Csalogány-szonáta

Holz Károly, Beethoven egyik meghitt famulusának előadása szerint (v. ö. Thayer IV.) a nagy zeneszerző csak ezen a hangversenyen jutott arra a felfedezésre, hogy Rode nem is muzsikális művész. Az Adagio 34-36. ütemében a francia hegedűművész zavarba jött, hibázott, és Beethoven, kinek ezalatt pauzája volt, mosolyogva legyintett a kezével és halkan így szólt: „Adieu, Rode, adieu!” Soha többé nem zenélt a francia hegedűssel.

Cserna Andor (1885 – 1933): Beethoven-breviárium. A zene kedvelői és a mester tisztelői számára (1921)[1]

Vallin

Vallin (1760? – 1835?): Ifjú hegedűvel. A kép feltehetőleg Jacques Pierre Joseph Rode-t (1774 – 1830) ábrázolja

Amint arról már beszámoltunk, Beethoven (1770 – 1827) 1812-ben Linzbe utazott, hogy elejét vegye Johann öccse (1776 – 1848) és Therese Obermeyer (1787 – 1828) házasságkötését (próbálkozása sikertelen volt). Az alkotóereje teljében levő mester itt fejezte be VIII. szimfóniáját (op.93) és azt követően a helyi Kappellmeister felkérésére egy gyászünnepségre megkomponálta négy harsonára azt a három Equalét (WoO30), melyet a tulajdon temetésén is előadtak.
Bécsbe visszaérve értesült róla, hogy a kor jeles hegedűművésze, Jacques Pierre Joseph Rode oroszországi turnéjából visszajövet Bécsben is megfordul.[2] Rode zenét is szerzett, mely árulkodik technikai ügyességéről, de nem állta ki, Vivaldival (1678 – 1741) szólva, a harmóniai találékonyság erőpróbáját.

Spohr (1784 – 1859) beszámol róla, hogy oratóriuma bemutatása alkalmából az időben éppen Bécsben tartózkodott. Az oratórium kizárólag Az utolsó ítélet (WoO60) lehetett, melyet 1812-ben adtak ki (a többi hármat csak ez után komponálta). Az oratóriumot nem szabad keverni az 1826-os párdarabjával, Az utolsó ítélettel (WoO61). Ez utóbbi címadás sajnálatos leiterjakab eredménye: az első oratórium címe Das jüngste Gericht, melynek fordítása helyes, a másodiké Die letzten Dinge, megfelelőbb fordítással Végnapok. Spohr kiváló hegedűjátékos is volt, véleményét kár lenne a padló alá söpörnünk. Joachim József (1831 – 1907) mellett egyébiránt éppen Spohr tanítványa, Ferdinand David (1810 – 1873) tette a XIX. században a legtöbbet Beethoven hegedű-zongoraszonátáinak megismertetéséért, kiadásáért. Spohr úgy ítéli, addigra Rode kezdeti művészi merészsége alábbhagyott, ezt a közönség is észreveszi, játéka hideg és maníros. Spohr kétszer is felkereste Beethovent, de csak a névjegykártya otthagyásáig jutott. Végül Spohr a felesége, a kor elismert hárfaművésze, Dorette Spohr-Scheidler (1787 – 1834) társaságában egy vendéglőben összetalálkozott Beethovennel, aki lefegyverző, bár zajos kedvességgel fogadta bemutatkozásukat. Hogy ezen a beszélgetésen sor került-e rá, hogy Spohr beszámoljon Beethovennek Rode-val kapcsolatos lesújtó tapasztalatairól, nem tudhatjuk, de Beethoven saját véleményének kialakításhoz erre már nem is volt szükség: a beszélgetésre 1813. január 24-e után került sor, és az op.96-os, Rode-nak szánt szonátát addigra már elő is adták Joseph Franz Maximilian Lobkowitz herceg (1772 – 1816) esti koncertjeinek egyikén 1812. december 29-én.[3] A zenei közéletben kitűnően tájékozódó Beethoven bizonyára értesült Rode előadói képessége hanyatlásáról, és ehhez igazította gyors menetben megkomponált új, utolsó hegedű-zongoraszonátájának technikai nehézségeit. Akkoriban kedvezőtlen tapasztalatok érték korábbi szonátáinak újabb előadásaival kapcsolatban is, ami lökést adhatott az új mű megírásához.[4] De a komponálás minden esetlegessége ellenére is Beethoven egyik legnagyobb kamaraművét alkotta meg. Az első tétel, mely súlyában és terjedelmében uralja a darabot, az álom és ábrándozás hagyományos G-dúr hangnemének megfelelően a természetben töltött idők „aranykorát” idézi, és a bűvös hatást a táncos ¾-es tempó is fokozza.

A kevés előadói bravúrt kívánó mű mottónkban említett részlete a második tételben így hangzik:

2-csaloganyEzt rontotta el Rode.


Nálunk a Csalogány-szonáta megnevezés honosodott meg, míg angolszász nyelvterületen a Cockcrow Sonata, azaz „Kukorékolás-szonáta”. Egyeseket a bűvös nyitófrázis a kakas kukorékolására emlékeztetett.[5] Egy másik elmélet Rode kisiklására gyanakszik. Beethoven a kellemetlen tapasztalatáról levélben számolt be Rudolf főhercegnek (1788 – 1831) írt levelében.[6] A művet, a kiadásban azt követő, de valamivel korábban kompnált Főhercegi trióval (op.97) együtt, neki ajánlotta.

Ugyanakkor egy forrás megemlékezik róla, hogy Beethoven egy másik nagyszabású kamaraműve, a technikailag a tíz hegedű-zongoraszonáta közül technikailag legnehezebb, 1801-2-ben komponált op.30 Nr.2-es c-moll darab is áldozatul esett az elnevezők bosszújának: német nyelvterületen erről is forgott a „Kukorékolás-szonáta” elnevezés.[7] Talán a záró Allegro indítása alapján? Kideríthetetlen. Mára felhagytak a hitelrontással.


[1] http://magyarbibliofilia.hu/kep/konyv_118_2.jpg

[2] Beethoven: G-dúr hegedű-zongoraszonáta op.96

[3] Thayer

[4] Beethoven hegedű-zongoraszonátáinak előadásai

[5] a kakas kukorékolása és Beethoven szonátája

[6] a kínos melléknév másik magyarázata

[7] a melléknév más Beethoven-művet is sújt

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s