Bizánci anekdoták életre-halálra

1 Belisarius_Vincent

Vincent (1746 – 1816): Belizár (505? – 565). Egy legendás történet szerint miután I. Justinianus (483 – 565) megvakíttatta, Belizár, „az utolsó római”, koldusként tengette életét. A festményen egy katonája ismeri fel (1776)

A bizánci történelmi változások közvetlen tanúja, az „utolsó antik történetíró” – akinek tárgyilagossága és szavahihetősége mindenesetre alatta marad nevesebb elődeiének – , Prokopios (500? – 560?), egyebek közt írt egy nevezetes könyvet az udvari élet intrikáiról, melynek címe Aνέκδοτα, Anekdota, latinosan Anecdota. A görög szó az ανέκδοτος, anekdotos többesszáma, jelentése: „kiadatlan”, az αν, an, „-tlan”, έκδοτος, ekdotos, „kiadott” összetételből; utóbbi az εκ-, ek-, „ki-” + διδόναι, didonai, „adni” természetes együttese. Maga a zaftos, mélyen elfogult mű valóban anekdotikus történetekből áll, a mai értelemben, így ez a cím a mai egyesszámú szó végső alapja.[1] 

2 Nuremberg_chronicles 1493

Amalasuntha (495? – 535). Nürnbergi krónika (1493)

A könyv 16. fejezete a Nagy Theoderik (455? – 526) osztrogót király halálát követő eseményeit taglalja. Unokája, a körülbelül tíz éves Athalarik (516? – 534) követte a trónon, de helyette anyja, Amalasuntha kormányzott régensként. Nagy energiával fogott az itáliai és a gót népek fuzionálásához, olyan voluntarista intézkedésekkel, melyek népszerűtlenné tették. Mindamellett eltörölt minden törvény előtti különbséget gótok és rómaiak között, sőt, római szenátorokra támaszkodott a kormányzásban. Athalarikot a klasszikusok szellemében neveltette. Ugyancsak jó kapcsolatokra törekedett a Kelet-Római Császársággal. A gótok nem nézték jó szemmel uruk királyuk ilyetén „elnőiesítését”. Athalarikot a kettős, ellentétes hatás kicsapongásba és élvetegségbe hajszolta, ami egészségét is kikezdte. A régens mindeközben éberen ügyelt uralma biztonságára: lekapcsolt három, általa lázadás szításával vádolt férfit, és Itália egy eldugott zugába száműzte őket. Ekkor levelet írt I. Justinianus kelet-római császárnak: ha úgy hozná a sors, hogy őt régensként elmozdítanák tisztségéből, kaphatna menedéket az uralkodótól? A boldogító igent követően a három vélt lázadót kivégeztette.
A pannóniai születésű idősebb Amalafreda (455? – 525?) vandál királyné Amalasuntha nagynénje volt. Fia, Theodahad (480? – 536) Amalasuntha biztos támasza, megbízható szövetségese – így élt mindenesetre Amalasuntha képzeletvilágában. Kapcsolatukat beárnyékolták Theodahad erőszakos toszkán területfoglalásai, amelyekről Amalasuntha nyomására le kellett mondania. Miközben a régens egyre jobban elszigetelődött, bekövetkezett a katasztrófa: fia, Athalarik király meghalt. Amalasuntha – végzetes balfogás! – Theodahadot hívta meg a trónra. A frissen trónra lépett király nem habozott. Azonnal kapcsolatba lépett a kivégzettek immár valóban lázadozó rokonságával, és előbb Amalasuntha tanácsadóit tartóztatta le, majd maga Amalasuntha került a Bolsena-tó szigetbörtönébe.

3 Bolsena

Bolsena-tó

Innen, aligha önként, levélben biztosította a császárt biztonságáról, aki azonban pontosan értesült a történtekről, válaszlevelében és követei útján szerte Itáliában támogatását ígérte.
Ennek ellenére fürdője vételekor, a kivégzettek családtagjai jelenlétében megfojtották. A haragra gerjedt I. Justinianus császárt az új osztrogót király hiába is próbálta azzal csendesíteni, hogy a gyilkosságra akarata ellenére került sor. „Anekdotikus” elem a Theodora (500? – 548) ellen elfogult Prokopios ismertetőjében, hogy maga Theodora császárné állt a gyilkosság mögött, féltékenységből, sőt, férje egyik itáliai követe is Theodora embere volt, és így érthető, miért mertek szembeszegülni a császár kinyilvánított akaratával.[2] (Kétségkívül megmagyarázná a történteket ez a feltételezés, de Prokopiosnak nem hihetünk, ha Theodoráról ír.)


