Prokofjev és utolsó szimfóniája

Mikor Prokofjev 1918. májusában úgy gondolta, inkább külföldön próbálna szerencsét, Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij (1875 – 1933) közoktatásügyi népbiztos ezt a választ adta neki:

Ön forradalmár a zenében, mi forradalmárok vagyunk a valóságban. Együtt kellene működnünk. De ha Amerikába kíván menni, nem állok az útjába.

Sztravinszkij (1882 – 1971) ismert nyilatkozata, melyben saját maga után a legnagyobb kortárs orosz zeneszerzőnek (az ő érett kori műveivel máskülönben nem rokonszenvező) Prokofjevet mondta, valamelyest visszhangozza azt az esetet, amikor az angol zeneművész, Philip Cipriani Hambly Potter (1792 – 1871) kérdésére, hogy ki Beethovent (1770 – 1827) leszámítva a legnagyobb élő zeneszerző, a megkérdezett Beethoven Cherubinit (1760 – 1842) jelölte meg[1]. A világos párhuzam a válasz „biztonsága”: mindkét zeneszerző olyan „másodikat” jelölt meg, akivel alapvető stiláris okokból nem álltak konkurenciában.
Akármennyire is rá szegeződött a világ szeme, felmerülhet, miképpen fordulhatott elő, hogy Prokofjev hosszú időn át ki-be látogatott nem kevéssé veszélyes hazájába, míg végleg haza nem települt. Magyarázatul azt adják meg forrásaink, hogy nem állt szemben a rendszerrel, mi több, a zeneművészet „utazó nagykövete” volt; más kérdés, hogy 1939 után ilyen funkcióra nem volt szükség többé (és azt követően Prokofjev soha nem is ment külföldre).[2] Ráadásul Prokofjev san franciscói útja nem volt sikeres, mi több, bántotta őt, hogy még mindig „fenegyereknek” tekintik, ami tizenöt évvel korábban még igaz volt, addigra azonban már, a maga szavaival, a háta mögött hagyta. Sztravinszkij gigászi tehetsége addigra mozdíthatatlanul beágyazódott, vele képtelen volt felvenni a versenyt. 1929-től a későbbi korok embertelenségeihez viszonyítva türelmesnek mondható Lunacsarszkijt elmozdították posztjáról, és a zenei élet irányítását a RAPM (Российская Ассоциация Пролетарских Музыкантов, Proletár Zenészek Oroszországi Egyesülete) vette át. Akkor még nem lehetett sejteni, hogy a kulturális életet ekkortájt behálózó hasonló irányító szervek brutalitása éppen az egész rendszer végső elfajulásának előhírnöke. Ezt Prokofjev sem vette észre, a mindenfelől jelentkező kritikusi értetlenség rovására írta, de a nemtelenül támadó magatartás annak ellenére folytatódott, hogy otthoni barátai védelmükbe igyekeztek venni őt. A tragikus sorsot ért Vszevolod Emiljevics Mejerhold (1874 – 1940) – mindhiába – egyenesen „a mi előretolt nyugati helyőrségünknek” nevezte őt. (Akaratlanul is bizonyos alappal.) De ezek a jelek nem tántorították el az egyre mélyebb honvágytól szenvedő Prokofjevet a végleges hazatéréstől. Végtére is, aki a nyugvópontot, a biztonságot keresi az életben, szembesülve például a párizsi közönség napról napra változó szeszélyével[3], vágyakozásában hajlamos éppen a biztonsági kockázatok jeleit elhessegetni magától. És bár a harmincas évek elejétől a Keresztény Tudomány (Christian Science) híve lett, melyhez élete végéig ragaszkodott, ez nem akadályozta meg abban, hogy hazatérve, a túlélés érdekében, tömegdalok sokaságával[4], Sztálint (1878 – 1953) dicsőítő pohárköszöntővel (Zdravica, op.85, Sztálin 60. születésnapjára) ne vegye ki részét az általános elnyomásból.

