Schopenhauer címkéhez tartozó bejegyzések

Sestos hősei


»Ich erkenn’ euch, ernste Mächte!
Strenge treibt ihr eure Rechte,
Furchtbar, unerbittlich ein.
Früh schon ist mein Lauf beschlossen;
Doch das Glück hab’ ich genossen,
Und das schönste Loos war mein.
Lebend hab’ ich deinem Tempel
Mich geweiht als Priesterin;
Dir ein freudig Opfer sterb’ ich,
Venus, große Königin!«

Und mit fliegendem Gewande
Schwingt sie von des Thurmes Rande
In die Meerfluth sich hinab.
Hoch in seinen Fluthenreichen
Wälzt der Gott die heil’gen Leichen,
Und er selber ist ihr Grab.
Und mit seinem Raub zufrieden,
Zieht er freudig fort und gießt
Aus der unerschöpften Urne
Seinen Strom, der ewig fließt.

Schiller (1759 – 1805): Hero und Leander (1801)[1]


„Ismerlek, komor hatalmak!
Léptek – és a vér megalvad:
hull a könny – és nincs remény.
Gyorsan véget ért a pályám,
de a boldogság volt pálmám,
és a legszebb sors enyém.
Élve templomod papnője
voltam, tömjén-füstölő,
s mint víg áldozat halok meg,
Vénus, nagy királyi nő!”

S a torony szélén megállva,
lendül már, lobog ruhája,
mint a mélység csillaga.
S birodalmára hajolva,
a szent holtakat sodorja
Isten, s ő a sír maga.
Zsákmánya fölött derülten,
úszik a nagy vízen át,
s a mérhetetlen urnából
önti örök folyamát.

Héró és Leánder. Gulyás Pál (1899 – 1944) fordítása[2]

A venetói Rovigóból származó, de Urbinóban működő érett reneszánsz kori keramikus, Francesco Xanto Avelli (1486? – 1582) életéről keveset tudunk, noha bőséges életműve maradt ránk. Fennmaradt jegyzői jelentés szerint 1530-ban alkotótársaival munkaszövetségre léptek, hogy kedvezőbb fizetést érjenek el. Életének egy hosszú szakaszában az általa készített tálakat kézjegyével látta el, ami akkoriban szokatlan volt, és feltehetőleg munkaügyi szorgoskodása vezetett ide: 1530-től a nagyobb műhelyfenntartók feketelistára tették, és így közvetlenül kellett megkeresnie kenyerét. Ilyen esetekben nagyobb gondot kell fordítani a szerzői jogok védelmére. 1532-ben a Pucci család számára készített dísztála a sestosi lány történetét dolgozza fel. Emlékeikben elbizonytalanodók számára a tál hátoldalán feleleveníti az esetet, és forrását, id. Pliniust (23 – 79) is megjelöli. Kicsinyített képünket kattintással erősen ajánlott felnagyítani, mert a hullámzó teljesítményű művész remekművét ismerhetjük meg benne. A reneszánsz mester alakkidolgozása elnagyolt, de a kompozíció egysége, a színvilág és a láttató erő feledteti ezt a hátrányt. Ráadásul ügyesen gondot fordított a tányér mélyedésének beleszámítására a perspektívába, és a forma kedvéért (hiszen még egy gazdag családról sem feltételezhető, hogy efféle dísztálat rendeltetésszerűen használjon) a tányér peremén a „rezonőröket” helyezi el. Azaz ha történetesen az étel elfedné a fő témát, a nézőnek ne támadjon kellemetlen érzése, hogy félig kerül (merül) bele az eseményekbe.[3] Bővebben…

Reklámok

Wagner, Schopenhauer és Freud álmai

O laß den Traum, an den der Jüngling glaubte,
Vergiß, wo frische Alpenrosen stehn,
Der deutschen Freiheit Rose, die bestaubte!

Herwegh (1817 – 1875): Gedichte eines Lebendigen, I / 2. (1841)
An A. A. L. Follen in Zürich als er nach Deutschland übersiedeln wollte[1]

Ó, hagyd az álmot, az ifjúi reményt,
Felejtsd, hol virít a friss alpesi rózsa,
Német szabadság – hiába kaptál nektárfényt!

