Sarabande az obszcenitás tetőfokán

A zarabanda is a dance, with liquor.
Fergusson (1888 – 1964): Guatemala (1949)[1]

A zarabanda tánc szesszel.

A Curt Sachs (1881 – 1959) által 1933-ban felállított elmélet szerint[2] a passacaglia, a chaconne és a sarabande újvilági eredetű táncok. Az első kettővel az elmúlt napokban foglalkoztunk.
Régi hagyomány, hogy az etimológusok, hangzás alapján, a spanyol zarabanda szót, melyből az európai elnevezések kiáradtak, a perzsa سربند, sarband szóra vezetik vissza, mely egy tánc elnevezése. A perzsa név előtagja „fej”, utótagja „pánt”[3], együtt, mondhatni, „hajpánt”.

Ahol a chaconne árad

El balle de la Chacona
Encierra la vida bona.

Cervantes (1547 – 1616): La ilustre fregona[1]
(entre 1590 y 1612, publicado en 1613)

…hol árad a chacona,
ott a víg élet folyója.

 A nevezetes mosogatólány. A dal Weöres Sándor (1913 – 1989) fordítása[2]
(megjelent: 1958)

Zeneesztétáknak fejtörést okoz különbséget tenni a passacaglia és a chaconne között. Amivé ezek a táncok a barokk zeneszerzői gyakorlatban alakultak, valamiféle konvergenciát mutatnak. Rendszerint variáció formájú darabok, méltóságteljes, ¾ ütemű stilizált táncok, és annyit lehet mondani, hogy a passacaglia basso ostinatója hajlamos magasba kalandozni, míg a chaconne-é a „földön”, a groundon marad.[3]

Adams (1853 – 1920): Chaconne-t játszó csellista és egy leány

A „chaconne”, spanyolul chacona szó eredetéül forrásunk a baszk chucun, „csinos” szót valószínűsíti.[4] Bizonytalansága indokolt, mert igaz ugyan, hogy ez a levezetés futótűzszerűen terjed, ám ez a baszk szó semmiféle más összefüggésben, mint ebben a magyarázatban nem bukkan fel. Joan Corominas (1905 – 1997) 1954-ben Torres Naharro (1485? – 1520) egy 1517-ben kiadott népies dalában a

Diganvos una chacota
Que andavan por la dehesa…

Mondd el most te viccesen,
Mit is művelsz ott a réten…

sorokra bukkan, és ebből a pajzán célzásból a chacota, „tréfa” szóra mint eredetre következtet.[5] Álláspontja ma már népszerűtlen. Legbiztosabb Szlonimszkij (1894 – 1995) óvatos megközelítésére hagyatkoznunk: a szó eredetét rejtély övezi.

A passacaglia tüze

Úgy ítéli a zenetudomány, a passacaglia elterjedésének kezdetén, a XVII. századi Spanyolországban rossz hírű, vélhetőleg ennek megfelelően kellően tüzes (¾ ütemű) tánc volt. Neve eredetéről megoszlanak a vélemények. Az egyik iskola tanítása szerint az olasz passo di gallo, „kakaslépés” áll a hátterében[1] (és így képet alkothatunk a tánc jellegéről is), míg az alternatív hipotézis szerint már a spanyol eredeti, a pasacalle is megmagyarázza a szó jelentését, mely a pasar, „lépni” és calle, „utca” szavakból olvadt össze.[2] A rossz hírű tánc azonban beszivárgott az udvarokba is. A legrangosabb szerzők kezdtek vele foglalkozni.

Frescobaldi (1583 – 1643) szülővárosa, Ferrara 1600-ban

A béke és jóakarat elágazásai

Frank J. Hanna III vállalkozó a Martin Bodmer (1899 – 1971) által alapított genfi könyvtártól megvásárolt egy papiruszt[1], melyet – családi alapítványán keresztül – 2007-ben a Vatikánnak adományozott. XVI. Benedek pápa ezért a Nagy Szent Gergely (540? – 604)-rend nagykeresztjének lovagjává nevezte ki.[2] Az ilyenképpen Hanna-papirusz néven is emlegetett irat keletkezésének idejéről viták zajlanak, de bizonyos szűkebb konszenzus 225 körülire teszi. A görög nyelvű dokumentum a János-evangélium részleteivel együtt a Lukács-evangélium töredékét tartalmazza. Ez a Lukács-evangélium legrégebbi ismert forrása.

