Halak belső élete

Und als der Koch den Fisch zertheilet,
Kommt er bestürzt herbeigeeilet
Und ruft mit hocherstauntem Blick:
”Sieh, Herr, den Ring, den du getragen,
Ihn fand ich in des Fisches Magen,
O, ohne Grenzen ist dein Glück!”

Schiller (1759 – 1805): Der Ring des Polykrates (1798)

S a szakács, hogy felhasította
a halat, riadtan futott a
trónhoz, kiáltva boldogan:
„Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,
benne volt a nagy hal hasában,
óh, szerencséd határtalan!”

Polükrates gyűrűje. Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

Samos

A Kr.e. VI. századi perzsa belvillongások a birodalom határvidékén is kaotikus viszonyokat teremtettek. Az érdekszférában feléledtek a hatalom szerelmeseinek ambíciói. A Samos szigetén kialakult bizonytalanságot három fivér használta ki, aki Kr.e. 540-ben államcsínnyel ragadta meg a hatalmat: Polykrates (574 – 522), Pantagnostos és Syloson († Kr.e. 515). Polykrates csakhamar ráunt az oligarchikus uralmi formára: Pantagnostost megölette, Sylosont elűzte (ő Egyiptomban talált menedéket). Nem adott új törvényt, tyrannisa humánus volt. Népe örvendett a békének és felvirágzásnak. Mindamellett ellenzőinek tábora kiterjedt volt. Köztük találjuk a végül Egyiptomba menekülő Pythagorast (Kr.e. 570? – 495) is. Polykrates nagy ütemben építkezett. Egyrészt hatalmas szentélyeket emelt, melyeket két évszázad múlva Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) a piramisokhoz hasonlított, másrészt megerősítette a sziget védelmi rendszerét. A perzsa polgárháborús történésekben ügyesen lavírozott az egyes felek között, egyiptomi sugallatra és támogatással. Már megírtuk, Perzsiában I. Darajavaus (Dárius, Kr.e. 550 – 486) milyen körülmények közepette emelkedett ki a belviszályokból. Az egyiptomiak legyőzésével megszűnt Polykrates hátországa. Ellenfelei megpróbáltak erőt venni rajta, de jól védték őt vastag falai. Ekkor a perzsák lydiai satrapája, Oroetos († 520?) cselhez folyamodott. Levélben írta meg neki szorongatott helyzetét, melybe perzsa támadások sodorták, és amelyből ha Polykrates kimenti őt, jókora jutalomban részesedhet vagyonából, amelynek nagyságáról Polykrates követei bármikor meggyőződhetnek Sardisban. – A legjobbkor! – sóhajthatott fel magában a valóban szorongatott tyrannos. Ám Sardisnál seregeitől elszakították, és Oroetos keresztre feszíttette Polykratest.[2] A jelek szerint saját szakállára cselekedett: Dárius kivégeztette, és Samoson visszaállította az Egyiptomba űzött Syloson uralmát, melyet könyörtelennek mondanak.[3]
Évezredes tanulsággá Polykrates sorsát egy különös epizód tette, melyről a kor legfontosabb forrása, Herodotos (Kr.e. 484? – 425) a Történelem III. könyve 42. fejezetének elején számol be. Polykrates elébe akar menni a sors bosszújának bajoktól, szenvedésektől mentes élete miatt, és kedves pecsétgyűrűjét, a bajt megelőzendő, a tengerbe veti.

Ám erre az ötödik-hatodik napon úgy esett, hogy egy halász, aki egy hatalmas, pompás halat fogott, és azt ajándékba kívánta adni Polykratesnek, a kapuig hozta azt, mondván hogy Polykrateshez jött. Létrejővén a találkozás, ezzel nyújtotta át a halat: ó, király, mikor kifogtam ezt a halat, jobbnak láttam nem piacra vinni, bár a két kezem munkájából élő ember vagyok, hanem úgy ítéltem, méltó hozzád és nagyságodhoz; ezért idehoztam, hogy neked ajánljam.” Polykrates örvendve hallgatta, amit a halász mond: nagyon jól tetted – felelte – , és így kétszeres köszönetet mondok, szavaidért és az ajándékért; azért hát meghívlak, ebédelj velem. A megtiszteltetéstől büszkén távozott haza a halász; de a szolgák a halat felvágva annak gyomrában megtalálták Polykrates pecsétgyűrűjét.[4]

Az üzenet egyértelmű: az istenek nem fogadják el a tyrannos áldozatát. Schiller idézett kései feldolgozásában a szintén jelen levő legjobb barátja, az egyiptomi király elsötétült tekintettel, haladéktalanul elhagyja a szigetet.


