Felségek és feleségek. A Bastille első ostroma

Madame Legros (†1789?)

Heinrich Mann (1871 – 1950) – igazodva a hálátlan utókor szokásához azzal kezdjük, igen, Thomas Mann (1875 – 1955) bátyja – színműveket is írt, melyek közül legismertebb az 1913-ban befejezett három felvonásos dráma, a Madame Legros.[1] A népszerű darabból Michael Kehlmann (1927 – 2005) rendezett tévéjátékot 1968-ban.[2] Madame Legros történetében éppen ő maga az a szereplő, akinek nemes tisztaságához a legcsekélyebb kétség sem férkőzhet; életéről alig tudunk valamit, melynek egy hároméves szakaszában, epizodistaként, csak úgy nyüzsögtek azok a hírességek, akiknek ezzel szemben életük nyitott könyv.
A kötöttáru-kereskedést fenntartó asszony sorsának ez a mozgalmas szakasza 1781 egy hideg napján kezdődött. A kereskedőnő egy csomagba botlott a nyílt utcán, melynek címzettje kibetűzhetetlen volt. Talán ez indította arra a kíváncsi lépésre, hogy megismerkedjen annak tartalmával, mely egy akkor a Bastille-ban már nem kevesebb mint harminckét éve, a bemutatkozó rész állítása szerint három méterre a föld alatt kenyéren és vízen tartott rab kegyelemkönyörgése volt nyilvánvalóan a királyhoz, XVI. Lajoshoz (1754 – 1793). Madame Legros számára az is világos volt, hogy a köteget Gourgues börtönigazgatónak szánták. Későbbi rekonstrukciókból derül ki, hogy a rabbal együttérző igazgató az iratot már megkapta, csak átvételekor félig öntudatlan volt a részegségtől, és így nemcsak elvesztette a csomagot, de amikor ezzel Madame Legros férje, egy nyelvtanár felkereste, az igen szívélyes fogadás után arra sem emlékezett, hogy egyáltalán átvette a rabtól. Az átadónak az a benyomása támadt, hogy a börtönigazgató nem tekinti magáénak az ügyet, ami után a feldúlt feleség úgy döntött, maga veszi kézbe az irányítást. Fáradozásai annyira lekötötték, hogy még gyermekei gondozását is másra kellett bíznia.
De ki is volt ez a rab? Az ő sorsával, helyesebben végzetével is meg kell ismerkedjünk. Frantz Funck-Brentano (1862 – 1947) feltárása szerint mivel egy montagnaci megesett lány, Jeanneton Aubrespy törvénytelen gyermeke egy ismeretlentől, a keresztségben kapott Jean Henri (1725 – 1805) neveken élt vezetéknév nélkül, amit fiatalemberként, puszta társadalmi fennmaradását szolgálandó, fortélyosan Jean Danryvá torzított, hogy ne kelljen szégyenszemre anyai vezetéknéven élnie. Mások azonban későbbi emlékirata alapján elfogadják, hogy apja Henri de Vissec de La Tude.[3] Amikor Jean-Yrieix de Beaupoil de Saint-Aulaire márki (1745 – 1818) 1787-ben (biztonsági okokból Amszterdamban) kiadott egy politikai töltetű emlékiratot, írója neveként Henri Masers de Latude-öt[4] tüntette fel.[5]
Az ifjú Párizsba ment szerencsét próbálni. 1749-ben a Tuileriák kertjében elkapta két ember beszélgetését, akik éppen a király, XV. Lajos (1710 – 1774) hivatalos szeretőjét, Jeanne-Antoinette Poisson de Pompadour márkinőt (1721 – 1764) sans gêne fumigálták. Végzetes fény gyúlt agyában ekkor. Ott megfogamzott ötlete tettre vált. El nem változtatott kézírással port adott fel a márkinőnek, melyet a források vitriolként neveznek meg. (Szemben a mai magyar szóhasználattal, ez valamilyen – viszonylag ártalmatlan – gálicot jelentett, azaz a kénsav sóját, amint erről már írtunk.) Func-Brentano részletesebb ismertetése még hozzáadott púderről és timsóról is beszámol.[6] Hahner Péter 1998-ban nyomtatásban is megjelent, Thomas Jefferson és a francia forradalom című disszertációjában azon a ponton, amikor a Latude bebörtönzésének okairól félretájékoztatott Thomas Jefferson (1743 – 1826) véleményét idézi, arról ír, hogy Latude levélbombát küldött Pompadournak.[7] Ez valószínűtlen. Jelenkori történészi ismeretek szerint 1764-ből származik az első esetleírás Bolle Willum Luxdorphtól (1716 – 1788 ).[8] De térjünk vissza Latude-höz. Versailles-ba sietett, bejutott Pompadourhoz, és a legnagyobb elővigyázatosságra intette egy rövidesen várható küldeménnyel szemben. Elmesélése szerint meghallotta két férfi beszélgetését, mely a nagyasszonyt érintette (körülbelül ennyi valóságmag szerepel Latude történeteiben általában), akiket a postára követve tanúja lett, amint veszedelmes mérget adnak fel a márkinő címére. Ma valószínűleg nem ismernénk Latude nevét, ha szerényen elfogadja Pompadour arannyal töltött erszényét. Ő azonban büszkén azt felelte, úgy gondolja, ennél nagyobb jutalmat érdemel. A feltehetőleg még mindig nyájas márkinő mosolya mögé besettenkedett a gyanakvás szelleme. – Írná le az ifjú a címét, hogy értesíthesse döntéséről. Leírta… A megérkező por veszélytelenségét egy időben állapították meg küldője kilétével az írásminták egybevetésével. Pompadour fejében, igen helyesen, nem fordult meg, hogy bárki is az életére tört volna, de utálhatta a cinikus kor gúnyolódásait, és túlérzékenyen ezt is annak tekintette. Márpedig aki őt sérti meg, a felséget is sérti. A kormány is úgy gondolta, az ügy szálai messzebbre vezetnek. A jó szerencséjén örvendező, további terveit szövögető Latude-ön rövidesen rajtaütöttek.

