Mesteri auditív inkorrektségek

Testetlenül vonul végig, mint angyalok éneke a csöndes éjben.

Julius August Philipp Spitta (1841 – 1894):
Johann Sebastian Bach (1873, 1880).
C-dúr prelúdium (a BWV846-ból)[1]

Anna Magdalena Bach (1701 – 1760)

Anna Magdalena Bach (1701 – 1760)

A kromatikus skála dúr és moll hangnemeire 1722-ben komponált első prelúdium és fúga-gyűjtemény, Bach (1685 – 1750) Wohltemperierte Klavier-ja (BWV846-869)[2] máig vitán felül legnépszerűbb (és különféle feldolgozásokat is elszenvedő) darabja a sorozat élén álló C-dúr prelúdium és fúga (BWV846). 2014-ben ugyan nagy és „korrekt” társadalmi vita bontakozott ki akörül, hogy a valódi komponista nem más, mint Bach második felesége, Anna Magdalena, olyan erejű érvek felvonultatásával, hogy a kor kottamásolóinak kézlendülete másmilyen volt, mint Anna Magdalena vonalvezetése, következésképpen ő nem másolója, hanem tényleges szerzője is a népszerű darabnak.[3] A feltételezést, melynek „szakirodalma” óriási, a mai napig sem sikerült bebizonyítani.[4] Bach négy év ismeretség után, 1721-ben vette feleségül Anna Magdalenát[5], akinek hozzájárulása ahhoz, hogy Bach műve ma az ember legértékesebb kultúrkincsei közé tartozik, vagy hogy egyáltalán megszületett, felbecsülhetetlen. Ezek az akciók azonban talán még Anna Magdalena Bach szent emlékezetét is kikezdhetik. A prelúdium szerepel az Anna Magdalena számára 1725-ben készített második Notenbüchleinben, ami azonban sajátos módon önmagában nem bizonyítaná Bach szerzőségét, hiszen a kottáskönyvecske számos szerző műveiből összeállított válogatás. Többek között az énektanítók könnyen szolmizálható „kedvenc” Bach-„műve”, a G-dúr menüett (BWV Anh114) is szerepel benne Petzoldtól (1677 – 1733?):

Komolyabban megfontolandó azonban, hogy a prelúdium ősváltozatát (BWV846a) számos további (és megkérdőjelezetlenül Bachtól származó) művek társaságában már ott találjuk Bach egyik fia, Wilhelm Friedemann (1710 – 1784) számára 1720-tól összeállított tankönyvében, a Klavierbüchleinben[6]:

De felhozok egy másik érvet is Bach szerzősége mellett. Ez mai témánk kiindulópontja.
Az optikai csalódások magyarázata az, hogy agyunk szükségképpen kiegészítő megoldásokkal él a képalkotásban (tejútnyi agynagyságra volna szükség, ha minden észlelt képpont információit külön-külön próbálná feldolgozni), de ezek a kiegészítő mechanizmusok bizonyos keretek közt kijátszhatók és kifigurázhatók.[7] Kevesebb figyelmet fordítunk auditív csalódásokra, és ez az óvatlanságunk eredményezi, hogy igazán nagy zeneszerzők erre kényelmesen alapozhatnak. Ezek közé az auditív csalódások közé tartozik, amikor egy hullámszerűen, kellően gyorsan mozgó dallamvonulatot úgy érzékelünk, hogy bizonyos hangjait „elsődlegesnek” halljuk, a többit ennek körülvevő füzérének. A prelúdium minden ütemének 5-ik, 8-ik, 13-ik és 16-ik tizenhatodaiból (a kottában megjelölt módon), négy-négy azonos hangjegyből újabb, elvágyódó, „régi szép időkre” emlékező másoddallam bontakozik elő:

Ismerjük azt az érzést, amikor egy zeneművet „túl jónak” találunk ahhoz, hogy háttérzeneként alkalmazzuk. Ilyenkor valójában az agyunk tiltakozik, mert „fél gőzzel” az efféle kiegészítésekre, átértelmezésekre nem képes, és ez éppúgy kényelmetlen hangulat forrása, mint az, ha optikai csalódások gyűjteményén unottan próbálnánk átsiklani. Ha valaki hajlamos arra, hogy zenehallgatás közben elbóbiskoljon, az legtöbbször nem a botfülűség jele, hanem agya gyors kifáradásának a megfejtés munkája során.
Ez nyilvánvalóan nem bizonyítja a rejtjelezésre mindig is fogékony Bach szerzőségét, de úgy érezzük, ha egy kortársáé a dicsőség, akkor attól a kortárstól igazán várhatnánk hasonló megoldásokat más remekművekben.
Ez a technika természetesen nem áll meg Bachnál. A zeneszerzők „varázslói” vonulatában például Liszt (1811 – 1886) alkalmazza előszeretettel. Paganini (1782 – 1840) 1826-ban komponált II., h-moll hegedűversenye (op.7) finaléjának témáját, a Campanellát[8], pestiesen szólva, „egész Európa fújta”, úgyhogy a még igazi világhíre előtt álló Lisztnek nem volt szüksége a darab 1851-es kiadására várni: 1838-ban komponált (de éppen 1851-ben átdolgozott) Hat nagy Paganini-etüdje (S141) harmadik darabja ezt dolgozza fel. Csengettyűk csilingelését utánzó kezdetében ez a technika olyan világosan felismerhető, hogy nincs is szükség külön jelölésre. Ez természetesen Lisztnek nem tartozik a legravaszabb megoldásai közé, de megvan az a nagy előnye, hogy egyetlen pillanat alatt megérthető:

De halljuk, milyen tökélyre jut ebben Beethoven (1770 – 1827). Az 1804 és 1806 között komponált Appassionata-szonáta (op.57), melynek „megfejtését” Beethoven tanítványa, Czerny (1791 – 1857) oly hiábavalóan próbálta javasolni a szerző vizuális képzeletvilága alapján[9], a lélektani rafinériák addig nem tapasztalt tárháza. Kezdjük egy egyszerű összehasonlítással az első, Allegro assai tételből. Ennek a kottaképnek a láttán az a benyomásunk, hogy a jobb kéz „felső” támasza a szerkezetnek, benne a hangok teljességgel egyenértékűek:

Hallani sem halljuk másképpen:

De előtte néhány másodperccel (sőt közvetlenül ezt követően is) „gőzerővel” támad a csalódás, méghozzá nem is egyenközűen. (Beethoven többször megengedte magának azt a „tréfát” is, hogy természetes dallamíveiből egy-egy hangot szándékosan kihagyott, annak pótlását az agy kiegészítő mechanizmusára bízva – de ez már egy másik fogás a „trükkök százaiból”.) Ismét jelöljük a „fantomdallamot”:

Ha azt gondolnánk, ez a betetőzése ennek a mikroszerkezeti megoldásnak, tévednénk – a II., variációs tétel (Andante con moto) hallatán. Azt gyanítom, itt jutunk el odáig, hogy azt gondoljuk, non plus ultra, ennél mesteribb fokra ez a kompozíciós elv nem emelkedhet. Az igazán jó előadóművész érzékeltetni képes azt a bravúrt, ahogy Beethoven eljut a peremig: így is – úgy is halljuk a dallamot; ha akarjuk, egységes folyamként, ha akarjuk, fantomizáltan. (Legjobb persze egyszerre mindkétféleképpen.)

És hogy számunkra mi ebből a tanulság? Az, hogy amíg meg nem tanulunk kottát olvasni a zongoristáktól (akiknek az efféle ötletek felismerése kötelességük), ne is reménykedjünk abban, hogy „értjük, amit látunk”.


[1] Spitta a C-dúr prelúdiumról

[2] Wohltemperierte Klavier I.

[3] Egy elfelejtett géniusz

[4] Anna Magdalena Bach mint szerző

[5] https://www.bach-cantatas.com/Lib/Bach-Anna-Magdalena.htm

[6] Klavierbüchlein für Wilhelm Friedemann Bach

[7] A császár új elméje

[8] La campanella

[9] Appassionata-szonáta

5 responses to “Mesteri auditív inkorrektségek

  1. Lelassítva, a könnyebb követhetőség érdekében 🙂

    Valóban, én is mindig 3 egymás utáni Asz-t véltem hallani ott, a középsőt is, ami le sincs írva (főleg hogy annak a moll-jába mentünk át éppen).

    Kedvelik 1 személy

  2. 03:20-tól (pedig böcsülettel odaírtam a ‘?t=200’-at)

    Kedvelik 1 személy

  3. Egyik nagyon ismert példa a d-moll toccata és fúga elején itt (01:24) :

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s