Andrej Alekszandrovics Zsdanov (1896 – 1948) II. világháború utáni doktrínájának lényege a manicheus dichotómia: a világ nem a haladó proletárdiktatúra és az elnyomó polgári társadalmak két pólusán nyugszik, hanem a Szovjetunióén és az Egyesült Államokén: ez a két pólus, az ideológia csak következmény. Ennek megfelelően az élet minden szegletéből kiűzendő minden tendencia, amely nem a sztálini összpontosítást szolgálja. A RAPM egykori ügybuzgósága eltörpült az újkori „kulturális forradalom” erőszaktétele mögött, mely azonban differenciált volt.

A már 1944-ben elkezdett, de csak 1947 februárjára befejezett VI. (esz-moll) szimfóniáról (op.111) Zsdanov úgy nyilatkozott, „újítás az újításért”, Prokofjev a közhelyektől őszintétlenül rettegő sznob, és hogy a műben furcsa megfigyelni, ahogy a viharos Prokofjev küzd a dallamos, harmonikus Prokofjev ellen. Néhány napra rá, 1948. február 11-én az SzK(b)P Központi Bizottsága frontális támadást intézett egyes zeneszerzők, így Sosztakovics (1906 – 1975) és Hacsaturjan (1903 – 1978) újabb („formalista”) művei ellen, és ennek keretén belül Prokofjev VI. szimfóniáját a legmélyebben elítélték. Karmester legyen a talpán ezek után, aki az egykori „nyugatos” Prokofjev bármely egyéb művét elvezényli.

Prokofjev (1891 – 1953) feleségével,
Lina Lluberával (1897 – 1989)

Kilenc további nap elég volt a nyilatkozattól, hogy Prokofjev félig ukrán, félig spanyol feleségét (akitől 1941 óta különváltan élt[5]), énekesnői művésznevén Lina Lluberát kémkedés vádjával letartóztassák. Tényleges „bűne” az volt, hogy pénzt küldött Spanyolországban élő édesanyjának, Olga Nyemisszkajának. Húsz évre ítélték. A sarkkörön túlra, a Komi Köztársaságba deportálták[6], ahonnan 1956-ban szabadult. (Férjétől, akit nem szűnt meg szeretni, automatikusan el is választották.) 1974-ben engedték kivándorolni, Londonban halt meg.
Ám éppen a doktrína harsány, olykor vásári stílusa tette lehetővé, hogy ugyan a megbélyegzett szerzők a társadalom peremére szoruljanak, de ez a tény önmagában elegendő büntetésnek számítson, és a terror 1937-38-as tetőfokához képest az elbánás annyiban emberségesebb legyen, hogy a megtámadottak a puszta életüket megőrizhessék. Az elnyomás kiteljesedett, nem egyes, aktuális társadalmi rétegek terrorizálására irányult immár, és ez tükröződött módszereiben is. Ráadásul a diktatúra ezen a ponton már nemcsak feltételezte és a maga céljaira felhasználta maga kikiáltotta ellenségeit, hanem össze is nőtt velük. Azok a szomorkás hangú tudósítások, melyek Prokofjev ez után beálló elszegényedését festik fel, alaptalanok. Prokofjev addigra számos kitüntetés, így hat Sztálin-díj birtokosa volt[7]; utóbbiakból egy is elegendő summával járt ahhoz, hogy elnyerője az akkori viszonyok között (anyagilag) jól éljen.
Hogy Beethoven életműve egy zeneszerző művészetére inspirálóan hasson, természetesnek mondható (hiszen valamennyiünkre inspirálóan hat). Prokofjev soha nem utánozta vagy idézte bálványképét, de élete végéig sem szakadt el legmélyebb tiszteletétől, vagy, saját szavaival, „tartós hatásától”.