Eltűnés és villámlás

Időről-időre egyszerű zeneszerzői ötletekre példákat hozunk fel. Ha ezer ilyet ellesnénk vagy kitalálnánk, akár Clementi (1752 – 1832) epigonjává is válhatnánk valamekkora tehetség birtokában, a kellő szorgalommal. Ezúttal a dallamátadás egy fortélyát lessük el.

Zenei „háttérhatalmak”

A nagyszerű Bach (1685 – 1750)-kutatóról, Julius August Philipp Spittáról (1841 – 1894) – akinek szép szavaival már találkoztunk – az a hír járja, Telemann (1681 – 1767) iránt táplált ellenszenve nevetséges hibába hajszolja. Míg Telemann egyházi kantátáit leszólja, Bachnak egy olyan, ebbe a műfajba eső művét dicsőíti, melyről utóbb kiderült, Telemann alkotása.[1] Magának a Bach-monográfiának a tanulmányozása azonban árnyalja a képet.

Barokk illatok

Legutóbbi bűzbirodalmi túránk, a bakszagok vizsgálata után a sors nem engedi a vásári élcelődést. Bach-szagokat nem vizsgálhatunk. Bach (1685 – 1750) ezt az ingert nem szerepelteti műveiben, az illatok forrásairól, tömjénről és mirháról természetesen szó esik a háromkirályokra tett utalások alkalmával, így az 1724-ben komponált BWV65-ös kantátában

és a Karácsonyi oratórium (BWV248) 1735 vízkeresztjére komponált hatodik kantátájában[1]. Ha édes illatokkal keresünk megnyugvást, Händellel (1685 – 1759) ezúttal jobban járunk.
Brockes (1680 – 1747) szövegei a barokk zeneszerzés számára bőséges ihletforrások. Minden kétséget kizáróan a Keiser (1684 – 1739) számára írt passiója, a Der für die Sünde der Welt gemarterte und sterbende Jesus (A világ bűneiért szenvedő és életét adó Jézus) mind közül a legnagyobb hatású, számunkra is megkerülhetetlenül. Keiser még az évben meg is írta oratóriumát.

A nagy terjedelmű szöveget, mint forrásunk írja, legalább tíz német zeneszerző megzenésítette.[2] Köztük van Händel is, aki 1715-16 táján írta meg rá oratóriumát (HWV48), melyet feltehetőleg 1719-ben mutattak be először Hamburgban.

Az idézett szövegrész Bach 1724-ben komponált János-passiójában (BWV245) is megjelenik. Felépítése, dallamvilága erősen emlékeztet Händelére:

Bach jól ismerte Händel oratóriumát, többször elő is adta Lipcsében, sőt, egy pasticcióba is belegyúrta hét számát. De ezekre az előadásokra 1746-tól kezdődően került sor[3], és nem biztos, hogy Bach Händel művét már 1724 nagyhetében is ismerte. Ennek a Brockes-műnek azonban nincs köze mai tárgyunkhoz, és csak azért említettük futólag, mert kihagyhatatlan, ha Händel Brockes-recepciójáról beszélünk.

Egy különös János-passió

Nem tudom, mi vagyok, nem az, amit tudok,
semmi és valami, kis pont és kör vagyok.

Angelus Silesius (1624 – 1677): Arkangyali vándor – részlet
Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