Egy élőlény versei, I/2.
A zürichi August Adolf Ludwig Follenhez (1794 – 1855), hogy Némethonba költözött

Amint a nagy wagnerológus (és wagneriánus) Stephen Moss felidézi, 1854-ben került sor Wagner (1813 – 1883) életének legnagyobb eseményére, már ahogy ezt később ő maga látta és láttatta: barátja, a költő Herwegh ekkor hívta fel figyelmét Schopenhauer (1788 – 1860) munkásságára.[2] A hatás kivételes és elhatározó volt – írta Wagner. Ez a hatás nem merült ki az érett Wagner műveit átjáró humanizmusra, de a mélyben húzódó filozófiai alapra sem az álmok, a megváltás, a tudás, a gondolat körül, melyeket szellemi mesterétől vett át. Helyesebben: mélyített el, hiszen, mint maga is megjegyzi, itt „egymásra találásról” volt szó (mint Karl Siegfried Guthke megjegyzi, az életben, test szerinti valójukban ilyen találkozásra soha nem került sor[3]), és ezek a gondolatok Wagnert korábbi műveiben is foglalkoztatták. Bővebben…

Az ijesztő nimfák rejtélye

William Smith (1813 – 1893) mai olvasókat is lenyűgöző alaposságú főművében, az először 1844-ben kiadott Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology (Görög-római életrajzi és mitológiai lexikon) 1846-os kiadásának nimfákról szóló szócikkében meglepő fordulatra bukkanunk. Az alszeidákról (berki nimfákról, akiknek egyéb elnevezéseik is vannak) szólva azt írja, Nymphs of forests, groves, and glens, were believed sometimes to appear to and frighten solitary travellers, azaz „az erdők, berkek és szurdokok nimfáiról úgy tartották, néha magános utazóknak jelennek meg és ijesztenek rájuk”.


Mielőtt rátérnénk William Smith bizonyítékaira, említsük meg, hogy az alszeidák neve éppen a görög „berek” (ógörög: ἄλσεα, halsea, mai görög: άλσος, alsos) szóból lett csoportnévként Ἀλσηΐδες, Halseides.[1]


Az alcikk állításaira William Smith a következő bizonyítékot tárja elénk:
Bővebben…

A szfinx évszázadai

Οἰδίπους

ἐπεί, φέρ᾽ εἰπέ, ποῦ σὺ μάντις εἶ σαφής;
πῶς οὐκ, ὅθ᾽ ἡ ῥαψῳδὸς ἐνθάδ᾽ ἦν κύων,
ηὔδας τι τοῖσδ᾽ ἀστοῖσιν ἐκλυτήριον;
καίτοι τό γ᾽ αἴνιγμ᾽ οὐχὶ τοὐπιόντος ἦν
ἀνδρὸς διειπεῖν, ἀλλὰ μαντείας ἔδει:
ἣν οὔτ᾽ ἀπ᾽ οἰωνῶν σὺ προυφάνης ἔχων
οὔτ᾽ ἐκ θεῶν του γνωτόν: ἀλλ᾽ ἐγὼ μολών,
ὁ μηδὲν εἰδὼς Οἰδίπους, ἔπαυσά νιν,
γνώμῃ κυρήσας οὐδ᾽ ἀπ᾽, οἰωνῶν μαθών…

Σοφοκλής (497? π.Χ. – 405?): Oιδίπους τύραννος[1], στις αρχές του 420 χρόνια π.Χ.

Oidipus

epei, fer’ eipe, pu sy pantis ei safes;
pos uk, hoth’ e rapsodos enthad’ en kyon,
mydas ti toisd’ astoisin eklyterion;
kaitoi to g’ainige’ ukhi tupiontos en
andros dieipein,alla manteias hedei:
en út’ ap’ oionon sy prufanes hekhon
út’ ek theon tu gnoton: all’ ego molon,
o meden eidos Oidipus, hepausa nin,
gnome kyresas ud’ ap’, oionon mathon…

Sofokles: Oidipus tyrannos, stis arhes tu 420 hronia p.Kh.

Oedipus

Szólj hát ugyan, hol a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.