Vestier (1740 – 1824): Henri Masers de Latude (1725 – 1805)

Előbb a Bastille-ba került. Onnan saját elbeszélése szerint azzal a trükkel szökött meg, hogy miközben börtönsétára vitték, megnyújtott léptekkel a kijárat felé sietett, ott kopogtatott, idegesen arra hivatkozott, hogy keres egy bizonyos abbét, és ugyanezzel a szöveggel összesen négy egymást követő őrszemet is sikerült megtévesztenie. De jaj, öt nappal később egy kocsmából húzták elő. (Ennyi idő alatt abban a korban már Vesztfáliában járhatott volna.) Ekkor a Párizzsal keletről határos Vincennes börtönébe vitték, majd amikor ismét a Bastille-ba költöztette őt a nyughatatlan korszellem, ott a mosodai munkája alatt tákolt kötélhágcsón próbált újra menekülni egy kéményen át. Kísérlete ezúttal is kudarcot vallott. Kevesebb szabadságvággyal feltehetőleg már rég a szabadság levegőjét szívhatta volna a rohamosan radikalizálódó Párizsban, amikor a tiszta szívű Legros asszony vette kezébe kiszabadításának ügyét.
Akkor Latude már Párizs déli területén, Bicêtre-ben, a rabok kórházában várta sorsa jobbra fordulását. Madame Legros először Mária Antónia (1755 – 1793) királynén keresztül próbált volna az uralkodóra hatni. Már sikerült is meggyőznie egyik udvaroncát, ám éppen amikor a megrendült férfi megismertette Latude történetével a királynét, betoppant egy, az ügyet valamelyest szintén ismerő másik tisztviselő, aki gyanakvó volt az iratban foglaltak igazságával szemben, és anélkül, hogy mérlegelte volna szavai súlyát, ennek hangot is adott a meghallgatáson. A királyné ezzel a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. A rengeteget fáradozó, az időjárás és a megcsappanó anyagi források rémével is dacoló, türelemmel előszobázó Madame Legros ekkor sem adta fel. Hosszas próbálkozással utat talált a kalandos életvitelű Louis René Édouard de Rohan-Guémenéhez (1735 – 1803), röviden Rohan bíboroshoz, hogy előadja elképzelését Latude megkegyelmezésének menetrendjéről. Végül azonban Suzanne Curchod (1737 – 1794), a jelentős bankár és közgazdász, a királyság pénzügyeinek három alkalommal is első számú vezetője, Jacques Necker (1732 – 1804) felesége segítsége bizonyult hatékonynak. De hiába eszközölte ki Latude számára a kormányzati kegyelmet, a keserves küzdelem három hosszú évéből az utolsó fél azzal telt, hogy a Madame Legros-val is hosszan tárgyaló, de változatlanul szkeptikus rendőrminiszter, Jean Charles Pierre Le Noir (1732 – 1807) fektette az ügyet. Végül Neckerné harca sikerrel járt. A szabadon bocsátott rab számára azonban előírták, hogy szülőfalujába kell visszavonulnia. 1784-et írtunk ekkor, a francia rendi ellenállás korszakát éltük, nyilvánvalóan biztonságosabb volt eltüntetni Latude-öt szem elől, aki azonban vonakodott teljesíteni a feltételt. Neckerné további erőfeszítéseinek köszönhetően azonban elkerülhette az újabb börtönbüntetést, és megengedték neki, hogy Párizsban maradjon.
A lelkesedés leírhatatlan volt. Madame Legros számára a Francia Akadémia Erény-díjat alapított. A Latude iránt a legteljesebb jóindulattal viseltető Emma Adler (1858 – 1935) úgy tudja, néhány nappal a forradalom „hivatalos” kirobbanása, azaz a Bastille ostroma előtt halt meg[9], ami nyilván megakadályozta volna abban, hogy a jakobinusok tizenkét tagú díszküldöttségétől átvegye a „polgártársi koronát”.
Latude párizsi otthonába tódultak az érdeklődők, köztük bőkezűek is, és az egyszerű embernek, akinek nem nyílt alkalma tájékozódásra és művelődésre, egyszerre számos művelt barátja is támadt. Köztük Luc-Vincent Thiéry (1734 – 1822), aki az ügyvédjéül szegődött, és kiadta 500 oldalt kitevő visszaemlékezéseit. Hasonlóan a barátai közé sorolhatjuk Pierre-François Palloy (1755 – 1835) építési vállalkozót. A Bastille 1789. július 14-ei lerombolása után két évre kijárta, hogy a kövek őrzését rábízzák, majd ezekből szuveníreket faragva hatalmas jövedelemre tett szert. (1793-ban börtönbe vetették emiatt, értelemszerűen egy másikba.)[10] Az épület iránt táplált indulatai mögött talán Latude sorsának megismerése állt. (Ám emlékirataiban, mint Hahner Péter említett disszertációjában rámutat, a szószátyár Latude egy idő után terhessé kezdett válni a számára.)

