X. századi sötétségek: Taksonytól Telemannig

A IX. század császári történelméről szóló rövid áttekintésünket azzal a baljós sejtetéssel fejeztük be, hogy a X. század új típusú sötétségeit ott és akkor nem vizsgáljuk. Ennek jött most el helye és ideje. Ebben éppúgy Cremonai Liudprand (920? – 972?) történetíró munkáira támaszkodunk, mint akkor.
II. Berengár (913? – 966) fellázadt Provence-i vagy Arles-i Hugó (882 – 948) itáliai uralma ellen. Aligha tudott volna sikereket elérni Taksony nélkül:

Taksony (931?- 973?)

Berengár a magyaroktól békét vásárol. Ez időben a magyarok Taxis királyuk vezérlete alatt nagy sereggel Itáliába törtek és Berengár tíz véka pénzt adott nekik. De ebből is hasznot merített Berengár, mert megsarczolta a templomokat…

Cremonai Liudprand: Visszafizetés. Jurkovich Emil (1857 – 1936) fordítása[1]

Trónjáról Berengár nem taszította le, a névleges uralmat még Hugó fia, II. Lothár (926 – 950) is élvezhette rövid élete utolsó éveiben. Uralmának megerősítéseképpen feleségül vette Itáliai vagy Burgundiai Szent Adelaidét (931 –  999).

Talán ez az ambíciója nem tetszett az uralmat ténylegesen gyakorló Berengárnak. Feltehető, hogy ő mérgeztette meg a névleges királyt, akit aztán formálisan is követett a trónon.[2] Ekkor II. Berengár a fiához, Adalberthez (932? – 971) próbálta kényszeríteni Szent Adelaidét. A vonakodó özvegyet börtönbe vetette. Különösen keményen bánt Szent Adelaidével anyósa, Toszkániai Willa (911? – 970). Ám amikor Cremonai Liudprandnál a Visszafizetés III. könyvében azt a jellemzést olvassuk Toszkániai Willáról, hogy jogosult őt második Jézabelként emlegetni, sőt, „többek szerint” gyermekeket evő boszorkányként is a mohó rablóösztöne miatt[3], a bulvárízű megfogalmazás gyanút ébreszt bennünk Cremonai Liudprand tárgyilagosságával szemben. Gyanúnk csak fokozódik, amikor Willa gonosz házasságtöréséről tudósít. Eszerint Toszkániai Willa II. Berengár egy udvari papját, egy kis növésű, szőrös, bárdolatlan figurát, bizonyos Dominicust azzal környékezett meg, hogy nevelőként fogadta fel. Mint Cremonai Liudprand sejtetően írja, „semmi sem marad fedve, amit annak szánnak, rejtve, amit rejteni akarnak”. Ám itt távolról sem magára a bűnre gondolt, hanem Dominicus egy speciális testi adottságára. Amikor egy alkalommal a settenkedő pap lebukott, maga Toszkániai Willa szorgalmazta kivégzését, és Dominicus is jobbnak látta az igazság egy kicsiny részét beismerni. Ám a harci ügyekkel elfoglalt II. Berengárt a kínos esemény kegyes hangulatban találta, és így beérte Dominicus kasztrációjával, ami végképp a felszínre hozta azt, ami már amúgy sem volt rejtett Toszkániai Willa előtt: Dominicus priaposi adományát.[4] A gyanút Cremonai Liudprand tárgyilagossága ellen betetőzi a történetíró életútja. Ehhez előtte meg kell ismerjük a császárság ügyes-bajos dolgainak alakulását.
A legenda szerint Szent Adelaidének sikerült kiszabadulnia fogságából, és Canossába menekülve értesítette I. (Nagy) Ottó német királyt, későbbi római császárt az itáliai áldatlan állapotokról.

A király Madarász Henrik (876 – 936) és Ringelheimi Szent Matild (894? – 968) gyermeke volt.

