A tóbiáshal és Schrödinger Schopenhauere

Istennek köszönjük, hogy miénk volt
és az maradt, mert aki szeretettel szívünkben él,
nem hal meg, csak távol van.[1]

Nehezen meghatározható, hogy a katolikus és ortodox Ószövetség részét képező, de a zsidó és protestáns szent hagyományban nem szereplő Tóbiás könyve mikor íródott. Annyit tekintenek biztosnak, hogy valamikor Kr.e. 200 és Kr.e. 50 között. A 397-es Karthágói Zsinat a kánonba helyezte[2], és a doctor gratiae (a kegyelem doktora), Szent Ágoston (354 – 430) műve, A keresztény tanításról II. kötete 8. fejezetének 13. szakasza is a Szentírás részének tekinti.[3] A kegyes, „utaztató” történet főszereplője, a jámbor Tóbiás mindent elkövet látását elvesztett idős atyja, Tobit sorsának jobbra fordításáért. Hosszú útján maga Rafael arkangyal segíti. Különösen „zamatos” epizódot olvashatunk Tóbiás és Rafael nem rövid kalandjáról a Tigris partjainál, melynek azonban egyetlen betűjét sem lenne célszerű kihagynunk.

2 A fiatalember meg az angyal útra kelt, a kutya meg ment utánuk. Kettesben mendegéltek, és mire az első este leszállt, a Tigris folyóhoz értek, és ott éjszakáztak.
3 A fiatalember lement a folyóhoz, hogy megmossa a lábát. Egyszer csak kivetődött egy nagy hal a vízből és be akarta kapni a fiú lábát. Erre felkiáltott,
4 de az angyal biztatta: „Fogd meg a halat, ne engedd el!” A fiú elkapta a halat, és a partra húzta.
5 Ekkor így szólt hozzá az angyal: „Vágd fel a halat! Vedd ki a szívét, a máját és az epéjét, és vigyázz rájuk jól, a belét pedig dobd el, mert a szív, a máj és az epe jó orvosságnak.”
6 A fiú felvágta a halat, s kivette a szívét, a máját és az epéjét. A hal egy részét megsütötték, hogy legyen mit enniük, a többit meg besózták. Aztán mind a ketten továbbvándoroltak, míg Médiába nem értek.
7 Akkor a fiú megkérdezte az angyalt: „Azarja testvér, mire jó a hal szíve, mája és epéje?”
8 Így felelt neki: „Ha elégetik a hal szívét és máját, s a démon vagy gonosz szellem gyötörte férfi vagy nő előtt füstölnek vele, mindenféle rossz nyavalya örökre elmúlik, még nyoma sem marad.
9 Ami meg az epét illeti, az meg szemkenőcsnek jó: ha valakinek fehér foltok vannak a szemén, csak rá kell fújni a foltokra, és meggyógyul.”

Tób6[4]

Cignaroli (1730? – 1800): Tóbiás és az angyal

Boccherini (1743 – 1805) bátyja, Giovanni Gastone Boccherini (1742 – 1798) 1775-ben Il ritorno di Tobia (Tóbiás hazatérése) címmel szövegkönyvet írt Haydnnak (1732 – 1809), aki abból nagyszabású oratóriumot komponált (HobXXI:1). Sajnos nem illesztették be a halas epizódot, noha maga a Tigris természetesen többször szóba kerül.

A homoki angolnák családjába tartozó, Ibériában és Észak-Eurázsiában elterjedt tóbiáshalat tartják ennek a rosszmájú – jó májú halnak. Amint a Brehm-könyv szintén zamatos közléséből megtudjuk,

A tóbiáshal leginkább sekély parti vizekben tanyázik és apály idején nagy buzgalommal ássa be magát a nedves homokba, amiben az alsó állkapcsán levő szarunyujtvány nagy segítségére van. Húsát, amelyet kitünőnek mondanak, csak északon eszik, ahol szárítással konzerválják, más helyeken inkább csali gyanánt használják. Nevét onnan nyerte, hogy a hagyomány szerint ez az ártalmatlan hal lett volna a Tigris-folyónak ama rosszindulatú lakója, amely a jámbor Tóbiást be akarta volna kapni. A tóbiáshal 20 cm hosszúra növekedik. Az oldalán 130 izomtag olvasható meg.[5]

A tóbiáshal tudományos nevét Linné (1707 – 1778) adta 1758-ban: Ammodytes tobianus. A fajnév (eredetileg, betűtévesztéssel: Tobiunus)[6] ezúttal aligha okoz fejtörést. A nemnév a görög άμμος, ammos, „homok” és δύτης, dytes, „búvár” összetétele, akárcsak a viperafélék családjába tartozó, szintén Linné által besorolt homoki vipera, a Vipera ammodytes fajneve.[7]