Kiskorában már a korai Beethoven-szonáták hangjaira aludt el, melyeket édesanyja, Marija Grigorjevna Zsitkova (1864 – 1924) játszott neki.[8]

A Párizsban 1924-25-ben komponált II. (d-moll) szimfónia (op.40) kéttételes felépítése bevallott tiszteletadás a hasonlóan felépülő legutolsó Beethoven-zongoraszonáta, az 1822-re befejezett op.111-es c-moll szonáta előtt, de a VI. szimfónia 111-es opusszáma sem véletlen: Prokofjev azt latolgatta, hogy jelképesen Beethovennek ajánlja művét.[9] „Beethoveniánusok” számára a 111 szent szám.

Kisvártatva azonban a munkáshatalom elérkezettnek látta za időt, hogy eljusson az áldozatfelhasználói szakaszba. Az Állami Rádió Gyermekrádiója felkérte Prokofjevet egy ifjúságnak szóló szimfónia megkomponálására. A művel, a VII. (cisz-moll) szimfóniával (op.131) Prokofjev 1952-re készült el, melyet hangvétele alapján „Gyermekszimfóniának” is neveznek. A hangnem és az opusszám ilyen párosítása a legnyíltabb utalás a példakép, Beethoven egyik legfenségesebb művére, az 1826-ban írt, op. 131-es cisz-moll vonósnégyesre, melyet szintén egyetlen rövid év választ el szerzője halálától.

A mű azonban, minden „engedékeny” ritmikai, dallami és harmóniai megoldása ellenére, úgy „gyermeki”, mint Schumann (18010 – 1856) 1838-ban komponált Gyermekjelenetei (op.15): gyermekek elől sem kell éppen elzárni, de inkább szól felnőtteknek gyerekekről.

Alex Ross úgy fogalmaz, a mű „finom, vágyódó visszavonulás a világtól”. Idézi Sosztakovics egy leveléből, hogy „a művet hallgatva sokkal könnyebb, sokkal örömtelibb élni”. A finalébe Kirilo Ivanovics Karabic karmester még úttörők vonulását is belehallja (a vonulás természetesen „kész tény”).

Kabalevszkij (1904 – 1987) ötvenes évekbeli naplóbejegyzésében azt írja, Prokofjev a műben összeszedte maradék erejét, hogy még időben végezhessen vele, mielőtt legyűri őt a betegség[10] (szédüléssel járó tartós fejfájás és hányinger, de a tényleges okok máig feltáratlanok).
Kabalevszkij álláspontja azonban eltúlzottan romantikus. A műben nincs nyoma fogyatkozó erőnek. Visszatérésnek az ifjúkorhoz: ennek kétségtelenül látjuk jeleit. Hangvétele emlékeztet az 1906-ban komponált I. (D-dúr, „Klasszikus”) szimfóniáéhoz (op.25), annak persziflázs-jellege nélkül.

A művet bemutató karmester, Szamuil Abramovics Szamoszud (1884 – 1964) – aki az 1943-as Háború és békét (op.91) is bemutatta – a melankolikus befejezést hallva arra buzdította Prokofjevet, az első tétel vidám témáiból illesszen egy kódát a finaléhoz (mely anélkül is idéz az első tételből), és így garantált egy (újabb) Sztálin-díj.

Bár a mű sikeres volt, ezúttal a Sztálin-díj elmaradt (de nem egy posztumusz Lenin-díj, melyet 1957-ben ítéltek oda a műért). Prokofjev azonban kényszernek érezte a pénz reményében odaszerkesztett „farkat”, zavarta őt, ezért így szólt a nagy csellistához, Msztyiszlav Leopoldovics Rosztropovicshoz (1927 – 2007): „Szlava, te sokkal tovább fogsz élni, mint én: legyen rá gondod, hogy ez a befejezés ne éljen túl engem”.[11]