Legalább két további különös ismétlődése van az esetnek a kultúrtörténetben. Az első az ereklyéit látogató szomjas zarándokokat halálában is bőséges söráldással ellátó, csodatévő nagy szenttel történt meg, aki így a sör védőszentje lett. Itt azonban pontosítanunk kell, hiszen a sörre nem kevesebb mint öt szent vigyáz a távolból: Szent Lukács evangelista († 84?), Szent Ágoston (354 – 430) doctor gratiae, I. Szent Vencel (907 – 935) cseh király, Szent Gambrinus (1250? – 1294) és Metzi Szent Arnulf (582? – 640) püspök.[5] Közülük az utolsó a mi szent emberünk. Püspökként elborzasztotta környezete erőszakos bűneinek sokasága, és bűneikben jámborul maga közbenjárva püspöki pecsétgyűrűjét a Moselbe dobta. – Uram – fohászkodott – , add jelét megbocsátásodnak azzal, hogy ezt a gyűrűt visszajuttatod hozzám! És lám, bűnbánó évek sora után egy halász a püspök konyhájára hoz egy halat, melynek hasában ott a gyűrű. Arnulf azonnal lemond püspöki hivataláról, és hátralevő életét remeteként éli le.[6]

Møller Lund (1863 – 1916): Newcastle upon Tyne keletről (1898)

A másik eset prózaibb. Mint posztumusz, 1736-ban The history of Newcastle upon Tyne: or, The ancient and present state of that town (Newcastle upon Tyne története, avagy a város régi és mai állapota) címen megjelent kötetében Henry Bourne (1696 – 1733) írja, 1559-ben sir Francis Anderson kereskedő és városatya a hídon beszélgetve élénk taglejtések közepette a vízbe ejtette értékes gyűrűjét, melyet viszontlátott egy lazacban, melyet szolgája vásárolt Newcastle piacán. Nem mulasztja el a párhuzamot Herodotos beszámolójával.[7] A XVII. században élt William Grey az 1649-ben megjelent Chorographia: Or A Survey Of Newcastle Upon Tyne (Leírás, avagy Newcastle upon Tyne áttekintés) című fontos helytörténeti munkájában ugyanilyen értelemben számol be a történtekről.[8] A város egy későbbi nagy helytörténésze, John Brand (1744 – 1806) 1789-ben mindamellett már kételkedik, hogy egy akkora, díszes gyűrűt (Salamon és Sába királynőjének faragványával) egy lazac képes lenne lenyelni, melyet a család tagja, Edward Anderson (1735? – ?) 1783-ban mutogat.[9]

Mindezeknél a beszámolóknál fontosabb azonban számunkra Thomas Fuller (1608 – 1661) posztumusz, 1662-ben kiadott Worthies of England (Ami említésre méltó Angliában) című tetemes művének egy rövid célzása az esetre, melyben megjelöli ismerete forrását, a Vox Piscis: or, the Book Fish (A hal hangja, avagy Könyv-hal) című igazi ritkaságot. Csemegét nem mondanék.[10] A könyv története éppoly tragikus, mint amennyire bizarr.


VIII. Henrik (1491 – 1547) Angliájában életveszélyes volt a hitet reformálni, legalább is elvhű módon, nem szinkronban a király és feleségei alkalmankénti politikai preferenciáival. John Frith mai mércével mérve is jelentős protestáns gondolkodó és vándorprédikátor volt, aki nagy üggyel-bajjal és óvatos körültekintéssel terjesztette írásait. Besúgták. Ellenfelei a halálát követelték, de bírái megelégedtek kemény börtönbüntetés kiszabásával, mely a protestáns szimpátiájú Boleyn Anna (1501 – 1536) és a király 1532-es házasságkötése után számottevően enyhült, Frith olykor még eltávozást is kaphatott. Írásai azonban Morus Szent Tamás (1478 – 1535) lordkancellár kezébe kerültek, és ez megpecsételte sorsát. Egy ifjú szabólegény, Andrew Hewitt a tárgyaláson kijelentette, ugyanúgy gondolkodik, mint Frith.

