Egy Mozart-szimfónia kikopik a jegyzékből

Regnard (1655 – 1709): Le Distrait (1697), II / VII

LÉANDRE[1]
Ó, igen, szeretem a zenét,
De ha megengedi barátilag magam így kifejezhetnem,
Dalformálása nem elég hajlékony, nincs abban se könnyedség, se kellem,
És énekhangja, köztünk szólva, lestrapáltnak tűnik nekem.

A szórakozott

Az 1770-es-80-as években a szimfónia műfajának népszerűsége soha nem látott magasságokba emelkedik. Például a klasszikus formák mestere, Haydn (1732 – 1809) hajlandó eltekinteni a bevált tételrendtől és hat tételes, szvitre emlékeztető összeállítását szimfóniának nevezni, mert ezzel nagyobb figyelemre számíthat.

Haydn munkaadója, I. (Pompakedvelő) Esterházy Miklós József herceg (1714 – 1790) figyelme a színművek felé fordult. Haydn Regnard mottónkban idézett ötfelvonásos verses komédiájának (melyből tehát a címszereplő kacifántos, de kíméletlen véleményalkotását látjuk) feltehetőleg olasz nyelvű változatához írt kísérőzenét, lévén az 1774-ben a részleteiből összeállított 60. szimfónia mellékneve Il distratto, A szórakozott.[2]

Mozart (1756 – 1791) az 1780-as években Bécsben ki sem látszott a munkából. Volt hónap, hogy mintegy húsz hangversenyt adott (részben főnemesi palotákban). Nemcsak zongoraversenyeket, melyek koronázatlan királya volt, de számos szimfóniát is, sok újdonsággal. 1783 júliusának végén feleségével, Constanzével (1762 – 1842) Salzburgba utaznak, hogy Mozart apját, Leopoldot (1719 – 1787) kiengeszteljék, aki rossz szemmel nézte előző évben kötött házasságukat.

a salzburgi Szent Péter társaskáptalani templom

Ott a Szent Péter társaskáptalani templomban bemutatták a Nagy c-moll mise (K427) addigra (még Bécsben) elkészült tételeit. A hatalmas művet Mozart sohasem fejezte be.

Hazafelé megálltak Linzben, ahol Mozart, saját szavával, „nyaktörő sebességgel” szimfóniát komponált családjuk régi barátja, Jan Josef František Antonín von Thun-Hohenstein gróf (1711 – 1788) számára, aki már a városkapuig előreküldte szolgáit Mozartékért. Még Mozart életművében is a legkiemelkedőbb szimfóniák sorába tartozó mű (K425) született ebből a sebességből.[3]

Történhetett azonban más is Linzben, legalábbis korábbi feltételezések szerit, ami sok fejtörést okozott későbbi korok zenetörténészeinek. De lássuk sorjában.
Haydn öccse, a szintén kitűnő zeneszerző, Mozarttal is barátságban álló Michael (1737 – 1806) 1783-ban kantátát komponált Nicolaus Hofmann (1734 – 1803) apáttá szentelése alkalmából.

a michaelbeuerni bencés kolostor

Hofmannt a michaelbeuerni bencés kolostor élére nevezték ki. De a szimfónia becsülete akkor nagyobb volt egy kantátáénál, legalábbis ami a terjesztési és előadási lehetőségeit illeti, így Michael Haydn a kantáta egyes tételeinek átdolgozásaival szimfóniát állított össze. (A kéziratot a Magyar Nemzeti Múzeum Esterházy-gyűjteménye őrzi.) A kantáta bevezető sinfoniájából lett az első tétel, egy különösen dallamos áriából a lassú, és Charles Sherman a finale vidám, pezsgő hangjából arra következtet, hogy a boldog ünneplésben is helyet kellett kapnia. A szimfónia minden életvidámsága dacára a nagy bécsi klasszikusok szimfóniáival nem tehető egy sorba. Megfelel Michael Haydn 1783-as stílusának.

Nem felel meg azonban Mozarténak. Különösen ha a Linzi szimfóniával hasonlítjuk össze. Otto Erich Deutsch (1883 – 1967) megemlíti a nézetet, hogy Linzben Mozart bevezetést komponált Michael Haydn szimfóniájához, ám azt nem mutatták be a koncerten.[4] Az bizonyos, hogy nem mutatták be, de az is, hogy ezt a bevezetőt nem ott írta, hanem Bécsben. Alan Walker Tyson (1926 – 2000) ugyanis a krakkói Jagelló könyvtárban őrzött eredeti kézirat kottájának papíranyagáról kimutatja, hogy azt Bécsben használták 1784 februárja és áprilisa között. A bevezető kottaanyagát az teszi fontossá, hogy a bevezető folytatódik Mozart kézírásával: a teljes első tételt is odamásolta és a második bevezető felét. Igyekezete pánikszerű lehetett: a fontos fagottszólamot kihagyta a második tételből, és a többi fúvóst is colla parte jelölte (azaz a főszólammal együtt haladóknak). A mű további részét egy másoló rögzítette. Amikor megtalálták a kéziratot, K444 jelöléssel vették fel a Köchel-jegyzékbe. Mozart maga is ír arról az év májusában, hogy birtokában van három Haydn-szimfónia, amiről idáig azt feltételezték, Joseph Haydnra céloz, de ezek után felmerül, hogy Michaelre. Neal Zaslaw úgy tartja, Mozart egy tisztességtelen salzburgi kottamásolótól szerezhette be – melyik művet is? Forrásunk szerint a szimfóniát, de ennek nincs értelme. Miért kellett volna azt lemásolnia? Valószínűbb, hogy a kantátát adhatták át neki. De ekkor nem lenne szinte tökéletes az egyezés a két szimfónia között. De ha megvolt Mozartnak a partitúra, például magától Michael Haydntól a régi szép idők emlékéül, ahogy azt Georges de Saint-Foix (1874 – 1954) tételezi fel, a másolásnak akkor sincs értelme. Minden jel a szédítő kottaírási tempóra utal, paradox módon a bevezető is. Mozart arányérzéke követelte volna meg a nagy hirtelen kezdődő Michael Haydn-szimfónia átfazonírozását? Maga is kezdett ilyen hangulatban műveket. A bevezető idején vagy nem tudta Mozart, hogy idegen tollakkal kényszerül majd ékeskedni a folytatásban (Neal Zaslaw beszámol a bécsi szimfóniakomponálások lélekvesztő iramáról), vagy túlbecsülte saját sebességét. A folytatásban a rövidítések, kihagyások a sietség jegyét hordozzák magukon. A sietség oka lehetett az is, hogy az alappartitúrát csak rövid időre bocsátották rendelkezésére. Pacta sunt servanda, Mozart lóhalálában így igyekezett utolérni magát. (És így nézve az eset sokkal szomorúbb annál, mint elsőre tűnik.) 1907-re a történteknek legalább az alapvonalai tisztázódtak.[5]

Erich Leinsdorf (1912 – 1993) korhűséget nem ismerő 1955-ös felvétele, mely színtisztán Mozart szerzőségét hirdeti, annyiban mégis hű Mozart szándékához, hogy nem dúsítja fel fagottszólammal a lassú tételt (ahogy később megteszik).