Liszenko tanítása

Teljes képet természetesen nem alkothatunk a szovjet-orosz biológiatudomány történetéről, de semmiképpen sem hagyhatjuk ki tegnapi villainünk, Trofim Gyenyiszovics Liszenko (1898 – 1976) fontosabb elképzeléseinek ismertetését, mert enélkül elsikkadna ismertetésünkből a Liszenko-ügy, azaz szovjet-orosz tudománypolitika egyik legszégyenteljesebb fejezete, a Liszenko-diktatúra.

Liszenko gyakorlatba átültetett elképzelései közül minden kétséget kizáróan a legnagyobb horderejű a vernalizáció, melyről Bereczkei Tamás úgy ír, hogy mikor felötlött benne, már világszerte ismert jelenség volt. Ideológiai propagandisztikus lehetőségét minden bizonnyal Liszenko élesen genetikaellenes harcostársa, a filozófus Iszaak (Iszaj) Izrailjevics Prezent (1902 – 1969) világította meg Liszenko előtt. Prezent az SzK(b)P aktivistája volt, a láthatatlan kéz viszont úgy rendezte, hogy Liszenko párton kívüli legyen. Kettejük kapcsolata veszélyes góccá válhatott a legfelsőbb hatalmi körök szemében: 1939-ben egy konferencián egy másik filozófus, Mark Boriszovics Mityin (1901 – 1987) megpróbálta leválasztani Prezentet Liszenkóról: Liszenko munkásságát nagyra értékelve határtalan önhittséggel vádolta meg Prezentet, aki skolasztikus bombaszttal próbálja terhelni a tiszta tudományt. A figyelmeztetésnek nem lett komolyabb következménye.[1] De nézzük mindenekelőtt magát a vernalizációt.
Bizonyos növények élettani fejlődéséhez elkerülhetetlen, hogy életük bizonyos szakaszaiban több héten át fagyponthoz közeli hideg érje őket. A kétéves növények, mint például a répa az első évben emiatt nem magzanak. Amikor 1927-28 kemény telén Ukrajnában mintegy 5 millió hektár búzatermés pusztult el, Liszenko úgy döntött, keresztülviszi eredményes kísérleteinek gyakorlatba ültetését. A téli búza, mely a tavaszival ellentétben igényli a hideg periódust, nem hoz számottevő termést, ha tavasszal ültetik. Ezért a téli búzát tavaszivá kell tenni az által, hogy az elültetendő szemeket néhány hétig tartó, jeges vizes előcsíráztatásnak veti alá. A kezelés után a „tavasziasított” téli búza is termést hoz.[2] A II. világháború utáni orosz megszállási övezetekben a módszert nagyra értékelték, és a széles olvasóközönséget is informálták a technológia részleteiről.[3]

Szabad Nógrád, 1954. február 24

Egyebek mellett a magyar narancs ötletét is Liszenko elméletei adták a hatóságoknak.[4]

Itt egy kis kitérőt kell tennünk. A „vernalizáció” szó helyett a béketábor akkoriban az orosz eredetű „jarovizáció” szót használta, bár mindkét szó eredete ugyanaz: a tavasszal állnak összefüggésben. A „vernalizáció” töve a latin vernus, „tavasz” szó.[5] Itt meg kell említsük, hogy a tél olasz elnevezésének, azaz az invernónak ehhez semmi köze sincs, a tagadásán keresztül sem: az indoeurópai ghey-, „tél” jelentésből kifejlődött latin hibernus, „téli” az alapja.[6] A „jarovizáció” eredete a яровая пшеница, „tavaszi búza”. Маkszimilian Romanovics Faszmer (Max Julius Friedrich Vasmer, 1886 – 1962) szerint a яровой, „tavaszi”, ярa, „tavasz” eredete az előszláv jarъ, „jar”, azaz „tavasz” szó, ez pedig ugyanarra az indoeurópai, azonos jelentésű yoro- gyökre támaszkodik, mint az ógörög ὥρᾱ, hora, „időszak”, „idő”.[7] Ez utóbbiból pedig természetesen az „óra”[8], valamint a német Jahr, angol year, „év” szavak származnak[9].