A legrosszabb indulatú feltevéseinkből is kizárható, hogy a svájci Johann Georg Sulzer (1720 – 1779) ne hallott volna erről a halról. Az Allgemeine Theorie der schönen Künste, azaz A szépművészet általános elmélete 1771-ben megjelent I. kötete 1. fejezetében az anagrammáról szólva felhoz egy Tobianus nevű magyar (!) prédikátort, aki nemhogy búslakodott volna felesége elvesztésén, de még örült is sorsa jobbra fordulásának, amire felesége eletében aligha számíthatott. Össze is ült ivócimboráival, és pohárral kezükben, „régi idők szokása szerint” anagrammákat faragtak a nevére. Úgymint:

(Einer:) Obit Anus.
Der andere: Abit Onus.
Der dritte: Tua Nobis
Sunto; abi.
Der vierte: ubi sonat
Tuba Sion.
Tobianus: Ita bonus (optavit)
Tobianus.

(Egyik:) Az anyó meghal.
Másik: Távozik a teher.
Harmadik: A tied a miénk
Legyen; távozz.
Negyedik: Itt szólaljon meg
Sion trombitája!
Tobianus: – Így (kívánja) a jó
Tobianus.

Sulzer goromba tévedése ellenére (ilyen gaztettet magyar ember sosem követne el) nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy ilyen név nincs, az ragozott alak. (Már nem mernék ilyen biztos kijelentést tenni a Porta Nomentanából rövidült, magában értelmetlen nevű Nomentana Kft. névadóiról.[8]) Nagyon valószínű, hogy az egész históriát ő főzte ki. Franz Mockrauer (1889 – 1962) szerencsés szeme fedezte fel Sulzer történetének kapcsolódását Arthur Schopenhauer (1788 – 1860) életének egy kínos epizódjához, amint erről tömör közleményben számol be a Schopenhauer Társaság II., azaz 1913-ban kiadott évkönyvébe írt Obit anus abit onus című cikkében.[9] Ezt közelebbről is meg kell vizsgáljuk.


