Híradások a halálról

Trois grands lys Trois grand lys sur ma tombe sans croix
Trois blancs lys poudrés d’or que le vent effarouche
Arrosés seulement quand un ciel noir les douche
Majestueux et beaux comme sceptres des rois…

Apollinaire (1880 – 1918): Le suicidé (1900 – 17)[1]

Három szép liliom jeltelen síromon
Három aranyporos liliom mit a szél ver
S nem öntöz csak az ég zord zápora vizével
Három büszke jogar tündöklik csillogón…

Az öngyilkos. Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

Muszorgszkij (1839 – 1881) A halál dalai és táncai című ciklusát 1875 és 1877 között komponálta Golenyiscsev-Kutuzov (1848 – 1913) verseire. (A költő 1873-tól volt jó barátja.[3]) A megrázó mű mindig is az orosz fatalizmus dédelgetett kedvence volt. Muszorgszkijnak nem volt kenyere a hangszerelés, így többen úgy gondolták, leghelyesebb lenne zenekari kísérettel ellátni a dalciklust. Sosztakovics (1906 – 1975) nem volt megelégedve az eredménnyel, ezért 1962-ben a maga kezébe vette az ügyet. Nemcsak meghangszerelte a művet, de ki is bővítette azt. Az eredményül kapott sötét tónusú kompozíció, ha lehet, az eredetinél is drámaibb hatású.

Kedvenc időskori témájával behatóbban foglalkozni 1969. januárjában adódott újra ihlete és lehetősége. Szívpanaszai kiújultával a kuncevói Kremljovkába, azaz a Kreml Kórházba került, és a moszkvai influenzajárvány miatti tilalom alatt mintegy manrézába szorult szerző végre nekiláthatott a Nagy Műnek, amelyhez a sok elmúlt év művei szerinte csak előjátékok, azaz a 11 dalból összeállított, op.135-ös XIV. szimfóniának.

Itt ugyan nem merül fel Prokofjev (1891 – 1953) Beethoven (1770 – 1827)-misztikája, az 1826-ban komponált, utolsó F-dúr vonósnégyes ezzel egybeeső opusszáma talán több egyszerű formai rokonságnál: Sosztakovics kamarazenei hangzású műve félreérthetetlenül „búcsúzó” hangulatú. A még február végére meghangszerelt, „lóhalálában” komponált művet Sosztakovics valóban versenyfutásnak tekintette az idővel: rettegve gondolt arra, hogy bénultságig menő izompanaszai is kiújulnak.[4] A szimfónia mellékneve az első vers, Lorca (1898 – 1936) 1924 és 1927 között írt, Los cien enamorados, „Száz szerelmem” kezdetű műve címe alapján De profundis (A mélyből, 130. zsoltár)[5].

Genrih Alekszandrovics Orlov szerint a mű ellen-rekviem: nem a halálról szól, hanem a halál elérhetetlenségének gyötrelméről. A mű VII. tétele nyilvánvaló utalás Sosztakovics korának ártatlanul üldözötteire. A megzenésítés alapjául szolgáló verset Apollinaire írta, az 1913-ban megjelent Alcools (Szeszek) című kötetben találjuk (À la Santé, A börtönben[6]). A vers hátborzongató keletkezéstörténete Honoré Joseph Géry Piéret (1884 – ?) belga újságíróval kezdődik, aki Ignace d’Ormesan báró néven mutatkozott be a költőnek. Ennek emlékét idézi Apollinaire 1910-ben kiadott L’Hérésiarque et Cie (Az eretnek szektaalapító) című kötetének novellája, a L’amphion faux messie ou histoires et aventures du baron d’Ormesan (Amphion, az ál-Messiás, avagy D’Ormesan báró kalandjai és viszontagságai[7]). Az álbáró a Louvre-ban járva kihasználta a teremőr távollétét, és ősi ibér szobrocskákat vágott zsebre. A szobrocskákat eladta a mit sem sejtő Picassónak (1881 – 1973). A vásárlásról természetesen barátja, Apollinaire is tudott. A Paris-Journal, Párizsi Lap 1911. augusztus 23-án számolt be a Mona Lisa elrablásáról. A két barátnak akkor akadt el a lélegzete, amikor 1911. augusztus 29-én ugyanez a lap további műtárgyak eltűnéséről is beszámolt[8]. Páni félelmükben a Szajnába akarták vetni a két szobrocskát, de ettől eltiltotta őket művészi énjük.