A jarovizációt ma már nem alkalmazzák a búzatermesztésben.[10] Ahelyett, hogy búzatermesztéssel olyan területeken foglalkozzanak, ahol az a reménytelenséggel határos, mint például 1951-ben Északnyugat-Mandzsúriában, ahol a -41°C-os téli hidegben eleve nem lehet búzát vetni, és így a tavaszi búzát kell kiegészíteni tavasziasított búzával (ez a részlet nem derül ki a Természet és Technika lendületes harci jelentéséből)[11], gazdaságosabb a búzát annak természetes élőhelyein ültetni, és igény esetén a mostohább éghajlatú területekre szállítani. Így például érdemes lehet földiepret jarovizálni, mely érzékeny a szállításra.[12] Itt azonban méltányosnak kell lennünk. Ha ma ez is a helyzet, korántsem biztos, hogy a szállítási körülmények, lehetőségek pontosabb ismeretében is erre a következtetésre jutnánk a veretes szovjet-orosz időkben, ahol a munkaerő is lényegesen „olcsóbb” volt. Liszenko törekvése nem feltétlenül volt eleve kudarcra ítélt. Liszenko gyakorlatát a kor legnagyobb orosz genetikusa, Nyikolaj Ivanovics Vavilov (1887 – 1943) is nagyra értékelte (az ő éhhalálához Liszenkónak közvetlen köze van, mint tegnap láttuk), ez alapján javasolta felvételét a V. I. Lenin Össz-szövetségi Mezőgazdaság-tudományi Akadémia tagjai közé 1933-ban (amelynek elnöki székéből őt öt évvel később Liszenko fúrta ki).

Amint a filozófus Ijegosua (Obsij Obsijevics) Jahot (1919 – 2003) megjegyzi, a Prezentet élesen támadó Mityin Nyikolaj Ivanovics Vavilovval sem bánt kesztyűs kézzel: 1939-ben jóslásnak, horoszkópkészítésnek minősítette Nyikolaj Ivanovics Vavilov valószínűségelméletét a biológiai magyarázatokban.[13]

Mindamellett a jarovizáció a gyakorlatban 1935-ben elérte tetőpontját.[14] És ha tudományos ellenségének Liszenko az éhhalálát okozta is, azt semmiképpen sem mondhatjuk az ügyben, amit a bulvár, hogy tudniillik Liszenko lenne a felelős sokmillió szerencsétlen éhhaláláért.[15] Az első világháború alatti és az azt követő nagy éhínségek idején Liszenko még nem volt ártó helyzetben, az első nagy ukrán éhínség adta meg számára a döntő lökést, a második nagy ukrán éhínség 1932-33-ban, azaz a holodomor, mely a XX. század legtöbb éhhalálához vezető ilyen katasztrófája volt, a szocialista szövetkezetesítés hibáinak következménye, a II. világháború alatti és utáni éhezések a földek és az infrastruktúra pusztulása miatt szintén nem róhatók fel közvetlenül Liszenkónak. Az természetesen tragikus, hogy a szovjet mezőgazdaság kis és nagy tudósai mindhiába próbálkoztak a szocializmus egyik legnagyobb veszélyének, a tömeges éhínségnek a megelőzésével vagy megfékezésével, a kis tudósok közé sorolva Liszenkót is, aki végiggondolatlan ügye érdekében eltakarított olyan nagy tudósokat, akiknek nála nagyobb esélyük lehetett volna a katasztrófák elkerülésére.
Ezek alapján Liszenkót nem mondhatjuk a jövő emberének, de sarlatánnak sem. Ahhoz ennél „többre” volt szükség, hajmeresztő elméletekre, melyeket az 1937-38-tól néhány évre teljes, később részleges hallgatásra kárhoztatott orosz tudományos közösségnek el kellett tűrnie. (Liszenko 1960-as előadását a Magyar Tudományos Akadémián kínos feszengés fogadta.[16]) Liszenko Jean-Baptiste Pierre Antoine de Monet, Lamarck lovagja (1744 – 1829), röviden tehát Lamarck tanait vallotta arról, hogy a megszerzett alkalmazkodás egyetlen generáción belül átöröklődik a következő nemzedékbe. Az élet átadását élő részecskék közvetítésével képzelte (mely nem esik egybe fogalmainkkal az ivarsejtekről).