John Frith (1503 – 1533) és Andrew Hewitt († 1533) a máglyán

Egymáshoz láncolva kellett máglyahalált szenvedniük.[11] Kínhaláluk a kedvezőtlen széljárás miatt két óráig húzódott.[12] Frith utolsó óráit egy levegőtlen halaspincébe zárva töltötte, ahol több rabtársa is életét vesztette. 1626-ban a Cambridge-i halpiacon Joseph Mead (1586 – 1639), a Christ College munkatársa meghökkentő eseményeknek lett szemtanúja, melyekről így számolt be:

I saw all with mine own eyes, the fish, the maw, the piece of sailcloth, the book… only I saw not the opening of the fish, which not many did, being upon the fish-woman’s stall in the market, who first cut off his head, to which the maw was hanging, and seeming much stuffed with somewhat, it was searched, and all found as aforesaid. He that had his nose as near as I yester morning, would have been persuaded there was no imposture here.

Nyárondi Szandra némiképp szabad, de lényegre törő átültetésében:

Saját szememmel láttam mindent: a halat, a gyomrát, a vászondarabot, a könyvet… csupán a hal felnyitását nem láttam, mint ahogy mások sem, mert azt egy halaskofa végezte a piacon. Először a fejét vágta le, ekkor már látszott, hogy a hal gyomrában van valami. Mikor felnyitották, a már említett könyvet találták benne. Mindenki, aki velem együtt ott volt tegnap reggel, meg lehetett győződve róla, hogy ebben semmi csalás nem volt.[13]

Az érdeklődés akkora volt, hogy már a következő évben ki is adták a tőkehalból előhúzott könyvet.[14]

Az írások nagy része, de nem teljes egésze John Frith műve.[15] Mit hihetünk a történetből? Nem valószínű, hogy Joseph Mead főzte volna ki csalárdul. Előfordulhat, hogy a bűz a siralomházként használt halaspincében nem volt véletlen: lehet, hogy a halakat csalinak szánták, nem emberi fogyasztásra, és ezek egyikébe nyomta bele a reformátor a saját és mások írásait. Lehet, hogy a kis halak láncolatos sorsa vezetett a könyv végállomásához egy terjedelmes tőkehal gyomrában. De közel egy évszázadnyi erős sósavas közeget egy vitorlavászon és egy abba tekert papírköteg nem bír ki. Nehéz elképzelni Frith szadisztikus bíráit, akik beengedték vele az általuk eretnekként megbélyegzett tanait. Túlságosan gyanús, hogy Mead jelenlétében bukkantak az iratokra. Nem Meadre nézve természetesen, hanem esetleges szemfényvesztőkre, akik csak ezen a módon hitethették el a külvilággal az iratok eredetiségét. Így viszont ráirányították a figyelmet Frithre és tanaira (anélkül, hogy ebből a legcsekélyebb anyagi hasznot húzták volna).


Amikor id. Plinius (23 – 79) A természet históriája záró, XXXVII. könyve második fejezetében elmeséli Polykrates gyűrűjének történetét, megjegyzi, hogy általános vélekedés szerint a kő sárdonix, és aranyszarvacska foglalatban a római Concordia-templomba Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) helyezte el. Ott, jegyzi meg id. Plinius, a legcsekélyebb értékek közé tartozik. Forrásunk azonban számos ókori szerzőre hivatkozva alternatívaként megemlíti, hogy a kő smaragd is lehetett. Egy albanói szőlőmunkásról is beszél, aki egy impozáns állapotú és méretű antik gyűrűt talált, melyről állítja, hogy ez volt Polykrates gyűrűje.[16] (Állítását nem igazolta az idő.)


[1] Schiller verse

[2] http://www.livius.org/articles/person/polycrates/

[3] http://vmek.niif.hu/03400/03410/html/8033.html

[4] Herodotos Polykrates gyűrűjéről

[5] a sör védőszentjei

[6] Metzi Szent Arnulf gyűrűje

[7] sir Francis Anderson gyűrűje

[8] Chorographia: Or A Survey Of Newcastle Upon Tyne

[9] John Brand reflexiói

[10] Worthies of England

[11] http://trushare.com/88SEP02/SE02FAFA.htm

[12] Morus Szent Tamás módszerei

[13] Joseph Mead tapasztalatai a halpiacon

[14] https://www.futilitycloset.com/2006/04/29/vox-piscis/

[15] http://catalogue.nla.gov.au/Record/6686278

[16] A természet históriája, XXXVII / 2

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s