A rendkívüli szellemi képességekkel megáldott francia Guillaume Postel (1510 – 1581), bár nézetei hol misztikusak, hol merészek voltak, közmegbecsültségnek örvendett kortársai körében. Navarrai Margit (1492 – 1549) megbízásából afrikai és közel-keleti utakat tett, ahol kitűnő érzékkel nagy értékű iratokat gyűjtött. Térképet is készített[2] (áttekinthetősége misztikájához fogható). Róla írt, 1981-ben kiadott monográfiájának a szerző, Marion Leathers Kuntz (1924 – 2010) a GUILLAUME POSTEL. Prophet of the Restitution of All Things. His Life and Thought (GUILLAUME POSTEL. A mindenek újjáteremtetésének[3] prófétája. Élete és gondolatai) címet adta. Guillaume Postel nem egyszerűen teológus volt. Kuntz megítélése szerint több volt annál, már-már illik rá a prófétai jelző. Guillaume Postel katolicizmusához nem fér kétség, de a pápaság visszaéléseit ostorozva elvitatta Róma jogát az egyház vezetésére.[4] Ő az, akiről a továbbiakban nem beszélünk. Erre jó okunk van.

Médiasiker és molylepkék a pácban

I went to the Opera Sosarmis, made by Hendel, which takes with the town, and that justly, for it is one of the best I ever heard.

Elmentem Händel operájára, a Sosarmesre, mely magával ragadja a várost, és joggal, mert ez az egyik legjobb, amit valaha hallottam.

John Perceval (1683 – 1748), Egmont earlje naplóbejegyzése
(1732. február 22-én)[1]

Ki gondolná, hogy Händel (1685 – 1759), annyi megindító és emelkedett operai, de leginkább oratóriumi basszusáriáján kívül a hangfekvést olyasmire is használta, ami a barokk kisebb szerzőitől nem meglepő, de egy Bachtól (1685 – 1750) már teljesen elképzelhetetlen? Mintha csak a jeles basszista, Ludwig Fischer (1745 – 1845) 1802-es „kompozícióját” előlegezné meg:

Beethoven búcsúi

Napi munkám bevégeztetett. Ha volna orvos, aki segíthetne rajtam, his name shall be called Wonderful (hívják nevét: csodálatosnak, Ézs9:6[1])!

Beethoven (1770 – 1827) a halála előtti hónapban, februárban egyik orvosa, Andreas Ignaz Wawruch (1782 – 1842) biztatására, hogy a jó idővel majd egészsége is helyreáll[2]

Beethoven egy búcsújáról írtunk legutóbb. Kései alkotói korszakában a programmegjelölés nélküli búcsúhangok felerősödnek. Az egyik leghíresebb példa az 1821 és 22 között írt c-moll szonáta (op.111)[3] második, befejező tétele, az Arietta. Adagio molto semplice cantabile:

Egy másik, nem kevésbé emlékezetes pillanat az 1826-ban komponált F-dúr vonósnégyes (op.135)[4] harmadik, Lento assai, cantante e tranquillo tétele:

Mahler (1860 – 1911), aki, mint többször láttuk, szívesen használt idézeteket és vendégdallamokat, ezt tette meg 1896-os III. szimfóniája[5] VI. tételének, azaz a finalénak (Langsam, ruhevoll. Empfunden – Lassan, nyugalommal telten. Érzéssel) alapmotívumául. A mű Mahler adta programja szerint ez a tétel: „amit a szeretet mond nekem”[6].

És ha Beethoven, vagy valaki az ő „osztályából” búcsúzik, akkor amitől búcsúzik, csak az élet lehet – merül fel önkéntelenül romantikus észjárású emberek elméjében. Ez minden alapot nélkülöz.

Sorscsapások és örök megbékélések

Csao ren guiju dzsin,
Jan nyao ci csu din.[1]

A favágó majd’ mind visszatért,
Madarak ülnek valahol a ködben.

Meng Hao-zsan: Tingre várva

Mindenekelőtt – bűn! – elmesélem, miről szól Mahler (1860 – 1911) 1908-9-ben komponált Dal a Földről című, alkalmatlan kifejezéssel „szimfonikus dalciklusának” utolsó, hatodik dala, a Búcsú.
A hegyvonulat mögé száll a nap, hűvös árnyékaival közelít az este. (Itt a hold ezüst bárkája következik, ami prózában elviselhetetlen lenne.) A patak zenélve csobog, halványulnak a szirmok, minden vágy álmodni akar. A berki madárka is elhallgat, szinte „percre pontosan” egy évezreddel Goethéé (1749 – 1832) előtt. Fenyőim alatt barátomra várok, qinemmel (körülbelül: lantommal) kezemben, fel-alá járva, hogy közösen élvezzük az estét. Leszáll lováról, és búcsúitallal kínál. De merre mész tovább és miért? Tompa hangon feleli: engem a földi szerencse elkerült. Nyugalomra vágyom, otthonomba, a hegyek közé térek. Utolsó órámra várok. De jönni fog a tavasz, és a megújulás örök.