hélazab

A faj fogalmát szabadon értelmezte. Meggyőződése szerint búzából kelhet ki rozs, zabból a rajta élősködő hélazab, jegenyefenyőből tűnyalábos fenyő, gyertyánból mogyoró. Mint Pavel Alekszandrovics Baranov (1892 – 1962) botanikus, a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagja beszámol róla, Liszenko egy 1953. februárjában tartott konferencián, tehát röviddel Sztálin (1878 – 1953) halála előtt előadta elképzelését a kakukkokról.[17] Ennek „értelmében” kakukk önálló fajként egyáltalán nem létezik, ehelyett az elfogyasztott kukacok minősége alapján bizonyos erdei madaraknak a saját fajukba tartozó fiókáit „kiegészítő” kakukkfiókák is kikelnek a tojásból, mégpedig, tudományos pontossággal, amiatt, hogy a tojó túlzottan belakmározott szőrös hernyókból. Ezt meghallva a Lett Tudományegyetem tudományos tekintélyt nem ismerő hallgatói egy alkoholba áztatott kakukkovárium-preparátumot küldtek neki egy címkével: ugyan miféle morganista-mendelista-weismannista helyezte ezeket a tojásokat a kakukk petefészkébe?[18] Ennek pontos dátumát nem ismerem. Gyanítom, hogy a Gazda halála utánra tehető.

Ritka az az abszurdum, melynek elmúltát ne követné az a még nagyobb abszurdum, hogy hősi fényben újjá ne próbálnák éleszteni azt, ami pusztulásának örülnünk illene. Az epigenetika azt tartja, hogy környezeti hatásokra a génállomány igenis változásokat szenvedhet el, ami továbbadódhat a következő generációkba.[19] Ez nem jelentené a lamarckizmus diadalát, hiszen Lamarck azt vallotta, a környezeti alkalmazkodás során elsajátított képességek öröklődnek át, ami a legkevésbé sem ugyanaz, mint egy efféle génmódosulás. Maga Liszenko a gének és kromoszómák puszta létezését is tagadta, az epigenetika elméletéhez semmi köze sincs az övének (feltehetőleg éberen sújtott volna le epigenetikusokra, ha találkozik velük). Mégis vannak, akik az epigenetika kutatásai alapján Liszenkót kívánnák rehabilitálni. Már csak egy fontos lelki okból is[20]: hát nem akkor volt jó világ, amikor mi voltunk hatalmon, amikor még állt a Birodalom?

[1] http://webpages.dcu.ie/~sheehanh/lysenko.htm

[2] https://www.kfki.hu/~cheminfo/hun/teazo/liszenko.html

[3] Szabad Nógrád, 1954. február 24

[4] Liszenko, magyar narancs

[5] https://en.wiktionary.org/wiki/vernalization

[6] https://en.wiktionary.org/wiki/inverno#Etymology_2

[7] ярa

[8] https://en.wiktionary.org/wiki/hour

[9] https://en.wiktionary.org/wiki/year

[10] http://www.agraroldal.hu/jarovizalas-kifejezes.html

[11] Természet és Technika, 1951.

[12] http://web.interware.hu/valas/Valas/hirek/biomed/strawb.htm