a mesteri megmunkálású kötélhágcsó

1789. július 15-én munkásaival és Latude-del együtt felkeresték a romokat, és lám, megtalálták a Latude által készített kötélhágcsót. Ezt ünnepélyesen átadták a Városházának, ahonnan később múzeumba került, és a mai napig megtekinthető. Talán egy daktiloszkópiai vizsgálattal kizárhatnák a szkeptikusok gyanakvását, de egy ilyen belbecsű ereklye esetében ez nyilvánvalóan elképzelhetetlen. A töretlen népszerűségű Latude kétszer is megjelent a Nemzetgyűlés előtt, hogy állami nyugellátásért folyamodjon. A büszke francia racionalizmus maradékának tudhatjuk be, hogy 1790-ben a bűncselekménye körüli homályra hivatkozva ezt visszautasították. 1792-re azonban tisztult a racionalizmus homálya, és lelkesen megszavazták neki a folyósítást. Amikor A forradalom terén ledöntötték XV. Lajos bronzszobrát, kérésére megkaphatta annak jobb kezét. Az osztályharc és az ügyvédi lelemény töretlen fokozódásával 1793-ban Madame Pompadour örököseiből még 60 ezer livre-t is sikerült kiperelnie.[11] Nem kis pénz, aranyon keresztül számolt mai értéke mintegy 134 millió Ft.[12]
Mit tartsunk Latude-ről? Mai szemmel történetei nehezen hihetőnek tűnnek, olvasmányos leírásuk is inkább arra vall, a megírásukban segédkező, szabadulás utáni tanult barátai a szokásnál mélyebben élték bele magukat a hányattatásaiba. Későbbi ismertetőkben is a szkeptikusok tömegébe ütközünk. Emma Adler gyanakvásmentes lelkesedése hiányzik kortársából, Frantz Funck-Brentanóból. Annyi szubjektivitás azonban engedtessék meg nekem, hogy akármekkora stiklikben is vett részt Latude, akármekkorákat is füllentett, barátaival együtt akármennyire is szerette mások pénzét, harmincöt év mégiscsak harmincöt év, ami a XVIII. századi Franciaországban még szabadlábon is nagy idő.


Gonosz volt a kor, mely bebörtönözte Latude-öt? A kérdés merőben történelmietlen. Nem vitás, hogy úgy az érzéketlensége, mint az érzékenysége meglepi mai tanulmányozóit. A monarchia önkényes büntetés-végrehajtása védelmében engedtessék meg nekem egy színtisztán hivatalnoki szempont. Ha valakit bírói ítélet alapján börtönöznek be, a büntetés nagysága könnyen dokumentálható, még akkor is, ha a rabot ide-oda hurcolják. Iratai vele vándorolnak. Ma, amikor az átmeneti számítástechnikai kor könnyen kijátszható bizonytalanságát felváltotta a korábbi, papíralapú nyilvántartás, a büntetési idő alatt elszenvedett újabb büntetések jól nyomon követhetők. De az ancien régime idején, hiába volt szintén papír alapú a nyilvántartás, még nem voltak felvértezve azzal a hivatalnoki tudással, amellyel a számítástechnika kudarca megajándékozta a mai ügyintézőket, így ha valaki újabb és újabb büntetéseket halmozott magára, ráadásul különböző fegyintézetekben, egy-egy börtönigazgató könnyen elkeveredhetett a peranyagban. 


[1] https://www.peterlang.com/view/title/29860

[2] tévéjáték Madame Legros-ról

[3] Henri de Vissec de La Tude

[4] https://data.bnf.fr/en/12140585/henri_masers_de_latude/

[5] https://data.bnf.fr/en/15606713/jean-yrieix_de_beaupoil_saint-aulaire/

[6] A Bastille legendái, VI. fejezet

[7] https://moly.hu/system/covers/big/covers_160196.jpg?1395406076

[8] https://www.economist.com/international/2010/11/04/going-postal

[9] Emma Adler szenvedélyes leírása

[10] Üzlet a Bastille romjain

[11] Latude nevezetes szökései

[12] http://www.historicalstatistics.org/Currencyconverter.html

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s