A legkülönösebb utalás megértéséhez azonban két császár, Nagy Meidzsi (1852 – 1912) és II. Miklós cár (1868 – 1918) éhségével kell foglalkozzunk inkább a kínai piacra mint Mandzsúria területére. Konfliktusuk 1904-ben oda vezetett, hogy a japán császári hadsereg támadást intézett a mandzsúriai Port Arthur (ma: Talien) ellen. Az orosz seregek megszégyenítő vereséget szenvedtek. Puskin (1799 – 1837) meséjére alapozva, Vlagyimir Ivanovics Bjelszkij (1866 – 1946) librettójára Rimszkij-Korszakov (1844 – 1908) keserű disztópiában gúnyolta ki a korhadt cári intézményrendszert: 1906-ban hozzálátott Aranykakas című utolsó operája komponálásához. Az 1907-re befejezett művön a cenzúra átlátott, de szerzője halála után, 1909-ben mégis hozzájárult bemutatásához. A műben fontos (egyaránt aktív és rezonőri) szerephez jutó Asztrológus ugyan meghal, de a mű végén, „feltámadva”, mégis levonja a keserű tanulságokat. Dallamai köszönnek vissza a VII. szimfónia fontos pontjain (az első tételben, és ezt idézve a fentebb hallott negyedikben).

Egyes vélemények szerint ennek üzenete szelíden az, hogy nem a kor úttörőire gondol, hanem – ifjúkorának nagy alakján, Rimszkij-Korszakovon keresztül – saját gyermekkorára.[12] A szocializmus viszonyainak dörzsöltebb desiffrírozói azonban az idézetre Prokofjev exegi monumentumaként tekintenek, a testi betegségen túl a vágyat érzik benne, hogy túlélje üldözőit.[13]


Epilógus: Prokofjev tragédiákban bővelkedő élete abszurd tragikumba torkollt. Ravatalára papírból kivágott virágok kerültek, temetésén az 1935-ben komponált Romeo és Júlia (op.64) gyászzenéjét szalagról forgatták le. Minden virág, minden zenész a vele egy napon meghalt Sztálin ravatalához kellett. Három napig el sem tudták szállítani a holttestet a lakásból, mivel a Vörös tér közelében lakott, és a Sztálint gyászoló tömeg áradata semmiféle (egyéb) hullaszállítást nem tett lehetővé.[14] Haláláról a szélesebb olvasóközönség csak később vehetett tudomást, amikor néhány soros közlemény jelent meg erről a vezető zenei lapban, a Советская Музыка-ban (Szovjet Zene). A 116. oldalon. Az első 115 oldal a lánglelkű kormányost gyászolta.[15]


[1] Beethoven Cherubiniről

[2] http://www.kennedy-center.org/Artist/C3827

[3] Prokofjev Nyugaton

[4] Prokofjev életrajza

[5] https://www.sfcv.org/learn/composer-gallery/prokofiev-sergei

[6] https://russiapedia.rt.com/prominent-russians/music/sergey-prokofiev/

[7] https://www.cennarium.com/blog/7-facts-about-sergei-prokofiev/

[8] Beethoven hatása Prokofjevre

[9] VI. szimfónia

[10] vélemények a VII. szimfóniáról

[11] VII. szimfónia

[12] http://ionarts.blogspot.com/2015/05/karabits-in-prokofiev-7.html

[13] https://www.hyperion-records.co.uk/dw.asp?dc=W18544_318577

[14] Prokofjev halála

[15] http://www.newworldencyclopedia.org/entry/Sergei_Prokofiev

4 responses to “Prokofjev és utolsó szimfóniája

  1. “Ám éppen a doktrína harsány, olykor vásári stílusa tette lehetővé, hogy ugyan a megbélyegzett szerzők a társadalom peremére szoruljanak, de ez a tény önmagában elegendő büntetésnek számítson, és a terror 1937-38-as tetőfokához képest az elbánás annyiban emberségesebb legyen…” – kivéve azokat, akiket ez a vörös selyemzsinór kergetett öngyilkosságba.

    Kedvelés

  2. Visszajelzés: Az erő és az erdő dalai | SUNYIVERZUM

  3. Visszajelzés: Híradások a halálról | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s