Schopenhauerológusok meglepő tömege kutatja nemcsak a kiterjedt életművet, de a még annál is világosabb életrajzot is. Egyikük, Rüdiger Safranski 1987-ben megjelent, Schopenhauer und Die wilden Jahre der Philosophie (Schopenhauer és a filozófia tomboló évei) című könyve XIX., Disappointment in Berlin (Kiábrándulás Berlinben) fejezetében megírja, hogy az 1820-ban Berlinbe költözött fiatal filozófus hamar összetűzésbe került szomszédnőjével, Caroline Luise Marquet (†1842) varrónővel, aki Schopenhauer szerint jogtalanul formált igényt a lakása előtti térségre. A köztük kirobbant konfliktus részleteiben David Ernest Cartwright 2010-ben kiadott Schopenhauer: A Biography (Schopenhauer élete) című kötetéhez fordulunk. Schopenhauer szerint a nő többszöri felszólítás ellenére sem hagyta el a beugrót, mire ő a vonakodó varrónőt derekánál fogva tessékelte kijjebb, aki visítozva követelte ott hagyott személyes tárgyait. Ezeket Schopenhauer utána hajította, de ő valami ott hagyott kacatra hivatkozva visszaszivárgott. Az ezt követő dulakodásban Caroline Luise Marquet mímelten a földre vetette magát, és perrel fenyegetődzött. Schopenhauer élesen visszautasította a nő változatát. Ebben Schopenhauer letépte a főkötőjét, nyakánál fogva megemelte, szidalmazta őt, ököllel ütötte, rugdosta és kitaszította őt az előtérből. A támadás vadságától ő eszméletét vesztette. A bíróság a varrónőt kötelezte a perköltségek megfizetésére[10], és hogy a számszaki kérdésekben visszatérjünk Safranskihoz, Schopenhauernek egyszeri húsz porosz tallér fájdalomdíjat kellett lerónia. Nehéz belelátnunk, a bíróság mit is gondolt az esetről. Mindenesetre egyúttal azt is megállapították, hogy a felperesen nincsenek maradandó károsodások. Caroline Luise Marquet nem nyugodott bele az ítéletbe, az előtér használatára is jogot formált, és az is fokozta étvágyát, hogy tudomást szerzett Schopenhauer kielégítőnek mondható anyagi helyzetéről. Vérszemet kapott, már Schopenhauer letartóztatását is követelte. (Ezt sikertelenül.) Hat évig tartó fő erőfeszítését siker koronázta: Schopenhauert negyed évenként fizetendő tizenöt tallér fizetésére kötelezték. Marquet ezt egészen 1842-ig kapta. Schopenhauer szerint volt benne annyi erő, hogy karját mindvégig rezgesse.[11] Schopenhauernek annyi haszna volt a cirkuszból, hogy a történtek a vérévé váltak: az incidens után rossz egészségre hivatkozó nővel közölte, ő is így látja, és ez nem más, mint hisztéria, a sértett női lélek betegsége, hiszen, mint köztudott, nők egészségi állapota gyakran nem kielégítő, különösen ha akarják is ezt.[12] (Elhatárolódom — a szerk.) Második atrocitásra nem került sor, értve ezen, hogy a tehetős Schopenhauert az összeg nem vágta a földhöz. Mai pénzen negyedévente mintegy 35 360 Ft-ot kellett leszámolnia.[13] Karlheinz Muscheler 1996-ban Die Schopenhauer-Marquet Prozesse in das preußische Recht (A Marquet kontra Schopenhauer ügy a porosz jogszolgáltatásban) címmel külön kötetet szentelt a viszálykodásnak.[14] De egyszer, természetes úton, mégis meghalt az idős hölgy. Ekkor írta Schopenhauer a naplójába: Obit anus, abit onus, az anyó meghal, távozik a teher. Bryan Edgar Magee 1983-ban kiadott The Philosophy of Schopenhauer (Schopenhauer filozófiája) megállapítása szerint ezt a kezébe került halotti anyakönyvi kivonatra vezette fel. A Nobel-díjas Erwin (Rudolf Josef Alexander) Schrödinger (1887 – 1961) alkotó munkásságának kevésbé ismert lapjai közé tartozott, hogy behatóan foglalkozott Schopenhauer munkásságával. Raymond C. Marcin 2006-ban megjelent In search of Schopenhauer’s Cat. Arthur Schopenhauer’s Quantum-Mystical Theory of Justice (Schopenhauer macskáját keresve: Arthur Schopenhauer kvantummisztikus jogelmélete) című, a címnél komolyabb tartalmú kötetéből azt is megtudjuk, Schrödinger azt közli, Schopenhauer a szólást múlt időbe helyezte (obiit anus, abiit onus).[15] De ez valószínűtlen. Szinte biztos, hogy az eredeti formát ismerte, méghozzá Sulzer könyvéből. A szólás 1842-re már elterjedt lehetett, Az ekkor kiadott Das große deutsche Anekdoten-Lexikon (Nagy német anekdotalexikon) – melyet Schopenhauer bizonyára nem forgatott – közli Sulzer anagrammáinak történetét (immár a magyar szál nélkül).[16] De bármekkora elmeél is van Sulzer eredetijében, az alaphelyzet, legalábbis a halál és elmenetel összefüggése jóval régebbi keletű. Thomas Greenhill (1669? – 1740) sebész balzsamozásról szóló tanulmányában említi, hogy mind pogányok, mind keresztények körében dívott az Abiit non Obiit, Távozott, de nem halt meg sírfelirat.[17] Egy 1652-es forrás szerint ez volt felírva az V. századi Macrobius sírjára.[18] Az antwerpeni Szent Mihály apátság templomában nyugszik Philip Rubens (1574 – 1611), Rubens (1577 – 1640) bátyja. Síremlékén ugyanez a felirat áll.[19]


A mottónkban álló kegyes mondatokat egy távoli nép (a magyar) időről időre Szent Ágostonnak tulajdonítja. Ezt más népek véleménye és maga az életmű (a rövid nyomozás eredményeképpen) nem támasztja alá. Az egyházdoktor egy szentbeszédében Szent Péterről (†68?) ridegebben szól: obiit et abiit, meghalt és elment.[20]


[1] http://www.kspe.hu/data/pa/PA-2013.pdf

[2] http://jewishencyclopedia.com/articles/14422-tobit-book-of

[3] http://www.newadvent.org/fathers/12022.htm

[4] http://szentiras.hu/SZIT/T%C3%B3b6

[5] http://mek.niif.hu/03400/03408/html/2411.html

[6] Ammodytes tobianus

[7] Vipera ammodytes

[8] Nomentana Kft.

[9] Obit anus abit onus

[10] Schopenhauer: A Biography

[11] Schopenhauer and the Wild Years of Philosophy

[12] Schopenhauer orvosi észrevételei

[13] a porosz tallér ezüsttartalma

[14] Die Schopenhauer-Marquet Prozesse in das preußische Recht

[15] https://books.google.hu/books?id=ElPIWc9VGIEC&pg=PA9&lpg=PA9

[16] Das große deutsche Anekdoten-Lexikon

[17] https://www.gutenberg.org/files/57829/57829-h/57829-h.htm

[18] Macrobius sírfelirata

[19] Philip Rubens sírfelirata

[20] obiit et abiit

One response to “A tóbiáshal és Schrödinger Schopenhauere

  1. Visszajelzés: Obiter dictum | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s