A király Itáliába nyomulva tett rendet, letette a trónról az akkor már király Itáliai Adalbertet, maga lett itáliai király, és 951-ben feleségül vette Szent Adelaidét. A következő évben a párt társcsászárokká koronázta XII. János pápa (937 – 964). Ám a meghódolt II. Berengár nem adta fel. Kapcsolatot keresett az általa korábban megszorongatott pápával, emiatt a felbőszült I. (Nagy) Ottó ismét Rómába ment, és elmozdította a pápát. Keserves időszak következett be az egyháztörténelemben.[5]
Fiuk, II. (Vörös) Ottó római császár a bizánci előkelőséget, Teofanut (955? – 991) vette nőül, és feltehető, hogy kettejük érdekközössége vezetett Szent Adelaide teljes kiszorításához az irányításból.[6]

I. (Nagy) Ottó (912 – 973) és II. (Vörös) Ottó (955 –983) római császárok

Cremonai Liudprand Hugó udvarában nevelkedett, majd II. Berengár kancellárja lett. Viszonyuk megromlása után I. (Nagy) Ottóhoz pártolt át, aki szolgálataiért, itáliai megkoronázását követően, Cremona püspökévé tette. Ezek után írta meg egyik legfontosabb történeti művét, melyből idéztünk, I. (Nagy) Ottó itáliai politikájának támogatásául.[7] A címe Antapodosis, a görög ἀνταπόδοσις azonosan ejtendő latinos változataként.[8] Ennek jelentése: „reakció” mint „ellenkező tett”.[9] (A magyarban megszokott Visszafizetés cím kicsit félreérthető, jobban megfelelne a „Visszacsapás”.) Ez megmagyarázza Cremonai Liudprand beállítottságát.


Händel (1685 – 1759) két operája is erről a viszontagságos korról szól. Az „első fejezetet” a később (1729-ben) keletkezett Lotario (HWV26) dolgozza fel. Szövegét Antonio Salvi (1664 – 1724) nyomán Giacomo Rossi († 1731) írta. Az eredeti szövegkönyv Torri (1650? – 1737) számára készült, aki Bajor Károly Albert, a későbbi VII. Károly római császár (1697 – 1745) és Habsburg Mária Amália főhercegnő (1701 – 1756) 1722-ben kötött házasságára komponált belőle darabot.[10]
Annak dacára, hogy a női főszerepet, Adelaidét a kor ünnepelt primadonnája, Anna Maria Strada del Pò alakította, a darab megbukott; amint erről egy harmadik (ezúttal mellőzött) librettista, Paolo Antonio Rolli (1687 – 1765) kilenc nappal a bemutató után beszámolt modenai diplomata barátjának, Giuseppe Rivának (1682 – 1739)[11], „mindenki nagyon rossz operának tartja”. Bizonyos keveredést látunk a szereplők neveiben. Adelaide II. Berengár (itt, történelmietlenül, spoletói herceg, Berengario) által megmérgezett férje már a cselekmény megkezdése előtt meghal. Valóságos nevét a címszereplő, Lotario német király örökli. Itáliai Adalbert itt Idelberto, akit Berengario megdöntése után éppen Lotario segít trónra. Ringelheimi Szent Matild nem Lotario, hanem Berengario felesége (kevésbé szent kihozatalban).[12]

A másik darab a hat évvel korábban bemutatott Ottone (HWV15). Stefano Benedetto Pallavicino (1672 – 1742) Lotti (1667 – 1740) 1719-es Teofanéjének írta az eredeti szövegkönyvet.

Ezt dolgozta át Nicola Francesco Haym (1678 – 1729) Händel számára.[13] A főbb szerepeket (Ottone, Teofane, Gismonda) a kor legnagyobbjai közé tartozó énekesek alakították: Senesino (1686 – 1758), Francesca Cuzzoni (1696? – 1778) és Margherita Durastanti (1685 – ?). Ennek az operának a sikere kolosszális volt. Az 1711-es Rinaldo (HWV7) előzi csak meg az előadások számában. A cselekmény áttekinthetősége meg sem közelíti a Lotarióét. Toszkániai Willának itt a hasonlóan ambíciózus Gismonda. A címszereplő, Ottone II. (Vörös) Ottó. Teofanu, kijelölt felesége itt császárlány; bátyját, Basileót, a trónörököst trónbitorló űzi el, így Emireno álnéven kénytelen kalózkodásra adni a fejét. Gismonda fia, Adelberto, azaz Itáliai Adalbert megfelelője itt sem ura házassági döntéseink. Ringelheimi Szent Matild (Matilda) itt Ottonének nem anyja, hanem unokatestvére, ráadásul Adelberto jegyese (Adelaide helyett). Anyja ráveszi, hogy Teofanénél Ottoneként jelentkezzen, míg ő, értelemszerűen, Ottone anyjaként, Adelaideként lép szorítóba. Lebukás lebukást követ, Ottone hajthatatlanul büntet, szerencsére börtönnel, ahonnan barokk operákban természetes a szökés. Csak a segítségül küldött csónakot nehéz megtalálni. Féltékenykedési rohamokban, aggodalmakban bővelkedünk mindvégig. Fejlevágások, öngyilkosságok mennek füstbe. Ottone Teofane oldalán ér révbe, és történetileg némiképpen meglepő módon Matilda Adelbertóén (a valóságban az ara mintegy 38 évvel idősebb a vőlegénynél).[14] Gismonda a foglyul ejtett fia iránti aggódásban megható vonásokat mutat fel (Vieni, o figlio, Jöjj, gyermekem):

