Stefano Benedetto Pallavicino címkéhez tartozó bejegyzések

X. századi sötétségek: Taksonytól Telemannig

A IX. század császári történelméről szóló rövid áttekintésünket azzal a baljós sejtetéssel fejeztük be, hogy a X. század új típusú sötétségeit ott és akkor nem vizsgáljuk. Ennek jött most el helye és ideje. Ebben éppúgy Cremonai Liudprand (920? – 972?) történetíró munkáira támaszkodunk, mint akkor.
II. Berengár (913? – 966) fellázadt Provence-i vagy Arles-i Hugó (882 – 948) itáliai uralma ellen. Aligha tudott volna sikereket elérni Taksony nélkül:

Taksony (931?- 973?)

Berengár a magyaroktól békét vásárol. Ez időben a magyarok Taxis királyuk vezérlete alatt nagy sereggel Itáliába törtek és Berengár tíz véka pénzt adott nekik. De ebből is hasznot merített Berengár, mert megsarczolta a templomokat…

Cremonai Liudprand: Visszafizetés. Jurkovich Emil (1857 – 1936) fordítása[1]

Trónjáról Berengár nem taszította le, a névleges uralmat még Hugó fia, II. Lothár (926 – 950) is élvezhette rövid élete utolsó éveiben. Uralmának megerősítéseképpen feleségül vette Itáliai vagy Burgundiai Szent Adelaidét (931 –  999).

Bővebben…

Reklámok

Kedves éj

Egy-egy művészeti korszak körülhatárolásának valószínűleg a legrosszabb módja a kezdőpontja és végpontja kijelölése, majd az ebben az időszakban született művek ide sorolása; ez még rugalmas felfogásban is („mutat ugyan másféle jegyeket”, „előfutár”) tarthatatlan. Stílusjegyek alapján eldönteni a besorolást ennél jobb ugyan, de még mindig rosszabb annál, ha nem erőltetjük a kategorizálást. A legnagyobb veszély ugyanis abban rejlik, hogy egy-egy időszakhoz egy-egy stílust rendelve, majd azok „főbb jellemzőit” megállapítva magára az időszakra teszünk elfogadhatatlan általánosságú észrevételeket. Az előbbire példa az érettségizőknek ajánlott „összefoglaló” a barokkról, mely előbb leveri a cölöpöket (1600-1750), majd a „képzőművészet” fejezetben leszögezi: célja meghökkentés, túlzott hatások, mai szemmel nézve giccs.[1] Szegény Rembrandt (1606 – 1669)… A második típusba tartozik az 1715-től a XIX. század első negyedéig taksált rokokóról formált ítélet.[2] Forrásunk szerint a rokokó a földi élet örömeit tükrözi, az egyéni boldogság érzetét fejezi ki vagy az ezek utáni vágyakozást. Bölcseleti alapja az epikureizmus, a hedonizmus.[3] A jellemzés legnagyobb hibája a szűkkeblűség. Sokkal közelebb áll hozzám a nagy kontratenor, Max Emanuel Cenčić véleménye, amikor Rokoko című albumának előzetesében elmondja: hiába is Jeanne-Antoinette Poisson de Pompadour márkinő (1721 – 1764) boltozatos hajkoronája vagy a korszak társadalmilag szerencsés elitjének fényűzése jut eszünkbe a „rokokó” szóról, egy olyan zeneszerző, mint Hasse (1699 – 1783) világos módon se nem barokk, se nem klasszikus (klasszicista). Tehát annak dacára, hogy a rokokóhoz fűződő átfogólagos értékítéleteinknek kifinomult, átszellemült zenéje nem felel meg (bár annak pompáját tükrözi), mégsem tehetünk mást, mint hogy rokokó szerzőnek mondjuk.

Bővebben…