Mesteri auditív inkorrektségek

Testetlenül vonul végig, mint angyalok éneke a csöndes éjben.

Julius August Philipp Spitta (1841 – 1894):
Johann Sebastian Bach (1873, 1880).
C-dúr prelúdium (a BWV846-ból)[1]

Anna Magdalena Bach (1701 – 1760)

A kromatikus skála dúr és moll hangnemeire 1722-ben komponált első prelúdium és fúga-gyűjtemény, Bach (1685 – 1750) Wohltemperierte Klavier-ja (BWV846-869)[2] máig vitán felül legnépszerűbb (és különféle feldolgozásokat is elszenvedő) darabja a sorozat élén álló C-dúr prelúdium és fúga (BWV846). 2014-ben ugyan nagy és „korrekt” társadalmi vita bontakozott ki akörül, hogy a valódi komponista nem más, mint Bach második felesége, Anna Magdalena, olyan erejű érvek felvonultatásával, hogy a kor kottamásolóinak kézlendülete másmilyen volt, mint Anna Magdalena vonalvezetése, következésképpen ő nem másolója, hanem tényleges szerzője is a népszerű darabnak.[3] A feltételezést, melynek „szakirodalma” óriási, a mai napig sem sikerült bebizonyítani.[4] Bach négy év ismeretség után, 1721-ben vette feleségül Anna Magdalenát[5], akinek hozzájárulása ahhoz, hogy Bach műve ma az ember legértékesebb kultúrkincsei közé tartozik, vagy hogy egyáltalán megszületett, felbecsülhetetlen. Ezek az akciók azonban talán még Anna Magdalena Bach szent emlékezetét is kikezdhetik. A prelúdium szerepel az Anna Magdalena számára 1725-ben készített második Notenbüchleinben, ami azonban sajátos módon önmagában nem bizonyítaná Bach szerzőségét, hiszen a kottáskönyvecske számos szerző műveiből összeállított válogatás. Többek között az énektanítók könnyen szolmizálható „kedvenc” Bach-„műve”, a G-dúr menüett (BWV Anh114) is szerepel benne Petzoldtól (1677 – 1733?):

Komolyabban megfontolandó azonban, hogy a prelúdium ősváltozatát (BWV846a) számos további (és megkérdőjelezetlenül Bachtól származó) művek társaságában már ott találjuk Bach egyik fia, Wilhelm Friedemann (1710 – 1784) számára 1720-tól összeállított tankönyvében, a Klavierbüchleinben[6]:

De felhozok egy másik érvet is Bach szerzősége mellett. Ez mai témánk kiindulópontja.

A feneketlen tó

Lellei Zoltán vezetéknevét rég megesett születése korának szokása formálta, amikor leendő kihallgatóit már ezen az úton is tájékoztatni kívánták, lelencgyerek ül előttük. (Hogy a „megesett” alkalmas szó-e? Igen.) A beszélgetés késő délutánján kisebb fújtatások árán jutott el lakása ajtajáig. Nem a két emelet tette, nem is csípőkopása, hanem keserves levegő-visszatartása, hogy elkerülje a váratlan nyilallásokkal járó feljajdulásokat. Eljutott a hűtőszekrényig, tejet töltött, jó is az az éhség ellen, és azt mondta:

Iboga: a halottlátás bokra

Bad Bergzabern

A művészekben, tudósokban bővelkedő, rajnai palotagrófsági (ma: rajna-vidék-pfalzi) Bergzabern (ma: Bad Bergzabern) eredetéről XVI. századi magyarázók megpróbálták bebizonyítani, hogy római eredetű, sőt még római nevet is kreáltak mellé: Tabernae Montanae. Tény, hogy magát a Rajna-vidéket megszállták a rómaiak, de a városka római eredetéről nem maradtak fenn bizonyítékok.[1] A „taverna” szó eredetével már foglalkoztunk; ha egy-egy római település nevében megjelent, az legfeljebb áttételesen utalt mai tavernákra és azokhoz kapcsolódó tivornyákra: katonai táborokat („sátrakat”) jelöltek ezzel a szóval.[2]
A bergzaberni Conrad Hubert (1507 – 1577) teológus, a strassburgi (ma: strasbourg-i) Tamás templom vikáriusa 1540-ben kiadott, Allein zu dir, Herr Jesu Christ (Csak benned bízom, Jézusom[3]) kezdetű himnuszára írt korált dolgozta fel Bach (1685 – 1750) 1724-ben egy kantátája (BWV33) nyitókórusában[4]:

Shakespeare és Schubert

Henry Heathcote Statham (1839 – 1924) elismert építész és szakíró volt, rá bízták az akkor még Encyclopædia Britannica írásmóddal írt című lexikon 11., 1911-es kiadása Építészet címszavának[1] megírását. Bach-hívő műkedvelő zeneértő is volt, orgonán is játszott. Mondhatnánk, kifogástalan életrajz. Műkedvelése azonban keserű műgyűlölettel párosult. Ő ajándékozta meg zenekedvelő közönségét a híres felismeréssel, hogy Wagner (1813 – 1883) gaz Beethoven (1770 – 1827) sírján.[2] Amikor a nála lényegesen békülékenyebb, szintén műkedvelő zeneértő, sir George Grove (1820 – 1900) által szerkesztett Zenei lexikon Schubert (1797 – 1828)-címszót is magába foglaló kötete megjelent, nagy erővel támadta meg. Suzannah Clark taglalja a kritikát. Nyilvánvalóan egyetlen szavunk sem lehet az ellen, hogy Statham kifogással él terjedelmi arányok ügyében, már a címszó megjelenése előtt is, 1881-ben. Egy lexikonnak tárgyilagosnak kell lennie, nem tükrözheti szerkesztője értékválasztását. Ha Bach (1685 – 1750) 5, Händel (1685 – 1759) 10 és Beethoven 50 oldalt „kap”, akkor bármennyire is szeressük Mendelssohnt (1809 – 1847) – Statham nem szerette, stílustalannak tartotta – , a neki szánt 60 oldal valóban túlzásnak (curious disproportionnak, „furcsa aránytalanságnak”) tűnik. Képzelhetjük Statham haragját, amikor az általa megvetett Schubert címszava még Mendelssohnénál is hosszabb lett. 1883-as fulmináns cikkében pontról pontra haladva, ahol a lexikon Schubertet nagyra értékelte, ő gyorsan lehúzta.[3] De még ez a kérlelhetetlenül szívós kritikus is megenyhül, ahol nem tehet mást, persze a maga aligha vállalható stílusában. Mint Julian Horton idézi, the two love songs by Schubert which are the most manly and healthy in tone are both inspired by Shakespeare’s words, viz. ʻHark the Lark!’ and ʻWho is Sylvia’ and it is remarkable how very English they are in spirit, the latter especially, azaz „Schubert legférfiasabb és legegészségesebb hangvételű két szerelmes dalát egyaránt Shakespeare szavai ihlették, úm. Halld! pacsirta és Szilvia, ki vagy, és figyelemre méltó, milyen nagyon angolok ezek szellemiségükben, kiváltképp az utóbbi”. Bár Horton példákkal támasztja alá, a korban gyakori forgolódás a „férfiasság” mint művészi kategória körül akkoriban más érzelmi töltetű volt, mint lenne manapság, a célozgatás az „egészségességre” még így is valamelyest bárdolatlannak tűnik. Meglehet, ezek a művek „angol szellemiségűek”, de ugyanígy német, osztrák, magyar és francia szellemiségűek is, sőt, nincs nemzet, melyhez ne szólnának. Nemrég, az „utóbbi” dalról szólva megpendítettük, hogy Schubert és Shakespeare (1564 – 1616) kapcsolata megérne egy kis külön részletezést. Teljesítsük ígéretünket!