Oedipus király (a Kr.e. 420-as évek elején).
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása (1931)[2]

Sofokles mesteri megformálásában nemcsak Oidipus kettős természetű, aki meg is akarja tudni nem is atyja, Laios halálának körülményeit, hanem így vagy úgy szinte mindegyik fontosabb szereplő, így a vak jós, Teiresias is, aki retteg is – nem is az igazság feltárásától. Párbeszédük drámai csúcspontján a rettenetes kétely mardosásában Oidipus teljesen „mai emberként” viselkedik: hőzöngve, a tárgytól elcsapongva emlegeti fel tulajdon sikerét a szfinx titkának feltárásában.  Bővebben…

Szökés Berkeley karjaiból


Curioso de la sombra
y acobardado por la amenaza del alba
reviví la tremenda conjetura
de Schopenhauer y de Berkeley

que declara que el mundo
es una actividad de la mente,
un sueño de las almas,
sin base ni propósito ni volumen.

Borges (1899 – 1986): Amacener (Fervor de Buenos Aires, 1923)[1]


Árnyakra lesve,
meghőkölve a hajnal jöttén,
újraéltem Schopenhauer és Berkeley
iszonyú sejtését, mely a világot
az elme tettének nyilvánítja,
a lelkek álmának,
s alapja, célja, terjedelme nincsen.

Hajnal (Buenos Aires-i láz, 1923)

Ha valaki számára nem lett volna addigra világos, Borges egy 1977-ben adott interjújában ki is mondja kereken, életművére a filozófusok közül legnagyobb hatással kettő volt: Arthur Schopenhauer (1788 – 1860) és George Berkeley. (A kérdést már érintettük.) Életművére kétségtelenül, racionalitással kacérkodó gondolkodásmódjára semmiképpen. Mikor egyik kérdezője, Denis Dutton (1944 – 2010) rákérdez, el is ismeri, hogy olyan novellái, mint amilyen az 1940-ben napvilágot látott Tlön, Uqbar, Orbis Tertius, a Berkeley-élmény közvetlen hatását tükrözik.[2] Ezt támasztja alá Marina Martín nagyszabású tanulmánya, a Borges Via the Dialectics of Berkeley and Hume (Borges Berkeley és Hume dialektikáján keresztül) is. Mint Borges is előszeretettel idézi, David Hume (1711 – 1776), akinek okságelméletén Berkeley erőteljes befolyása érződik, az 1748-ban megjelent, An Enquiry Concerning Human Understanding (Tanulmány az emberi értelemről) című művében dőlt betűkkel emeli ki Berkeley nézeteiről: they admit of no answer and produce no conviction (nem engedik az ellenérvet és nem bírnak meggyőző erővel).[3] Bővebben…

Lego ergo Cartesius sum, de aggodalomra nincs ok

Borges (1899 – 1986) 1925-ben megjelent, az életmű szempontjából döntő jelentőségű, La encrucijada de Berkeley („Berkeley válaszúton”) című esszéje magyarul 1996-ban jelent meg a Nagyvilágban Scholz László fordításában Berkeley dilemmája címmel.[1] Sok más művével együtt ez is fellelhető volt az internet végtelen pampáin, ám mára visszaszorult a Gutenberg-galaxisba. Ott viszont szélsebesen terjed, egyre több válogatásban megtalálhatjuk. Bővebben…

Velence: enyészet és dicsőség

Venice on my arrival struck me with horror rather than pleasure…
My Venice, like Turner’s, had been chiefly created for us by Byron; but for me, there was also still the pure childish passion of pleasure in seeing boats float in clear water.

John Ruskin (1819 – 1900): Praeterita (1885-89)[1]

Megérkezésemkor Velence öröm helyett borzalommal töltött el…
Amint Turnerét, úgy az én Velencémet is, legfőképpen Byron teremtette; de számomra megmaradt a tiszta gyermeki élvezet a tiszta vízen lebegő csónakok látványában.

John Ruskin: Praeterita (Elmúlt dolgok)

1 1882e_Venice

Velence 1882 előtt

III. Ahmed szultán (1673 – 1736) 1710-11-ben látványos győzelmeket aratott Nagy Péter cár (1672 – 1725) ellen, és ez új reménységgel töltötte el őt és birodalmát. 1714-ben megindította a Porta utolsó háborúját a Serenissima ellen. Velence ezzel megszűnt tengeri hatalom lenni. A szultán északi ambíciói, köztük magyarországi revánsa azonban megroppant VI. Károly római császár, egy személyben III. Károly magyar király (1685 – 1740) ellenállásán. 1718-ban a három hatalom részvételével létrejött a pozsareváci béke, melynek nem volt kizárólagos nyertese.

