Behajózás

Öblös utazóbusz belsejében vagyunk. A kettős ülésen párok, leszámítva a leghátsót, amelyen egymagában Woody Allen kucorog, és persze a vezető mögöttit, ahol felszerelésével az idegenvezető-nő. Aki torkát megköszörülve az első felszálló utolsó lépcsőfokára lép, hátrafordul és megszólal.

– Akkor most egy kis figyelmet kérnék! (Néhány szempár azonnal leragad.) Rövidesen Agios Nikolaosba érünk, ahol rövid időre ki is nyújtóztathatják elgémberedett tagjaikat (Mr. Shipwrecker itt kajánul a párjára pillant), ebbe a festői szépségű városkába, neve jelentését nyilván ki is találták, Szentmiklós. Onnan hajózunk át Kythera szigetére. Watteau, hogy felvételt nyerjen a francia Királyi Festészeti és Szobrászati Akadémiára, 1717-ben megfesti a legnagyobb szabású rokokó festményt, az Utazás Kytherára című művét, majd 1718-19-ben elkészíti második változatát is, a Zarándoklat Kythera szigetére című alkotást. Kytherában állt Afrodite legrégebbi szentélye, hiszen, Hesiodos szerint, ezt a szigetet pillantotta meg elsőként a habokból felemelkedő szerelemistennő. Erről természetesen nemcsak Watteaunak és az Akadémiának volt tudomása, de mindenkinek, aki számított a rokokó és barokk kor francia kultúrájában. A képeket emlékeztetőül a képernyőre vetítem… Egy kis türelmet, így ni…

Watteau (1684 – 1721): L’Embarquement pour Cythere (Utazás Kytherára, 1717)

Watteau: Le Pèlerinage à l’île de Cythère (Zarándoklat Kythera szigetére, 1718-9)

Mint látják, a képlet nem egyszerű. Mert nem kétséges, Watteau a boldog kiválasztottaknak dedikálja képeit, akikre a szerelem ünnepe is vár – bár egyes szerzők szerint mintha inkább a távozást ábrázolná. De akár így, akár úgy, mintha egy kis melankólia is gyötörné a hangulatot. Az elmúlás, a tetőponton túl jutás előérzetét sejti a kép nézője. Az első kép keletkezésének éve, 1717, a „vizek” éve, Händel Vízizenéjéé, és ekkor jelenik meg Woodes Rogers könyve is a világkörüli hajóutazásról. Pandaros professzor varázsos szavainak hála számos részletet megtudhattunk a sziget szerelemkultuszáról, ennek megfelelően állítottuk össze programunkat a szerelem ölébe visszaigyekvő, kibékülni, megbékélni vágyó kedves ügyfeleink számára, azzal, hogy a legintimebb részletek kidolgozását már szabad fantáziájukra bízzuk.

– Szó szerint betanulta a prospektus szövegét, végigkövettem – súgja oda Janine Mistletoe a mellette ülő szakállas férfiúnak.
– Már megbocsásson, kedves uram, a tapintatlanságomért – fordul most a hátsó ülés felé a középkorúnál kissé idősebb Tom – , de Ön hogy képzelte kihasználni a program kínálta előnyöket egymagában és bő nyolcvanévesen? – Woody Allen nem teszi le a prospektust. Orrán az ormótlan, fekete napszemüveg nagyon billeg. – Én csak a fejemet akarom kiszellőztetni. – Érezze jól magát, uram!
A csodás kisvároson átloholva, már a komphajóban ülve a buszon Tom szólásra emelkedik. – Most én kérnék egy kis türelmet. Nagyon rövid leszek. Kedves idős utastársunk orrán a kiszálláskor megcsúszott a napszemüveg, és a pillanat varázsát kihasználva készítettem róla egy felvételt. Természetesen azonnal kitöröltem, miután az okostelefonomról kilőttem a képkeresőbe, és megállapítottam, hogy magát a híres Pandaros professzort köszönthetjük személyében. Gondolom, egy tapsot megérdemel!
Kedves mosolyokra húzódnak az arcok, tenyerek csattannak. A víg hangulatban az idegenvezető-nő kissé zavartan szól: – minek is tagadjuk, ha így kiderült, professzor úr, nem igaz? Jorgos nemcsak cikkével segítette a programot, hanem az útra is befizetett. – Jorgos?… – motyogja Janine halkan az orra elé. Sűrűn nyomkodja a telefonja billentyűit.
Miután megszerezték első benyomásukat Afrodite szigetének tengerpartján, vacsorázni térnek a szálláshelyükre, ahol Janine nagy szerencséjére egyetlen nagy asztal mögött ülnek, előttük fetasajtos saláta, szőlőlevelekbe burkolt darált húsok. Hátratolja székét, hogy elmesélje kutatási eredményeit. Az idegenvezető-nő és a professzor feszeng.
– Ez a nap már a kisebb-nagyobb bejelentéseké – így Janine. – Professzor úr, úgy vettem észre, az Ön tudományos munkássága ismeretterjesztésre korlátozódik. Nincs is ezzel semmi baj, a többségünk ennyit sem képes az asztalra tenni. Csakhogy Ön az ismeretterjesztésen belül kizárólag az utazási irodánk programjaihoz kapcsolódik a hangulatos leírásaival.
– Mit akar ezzel, kisasszony? – kérdezi Tom kissé érdesen.
– Tom, az Ön akaratlan indítólökése nélkül sosem tudtuk volna meg, hogy mekkora átejtés áldozatai vagyunk. Nincs itt, kérem, az égvilágon semmi hagyomány, semmi varázslat és holmi szentivánéj. Magunkra vagyunk utalva.
– Tessék, egy egzisztencialista – motyogja a vörösödő Pandaros professzor.
Janine párja, a szakállas férfi idegesen húzogatja a nőt a ruhájánál fogva. Kiáltozások, elégedetlen fejcsóválások. – Hagyja abba! – Üljön le! – Ne rontsa itt a kedvünket!
– Jó-jó, csak gondoltam, jobb, ha tudjuk az igazat, hogy legalább utólagos számvetést végezhessünk magunkban a kis túra áráról…
– Csend legyen már! – Megkapja a salátámat, ha elhallgat!
Janine leül. A kedélyek hamar lecsillapodnak, bár az idegenvezető-nő és a professzor aznap este már néma marad.

A már ismert tengerparti szakaszt látjuk.
– Ne ízetlenkedj, Bob. Ahhoz ráhangoltság, hangulat is kell. Nézd a hullámokat!
Bob a hullámokat nézi hosszasan. Kicsit távolabb másik pár andalog.
– Hetekig el tudnám itt nézni a tengert, drágám… Te nem? – A drága lemondóan felel: – de…
A kamera látószöge kinyílik. Végig a parton párok andalognak.