az egyik megkerült ibér szobrocska

Önként adták fel magukat. Szeptember 7-én[9] (a Louvre hiányos biztonságát azelőtt élesen bíráló) Apollinaire-t egy éjszakára bezárták, Picassót a következő napra rendelték be. A beismert tetthez még hozzáillesztették a Mona Lisa elrablásának vádját is, ami alól a bíróság előtt megtört, zokogó barátok tisztázni tudták magukat.[10] Ebből született a vers. Szolzsenyicin (1918 – 2008) élesen bírálta a vers megzenésítéséért Sosztakovicsot, mondván, milliók és milliók szenvedtek sokkal keservesebben, mint a rövid idő alatt Apollinaire, ő mégis ilyen sirámokkal foglalkozik.[11] Nyilvánvalóan nem ismerte fel Sosztakovics szándékát.


orosz bábjáték (pаёк)

A mű baljóslatú sorsa összefonódik egy szatirikus opera-kantátáéval. Ennek előzménye Muszorgszkij leghosszabb dala, a szűklátókörű kritikusok ellen írt gúnydal, azaz a Раёк, Bábjáték (szó szerint „kis paradicsom”, angolul penny-paradise) Kolcov (1809 – 1842) versére.[12] Jevgenyij Jevgenyjevics Nyesztyerenko így énekelte 1966-ban a Zeneakadémián. Valamennyien ismerősnek fogjuk találni. Garantáltan.

Az életmű kiváló ismerője, Sosztakovics a hangvétel és a cím alapján formálta 1957-ben a maga szatirikus művét, az 1989-ben bemutatott Антиформалистический раёк-ot, azaz az Antiformalista bábjátékot.

Elizabeth Wilson megírja, hogy Sosztakovics barátja, Lev Nyikolajevics Lebegyinszkij (1904 – 1992) úgy emlékszik, a Szovjet Zeneművészek 1957-ben tartott II. kongresszusán elhangzott konzervatív, altató hatású Dmitrij Trofimovics Sepilov (1905 – 1995)-beszéd Sosztakovicsot váratlanul felvillanyozta, az ülésszak végén Lebegyinszkijt magával cipelte dácsájára, és annak minden szabódása ellenére még aznap éjjel kipréselt belőle egy szövegkönyvet egy rövid darabhoz. Sosztakovics özvegye, Irina Antonovna Lebegyinszkij szerzőségét nyíltan elvitatja. A három főszereplő Sztálin (1878 – 1953) Jegyinyicin néven, Andrej Alekszandrovics Zsdanov (1896 – 1948) Dvojkin néven és Sepilov Trojkin néven (az egy-kettő-három számnevek jól felismerhetők a nevekben).[13] Történetünk szempontjából azonban még náluk is fontosabb a minden kétséget kizáróan Sosztakovics által írt prológus főszereplője, Oposztyilov („Utálatos”) elvtárs, aki bejelenti, fontos darabot hallhatunk, melyre egy ürülékes dobozban bukkant. A szójátékkal Sosztakovics Pavel Ivanovics Aposztolovot (1905 – 1969) figurázza ki, fő-fő üldözőjét a zsdanovi eszmei alapokra épített antiformalista harcban. Aposztolov maga is szerzett zenét, jártas volt a katonazenében.[14] 1962-ben Indulót írt az 1812-es borogyinói csatanyerés emlékére. PetrovFed, a feltöltő Peternek gondolja a keresztnevét. (Nem csoda, a két apostol jól megfér a naptárban.)