2 Morea

Velence ugyan elnyerte a fennhatóságot Albánián és Dalmácián, de elvesztette a stratégiailag döntő fontosságú dél-görög Moreát (egy-két helyőrséget leszámítva).[2] Még Ausztria öröme sem lehetett maradéktalan: Törökország nem volt hajlandó Rákóczi (1676 – 1735) és társai kiadására. Törökország északi aspirációinak is befellegzett.[3] Velence hatalmas szárazföldi birtokai azonban megmaradtak – egészen 1797-ig. Bővebben…

Embertelen, nagyon is embertelen

0 slave-market-with-the-disappearing-bust-of-voltaire-1940(1)

Dalí (1904 – 1989) : Rabszolgapiac Voltaire eltűnő mellszobrával (1940)

Bővebben…

A harmadik ember

Aristoteles a dübörögve alázuhanó vízesés,
és Platon a felette ívelő derűs szivárvány.

Schopenhauer (1788 – 1860): A világ mint akarat és képzet

1 school-of-athens-1511

Raffaello: Athéni iskola

Platon (Kr.e. 427 – 347) Parmenidesében a saját ideatanának érdekes bírálatát olvassuk. Ha mindaz a nagyság, amellyel találkozunk, az egyetlen, oszthatatlan nagyságideából részesül ilyenként (itt és most ne törődjünk a “részesülés” mechanizmusával és mozgatórugójával), és maga az idea szükségképpen hasonló is a lényegéhez, akkor a megfigyelt és az ideális nagyság maga is egy közös nagyságfogalom alá esik, így lennie kell egy harmadik nagyságnak az ideák világában, melyből ők ketten részesülnek, és ez ellentmond az idea egységének. Bővebben…

Elisabeth Förster nagy játszmája

Hogy Nietzsche (1844 – 1900) antiszemita volt-e? A kérdés nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A filozófus egész életében a pozitív és a negatív személyes függések hálójában vergődött.

1 Cosima Wagner_Lenbach
Lenbach: Cosima Wagner

Az általa bálványozott és félreértett Cosima Wagner (1837 – 1930) indirekt parancsát túlteljesítve, még fiatalon, nyilvánosan antiszemita kijelentésekre ragadtatta magát, amit a környezete kifejezetten rossz néven vett tőle, maga a masszív antiszemita Cosima is, mondván: ezekről a kérdésekről nem szabad nyíltan beszélni. Ám Wagnerrel (1813 – 1883) való szakítása után, mikor “minden értéket átértékelt” Sokratestől († Kr.e. 399) Schopenhauerig (1788 – 1860), alapvetően változott meg a véleménye a zsidó kultúráról és az antiszemitákról is. (Ez nem akadályozta meg őt abban, hogy kései műveiben magára Wagnerre ne tegyen antiszemita célzásokat.) Az antiszemitizmus ellen egyre elszántabban lépett fel filozófiai műveiben és leveleiben egyaránt. Bővebben…

Schopenhauer és a trappisták

Arthur Schopenhauer főművében, A világ mint akarat és képzetben beszámol egy sajátos megtérési esetről. A beszámoló az anekdotikus és aforisztikus második kötetben található (ne menjünk a könyvespolchoz: a vastag magyar fordítás címlapja nem tünteti fel, hogy az csak az első kötet).

http://www.gutenberg.org/files/40868/40868-h/40868-h.html

1 Fineus es a harpiak

Fineus ebédjét hárpiák szennyezik

2 Arthur Schopenhauer_Ruhl_1815

Ruhl (1794 – 1887): Schopenhauer (1788 – 1860). „Mindannyian Fineusok vagyunk.”

valaszto

Schopenhauer először Ramon Llull (1233? – 1315) megtérését idézi emlékezetünkbe (https://sunyiverzum.wordpress.com/2014/11/05/ramon-llull-es-kore/). Nézzük magát a történetet előbb “in his Representation”.

Egy könnyed életet élő abbé, Rancé, egy bizonyos Madame de Montbazonnal állt szerelmi kapcsolatban. Bővebben…

Széljegyzet

Hogy mi ma a filozófia és annak esetleges alapkérdése, teljes titok övezi, az a beavatott, aki fel tudja idézni, régebbi korok beavatottjai mit tartottak erről. A bölcsesség szeretete, igen, igen. A cél szerény volt, és talán pislákolt valami távoli remény, … Bővebben…