Julius Caesar és egyiptomi vadászhadteste

Händel (1685 – 1758) 1724-re befejezett legjobb operájával, a Julius Caesarral (Giulio Cesare in Egitto, HWV17) már többször foglalkoztunk, a történelmi körülményekkel is, amelyek Nicola Francesco Haym (1678 – 1729) latin szerzőkre alapozó szövegkönyve mögött állnak. Mi több, egyik híres áriáját az I. felvonás 8. jelenetéből is idéztük már (ugyanott), amelyet ezúttal kicsit közelebbről is megvizsgálunk. A szövege így hangzik:

Va tacito e nascosto,
quand’avido è di preda,
l’astuto cacciator.
E chi è mal far disposto,
non brama ch’alcun (che si) veda
l’inganno del suo cor.[1]

Azaz:

Halkan és rejtőzve közelít
mikor zsákmányra éhes,
a ravasz vadász.
És aki felkészületlen,
nem töri magát, hogy észrevegye
szíve csalárdságát.

Annak rendje és módja szerint, a barokk és a későbbi, egészen Bartókig (1881 – 1945) elmenő szimbolikával, a vadászatot, mely itt áttételesen értendő, vadászkürt zsongása kíséri. A barokk opera- és oratórium-szövegkönyvek jól ismert fogása, mikor egy-egy szereplő általános érvényű megállapításokkal utal helyzetére, olykor alaposan félreviszi késői korok értelmezőit, fájdalmasabb esetekben a rendezőt. Itt ugyanis a számos modern kori rendezésben az „imperialista” Caesar félreérthetetlenül fenyegető gesztussal vágja ezeket a szavakat a darab cselekményének idején tizennégy éves (ám itt érthető okokból öregített) XIII. Ptolemaios Theos Filopator (Atyját szerető isten) (Kr.e. 62? – 47?) fejéhez. Ez teljesen idegen a szövegkönyvbeli Caesar jellemétől, aki mélyen érzelmes, hősies, okos, minden téren a lehető legpozitívabb, feddhetetlen főhős, akit semmiképpen sem szabad összekevernünk Händel kitűnően ábrázolt machiavellisztikus démonjaival.

1 Deutsch

Deutsch (1855 – 1935): Palotaőr (1893)

Mindent elárul a szövegkönyv is. A jelenet az egyiptomi király palotájának előcsarnokában játszódik. A király illendően köszönti Caesart, aki keleties bókkal indít, habozva, kit lásson dicsőségesebbnek, vendégül látóját vagy a kapuját kitáró Napot, ám hamar a tárgyra tér: egyetlen gaztett is elhomályosíthatja a nagy dicsőséget. Még mindig nem tud ugyanis nyugovóra térni afelett, hogy XIII. Ptolemaios Theos Filopator az ő polgárháborús nagy ellenfelének, az Egyiptomban vesztére menedéket kérő Pompeiusnak (Kr.e. 106 – 48) a levágott fejével próbált meg kedveskedni neki. Ekkor szemek villannak fenyegetően, suttogások indulnak a király és testőrparancsnoka, a szörnyű tettet sugallatra is végrehajtó Achillas között, ami nem kerüli el Julius Caesar figyelmét.

Achillas történelmi személy volt, másodmagával ő követte el a gyilkosságot Pompeius ellen. Julius Caesar egyedülállóan merész embernek nevezi őt A polgári háborúról (Commentarii de bello civili) III. fejezete 104. szakaszában.[2]

Erre adja elő Caesar a ravasz politikusról szóló áriáját, melyben ha az egyiptomi királyra is céloz, semmiképpen sem neki szánja. És így nem is észszerű úgy képzelni, hogy fenyegetően lépne fel vele szemben. Nézzük meg a teljes jelenet egy ilyen rendezői felfogását:


[1] http://www.librettidopera.it/zpdf/giulio_ces.pdf

[2] http://classics.mit.edu/Caesar/civil.mb.txt

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s