Aposztolov az a férfiú, aki Sosztakovicsnak ezt a két meglehetősen eltérő zeneművét bizarrul összekapcsolja. A XIV. szimfónia nyilvános főpróbáját 1969. június 21-én tartották a Moszkvai Konzervatórium zsúfolásig telt kistermében Rudolf Boriszovics Barsaj (1924 – 2010) vezényletével, melyen azonban Kirill Petrovics Kondrasin (1914 – 1981) karmester visszaemlékezése szerint a hivatalosságok nem képviseltették magukat. Az akkor már funkciót be nem töltő Borisz Mihajlovics Jarusztovszkij (1911 – 1978) mindenesetre jelen volt. A Központi Agitációs és Propaganda Bizottság zenei részlegének vezetőjeként ő vizsgálta felül azt a többek által összeállított beszédet, melyet a Szovjet Zeneművészek Szövetségének elnöke, Tyihon Nyikolajevics Hrennyikov (1913 – 2007) 1949. december 7-én mondott el[15], és amely annyi nagy zeneszerzőt bélyegzett meg a leghivatalosabban. Sosztakovics pár szavas bevezetőt tartott: ő nem halálfélelemből írta a ciklust, hanem éppen a szembeszegülés vágya hajtotta. A halállal sokat foglalkozó Osztrovszkijt (1823 – 1886)[16] idézve azt mondta, a halálra gondolni képes embernek méltósággal kell leélnie életét.

Frid (1915 – 2012) szerint a bevezető után, a jelen nem lévő Valerij Mihajlovics Voszkobojnyikov szerint a IV. tétel alatt[17] (melyből mottónkban idéztünk),

maga Sosztakovics szerint a szintén Apollinaire-versre írt V. tétel alatt

Aposztolov felállt, kitámolygott az előcsarnokba, majd ott összeesett. Alekszandr Viktorovics Medvegyev (1927 – 2010) zenekritikus látta a fejét elkékülni, Vagyim Vasziljevics Boriszovszkij (1900 – 1972) brácsaművész, akinek Sosztakovics 1970-ben a szívszorító hangú op.138-as XIII. vonósnégyest ajánlotta, holtan látta, Kondrasin azt is látta, hogy arcát kalappal takarják le.

Sosztakovics barátjának, Iszaak Davidovics Glikmannak (1911 – 2003) 1969. június 27-ei levelében is Aposztolov ott történt haláláról számol be. Bár a bizonyítékok közvetettek, mégis valószínűtlen, hogy Aposztolovot vissza tudták hozni az életbe, és mint a hivatalos változat állítja, július 19-én halt volna meg.[18] Inkább arra gyanakodhatunk, hogy Leonyid Iljics Brezsnyev (1906 – 1982) propagandagépezete lendült be: a sors rettenetes, de frappáns döntését akarták semlegesíteni a szóbeszédektől való félelmükben.


Epilógus: Sosztakovicsnak azonban megadatott, hogy 1971-ben még egyszer hírt adjon a halálról op.141-es XV. (A-dúr) szimfóniájában.


[1] Le suicidé

[2] Az öngyilkos

[3] A halál dalai és táncai

[4] XIV. szimfónia op.135

[5] De profundis

[6] http://mek.oszk.hu/00300/00310/html/szeszek.htm#44

[7] http://mek.oszk.hu/00300/00311/00311.htm#13

[8] lopássorozat a Louvre-ban

[9] Apollinaire börtönbe kerül

[10] Picassót és Apollinaire-t vád alá helyezik

[11] Orlov és Szolzsenyicin véleménye

[12] Раёк

[13] https://books.google.hu/books?id=ub6Q2PtZEBAC&pg=PT309

[14] Pavel Ivanovics Aposztolov

[15] Borisz Mihajlovics Jarusztovszkij átnézi az anyagot

[16] http://az.lib.ru/o/ostrowskij_a_n/text_0830.shtml

[17] Valerij Mihajlovics Voszkobojnyikov véleménye

[18] https://books.google.hu/books?id=WeSurvxLAhkC&pg=PA140

2 responses to “Híradások a halálról

  1. Megkockáztatván az innen történő esetleges kitiltásomat, a XV. szimfóniában konkrét halálesetre is történik utalás, 2:14-nél, a gróf, a gróf a vízbe fúlt …

    Kedvelés

  2. Én pedig azt kockáztatom meg, hogy Beethoven op. 135 Lento assai tétele a teljes zeneirodalom (tokkal vonóval 🙂 ) legnagyszerűbb lassú tétele.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s