Sózás és sóvárgás

13 Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.
Máté5[1]

49 Mert mindenki tűzzel sózatik meg, és minden áldozat sóval sózatik meg.
50 Jó a só: de ha a só ízét veszti, mivel adtok ízt néki? Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással.
Márk9[2]

Id. Plinius (23 – 79) coracinusként emleget egy halat, melyet, mint írja, a Kr.e. IV. században élt görög költő, Arkhestratos szerint kicsire tartottak, de a fejét ínyencfalatként fogyasztották.

hollóhal

Guillaume Rondelet (1507 – 1566) arra következtet, hogy itt id. Plinius a hollóhalról beszél. Ugyanakkor Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier báró (1769 – 1832) arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a hal fekete – latin nevét a görög κόραξ, korax („holló” vagy „varjú”) szavakból vezeti le –, márpedig Athenaios Naukratios (Kr.u. II.sz.?) Δειπνοσοφισταί, Deipnosofistai, Asztali filozófusok című művében úgy tartja, hogy ez nem más, mint az Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) által is emlegetett μελανοπτέρυγον, melanopterygon („fekete uszonyú”) nevet viselő hal, melynek fehér változata is van, mi több, értékesebb is a feketénél. A melanopterygon Athenaios Naukratios szerint a Nílusban él.[3]
Martialis (38? – 104?) azonban magasztalóan ír a coracinusról:

Princeps Niliaci raperis, coracine, macelli:
Pellaeae prior est gloria nulla gulae.[4]

Epigrammatum, Liber XIII / LXXXV

Coracinus, Nílus kincseinek fejedelme,
Nincs is nálad dicsőbb kelet ínyenceinek.

(A Pellaeae szó szerint, de már itt is átvitt értelemben „makedónoknak” lenne, de itt a további jelentésbővülés valószínűsíthető.)
Athenaios Naukratios arról számol be, hogy a halat a garum, azaz halszósz, halpaszta készítéséhez használják. Ez után a kacskaringó után érkeztünk el a rómaiak sózási gyakorlatához. Maga a tiszta konyhasó túl nagy kincs volt, a hal pedig, jóllehet csemege az ínyenceknek, a római katonák és földművesek számára csekély tápértékű volt. Az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) úgy tudja, egy γάρος, garos nevű görög hal volt az alapanyag, erről ír Etimológiái XX. könyve 3. fejezetének 19. szakaszában.[5] Ez azonban konyhai etimológia, ilyen hal nem deríthető fel ógörög forrásmunkákban. Az eljárás, akármilyen apróhalat is használtak, az volt, hogy a szárítás során a halból kipréselt sós nedvet más, értékesebb halak sózására fordították, a megmaradt, szilárdabb halpasztát elfogyasztották, illetve azzal is sóztak. De ha a halakat csekély mennyiségű só felhasználásával tartósították a paszta elkészítése előtt, az így nyert szósz alkalmasabb és olcsóbb volt sózásra, mint maga a tiszta só.[6]
Biztosra vehetjük, hogy maga a só nagy kincs volt azokban a korokban és jóval később is. Ilyen szemmel kell olvasnunk az újszövetségi idézeteket is. Ám az a népszerű etimológia szintén konyhai, mely a „sóvárgást” a sószállítmányra várakozók elepedő vágyakozására vezeti vissza. A Zaicz-féle Etimológiai szótár az 1628-tól kimutatható szót a sóhajtással hozza összefüggésbe[7], a Tótfalusi-féle Szókincsháló a sopánkodással[8].
A rövid megemlékezést fejezzük be Bach egy másik „sóvárgó” zenéjével:

---

[1] http://biblia.hit.hu/bible/21/MAT/5

[2] http://biblia.hit.hu/bible/21/MAK/9

[3] coracinus

[4] Epigrammata XIII

[5] Etimológiák

[6] garum

[7] Etimológiai szótár

[8] http://www.szokincshalo.hu/szotar/?