Könnyezése

hangról hangra (transzponálva) idézi Galatea sírásását az Acis és Galatea (HWV49) 1718-as változatának záró kórusából:

Jellemző a sikerre, hogy Telemann (1681 – 1767) Hamburgban 1726-ban Otto (TWV22:3) címmel átdolgozta, sőt, a Händel által elhagyott Isaurus komikus szerepét is visszaállította.[15] A szövegkönyv átalakítása Johann Georg Glauche (1699? – 1745?) teológus műve.[16]


[1] Visszafizetés

[2] https://www.britannica.com/biography/Lothar-king-of-Italy

[3] minden rossz Toszkániai Willáról

[4] Priapos II. Berengár udvarában

[5] császár és pápa viszálya

[6] http://www.catholic.org/saints/saint.php?saint_id=525

[7] https://books.google.hu/books?id=sXZi1cYsPowC&pg=PA554&lpg=PA554

[8] https://fr.wiktionary.org/wiki/antapodosis

[9] az ellenkező tett

[10] a Lotario eredeti szövegkönyvének rendeltetése

[11] http://esf.ccarh.org/lab/Theater/Timms%20Steffani%20RMA.pdf

[12] https://handelhendrix.org/learn/about-handel/opera-synopses/lotario/

[13] http://www.opera-arias.com/handel/ottone/

[14] https://handelhendrix.org/learn/about-handel/opera-synopses/ottone/

[15] http://www.arila-siegert.de/knz/otto.htm

[16] Telemann átdolgozásának szövegkönyvírója

Advertisements

4 responses to “X. századi sötétségek: Taksonytól Telemannig

  1. Én Hunnivári Zoltán közreadásában olvastam Cremonai Liudprand bizánci követjárását, ami elég gyermeteg egy történet, ráadásul hiteltelenné teszi, hogy Korfun a Gergely naptár szerinti időpontban látta a napfogyatkozást.

    Kedvelik 1 személy

  2. Azért érdekes lenne tudni, hogy ki volt Taksony anyja. Szerintem egy nyugati keresztény, mivel Taksony nem állt bosszút Henriken az augsburgi vereségért. Érdekes módon, hét évig nem volt állítólag konfliktus a németekkel, azaz tényleg lehetett egy harmadik magyar sereg, amely tönkreverte a szétszéledt német csapatokat. A magyarok általában hét évre kötöttel békét, a németek a győztes csata után pedig nem támadtak. Lehet hogy már Taksony idejében elkezdődött az árulás, nem pedig Gézával.
    A nyugatiak pedig általában hüvellyel hódítottak, nem pedig karddal.
    Érdekes a betoldott kb. 300 év is.
    Először megjelenik a pártütő avar Tudun Nagy Karcsinál, és segít kirabolni az avar ringet, ahonnan sok aranyat vittek el, majd 300 év múlva megjelennek Géza követei a regensburgi gyűlésen, majd Vecellin kipakolja Koppány somogyi bírtokát, amely régebben fejedelmi központ volt, és a kalandozások idején kelet és nyugat odafizette a védelmi pénzt.

    Kedvelés

    • Heribert Illig teóriájában nem tudok hinni, és az alapkönyve olvasása közben kirajzolódtak előttem a pszichikai okok is, amelyek elvezették őt ehhez a tanításhoz.
      Taksony apja Solt, és a leírások alapján, de nem tudományosan, csak sejtve, görög vonal is kirajzolódik, úgyhogy én inkább bizánci anyát képzelnék el. Henrik ereje elég nagy volt ahhoz, hogy nyílt támadást egy ideig ne intézzünk ellene. Nem biztos, hogy ebbe nyugati vérvonal is belejátszott.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s