új nemzetségbe, a Lampetrába sorolta.[4]
Az ingolák számos faja közül, melyek között külön dunai és tiszai fajt is találunk, futólag háromra pillantunk rá, melyek Európa vizeiben honosak.

A pataki ingola tudományos nevét, a Lampetra planerit Marcus Elieser Bloch (1723 – 1799) vezette be 1784-ben. Bár megfordulhatna a fejünkben, hogy a fajnévnek köze lehet a planírozáshoz, gyaluláshoz, erről szó sincs. A névadó Bloch fiatalabb pályatársa, Johann Jacob Planer (1743 – 1789) mikológus és botanikus.[5] Bár, mint minden ingola, a pataki is ragadozó – ha nem lenne antropomorf a szó, mondhatnánk, könyörtelen –, azaz belefúrja magát halak testébe és abból táplálkozik, a maga kifejlett 5-16 cm-es kifejlett testhosszával emberre különösebb közvetlen veszélyt nem jelent egy ijedtségen túl.[6]
A folyami ingola szó szerint ezt jelentő tudományos nevét, a Lampetra fluviatilist a fenti megszorítással Linné adta 1758-ban. A maga tekintélyesebb, 25-35 cm-es kifejlett testhosszával már emberre nézve is kellemetlen perceket okozhat.[7]
Az igazi szörny azonban (bár ember tette azzá) a tengeri ingola. Magukat tengeri áramlatokra bízva az Atlanti-óceánt keresztül-kasul belakják. Kifejletten a testhosszuk 30-100 cm közötti, tömegük eléri a két és fél kilót.[8] (Bizonyára semmiféle meglepetést nem okoz, hogy a tudományos elnevezés, az értelemszerű Petromyzon marinus szintén Linnétől, szintén 1758-ból származik.[9])

Ókori állatnevek összekapcsolása magával az élőlénnyel, mint már sokszor láttuk, olykor nagyon nehéz. A latin muraenát a leírásoknak megfelelően olykor a „mai” murénával, olykor az angolnával, olykor az ingolával azonosítják.[10] (A muraena a görög σμύρος, smyros, azaz „tengeri angolna” szóból ered.)

a muraena talán muréna, talán angolna, talán ingola

kisebb ingolatámadás – még van mód megállni…

Keserves hírnevét Publius Vedius Pollio († Kr.e. 15) római lovagnak köszönheti, aki – műveletlensége dacára – magas tisztségeket töltött be Asia provinciában, melyeket hosszú időn át fenntarthatott, hála „befolyásos” barátjának, Augustusnak (Kr.e. 63 – Kr.u.14). Cicero (Kr.e. 106 – 43), aki akkor Kilikia kormányzója volt, Kr.e. 50-ben Laodikaiába tartott. Publius Vedius Pollio lenyűgöző pompával fogadta, különféle állatok mint vadszamár és pávián bemutatásával (cynocephalus, „kutyafejű” akkor nem tatárt, hanem páviánt jelentett). Cicero hűvösen felsorolja a tiszteletére rendezett eseményeket, majd minden átvezetés nélkül kurtán hozzáfűzi: numquam vidi hominem nequiorem, „soha nem láttam rosszabb embert”.[11] Publius Vedius Pollio később a Nápolyi-öbölben hatalmas palotát tartott fenn. Erről Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) a Fasti (Római naptár) júniusi szakaszában így ír: immensae tecta fuisse domus urbis opus domus una fait, spatiumque tenebat, quo brevius muris oppida multa tenent, azaz: egykor hatalmas palota állt ott, kiterjedése mint egy nagyvárosé, nagyobb helyet foglalt el, mint sok, fallal övezett város.[12]
8 Pollio Egy alkalommal, írja Cassius Dio (155? – 229?) a Róma története LIV. könyvében, amikor Augustust a palotában vendégül látta, rabszolgája, egy pohárnok óvatlanul széttörte egy kristály talpaspoharát. Publius Vedius Pollio ekkor úgy rendelkezett, hogy vessék az ingolás tavába. A rémült rabszolga a császártól kért segítséget, aki a kérést tolmácsolta vendéglátójának. Az ügyet sem vetett rá. Ekkor Augustus magához kérette a palota összes hasonló kristálypoharát, és mindet darabokra törte. Ezek után a rabszolga korábbi óvatlansága már jelentéktelennek tűnt, és amúgy is sértő lett volna annak töredékéért a kínhalálba küldeni, amit maga a császár készakarva elkövetett.[13] A természet históriája IX. könyvében id. Plinius (23 – 79) is szerepelteti az esetet a példái között, ám Augustus kegyes megoldása nélkül.[14] (Id. Plinius nem sokra becsülte Augustust, ezzel magyarázható az elhallgatás.) Seneca (Kr.e. 4 – 65) A haragról (De ira) című, öccséhez, Marcus Annaeus Novatushoz (Kr.e. 3 – 66) írt értekezésének III. könyvében még azt is hozzáteszi, Augustus felszabadította a rabszolgát.[15] Ugyancsak Seneca A kegyelemről (De clementia) szóló értekezése I. könyvében az „ezer halált kiérdemelt” Pollióról azt is írja, hogy ezeket az ingolákat étkezési céllal tenyésztette.[16] Tertullianus (160? – 220?) emeli a tétet: amint A palástról (De pallio) című művében írja, Publius Vedius Pollio éppen azért ette meg az ingolákat, miután véres lakomájukat követően azonnal megfőzette őket, hogy szájában érezhesse rabszolgái ízét.[17] Meg kell említsük, hogy a hátborzongató túlzást leszámítva egyikük sem feltétlenül járt messze az igazságtól. Nemcsak Kelet-Ázsiában, de Európa-szerte is kedvelt csemege az ingola.

finn ingola

spanyol ingola

A történet kitűnő példája annak, hogy a rómaiak törvényei, melyek lehetővé tették volna az embertelen bánásmódot a rabszolgákkal, erkölcsi tekintetben alatta maradtak a római virtusnak, azaz erénynek. A rómaiak joga (nem keverendő a későbbi ún. római joggal) nem kívánt az erkölcs helyébe emelkedni. Nem is csodálhatjuk, ha későbbi korok vissza-visszatérő példázatként használták fel Augustus nemes tettét. Különösen kedves, sokszor használt példája volt ez Adam Smithnek, aki, ugyancsak elgondolkodtatóan, arra hívta fel a figyelmet, hogy a korábbi köztársaság alatt aligha lett volna módja bármely magisztrátusnak megakadályozni a rabszolga keserves kínhalálát. Az 1776-ban írt egyik fő művében, A nemzetek gazdagságában (An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations) mondandóját erősítendő azzal a kegyes túlzással él, hogy a császár nemcsak a halálra ítélt rabszolgát, de összes ottani társát is felszabadította. Leírásában a rabszolgát nem elevenen vetették (volna) az ingolák közé, hanem feldarabolva. Ez azzal függ össze, hogy Adam Smith a muraenát nem tengeri ingolának, hanem murénának fordítja.[18]

Epilógus: feltehetőleg családszeretetből Publius Vedius Pollio Augustusra hagyta a palotáját, ám a császár azt minden teketória nélkül, emlékmű emelésére hivatkozva porig romboltatta. Az emlékmű, egy pompás oszlopsor, el is készült, de nem Publius Vedius Polliónak, hanem a császár feleségének, Livia Drusilla Augustának (Kr.e. 58 – Kr.u. 29). Mára már a terveknek is csak egy töredéke maradt fenn.