Valójában a történtek utóélete érdekes a kor kereszténysége iránt érdeklődők számára. A nagytiszteletű Henry Wace (1836 – 1924) által szerkesztett A Dictionary of Christian Biography and Literature to the End of the Sixth Century A.D., with an Account of the Principal Sects and Heresies (Keresztény életrajzi és irodalmi enciklopédia a Kr.u. VI. század végéig, beszámolóval a főbb irányzatokról és eretnekségekről) tanulságos, de pontatlan kötetéből (például Amalasunthát I. Justinianus királynéjének hiszi) megismerkedhetünk az 535-ben idős korában pápává választott I. Szent Agapét (†536) 536-os látványos látogatásával Konstantinápolyba. A rendkívül energikus szentatya a rémült Theodahad sürgetésére kívánt találkozni a császárral, ugyanis a császár nagyarányú büntető háborúra készült az osztrogót király ellen. Sok kérdésben dűlőre jutottak, ebben azonban nem. A császárnak addigra túl sok pénzébe kerültek a háborús előkészületek. 537-ben aztán a vitéz Belizár el is foglalta Rómát, és megkezdődött egész Itália megtisztítása az osztrogót fennhatóságtól. Akkoriban a Kelet-Római Birodalomban erősen borzolta a kedélyeket, hogy Trapezunt püspökét, I. Anthimost Theodora császárné nyomására Konstantinápoly pátriárkájává szentelték. Wace szerint a pátriárka monotheléta volt, amit legfeljebb képletes értelemben fogadhatunk el, ugyanis az irányzat csak egy évszázaddal később játszott szerepet Bizánc politikai életében.[3] A Krisztus emberi és isteni természete körül kialakult csatározással sokat foglalkoztunk, mint ahogy ennek viszonylag kései túlfinomodásával, a monotheletizmussal is, mely a két akarat (isteni és emberi) egyikét sem vitatja el Krisztustól, csak éppen úgy fogja fel, hogy az erős isteni akarat magába olvasztja az emberit. Ugyancsak foglalkoztunk a Kalkhedoni Zsinat (451) kompromisszumosnak szánt dogmájával, mely a korának egytermészet-valló tendenciáival szemben a kettős természet mellett foglalt állást finom szövevényességgel. I. Anthimos antikalkhedonista volt, ami nem volt idegesítő Trapezuntban, annál inkább a kalkhedonizmus fellegvárában, Konstantinápolyban, noha a pátriárka megjátszotta a kalkhedonistát. Ám a dogmatikai kérdésekben otthonosan mozgó papság, köztük az arkhimandriták (szerzetesi központok vezetői) átláttak a szitán. A fő eretnek maga a pátriárkát támogató Theodora volt, aki a 451 óta fokozatosan erőre kapó miafizita felfogást képviselt[4] – ez, a monotheletizmus kevésbé kifinomult előfutáraként, amint erről már beszámoltunk, egyetlen istenemberi természetről beszél, melyben mindamellett keveredés nélkül található meg a két külön jelleg vagy hiposztázis. A császár a pátriárka legitimitását azzal kívánta megtámogatni, hogy találkozót üt nyélbe közte és a pápa között, ám erre I. Szent Agapét csak azzal együtt volt hajlandó, ha a pátriárka tanújelét adja ortodoxiájának, de akkor is csak mint trapezunti püspököt fogadja. A pápa ugyanis nem volt híve a püspökök migrációjának. Ezzel párhuzamosan magát a császárt monofizitizmussal vádolta meg. Ez az irányzat is sűrűn felbukkan megemlékezéseinkben, például Ál-Areopagita Dénes tanairól szólva. Ha, megengedhetetlen leegyszerűsítéssel, a monotheléta felfogásban az „akarat” szót visszaállítjuk az eredeti „természetre”, vagyis egyetlen, győzedelmes isteni természetről beszélünk Krisztusban, előttünk is áll a monofizita eretnekség minden iszonyata.[5] A császár boldogan siklatta félre a pápa nagypolitikai követelését egy ortodox szellemiségű libellus fideivel, hitnyilatkozattal. De a találkozóhoz ragaszkodott, és azzal fenyegette meg I. Szent Agapétet, hogy vonakodása esetén kiűzi őt a városból. – Igen? – vonta fel szemöldökét a pápa. – Azt hittem, egy ortodox fejedelmet látogatok meg, nem egy második Diocletianust (244 – 311). (Érzékeny utalás volt ez a keresztényüldöző római császárra, aki ugyanakkor a Bizánci Birodalom közigazgatási alapjait is letette.) Végül azonban beadta derekát, nyílt vitába szállt I. Anthimosszal, és könnyű győzelmet aratott. A császár kénytelen volt tudomásul venni a pátriárka nyílt színi vereségét. A pápa ezt követően letette I. Anthimost. Mint Illés próféta tetteinek elsőrendű, sőt legfőbb ismerője azonban nem állt meg félúton: egyúttal felgöngyölítette a Theodora-féle eretnek kompániát (az arkhimandriták lelkes támogatásával). Ha volt valaki, aki azt gondolta, szent a béke, drasztikusan tévedett. Maga a császár és Belizár fantáziája nyilvánvalóan nem kalandozott el a béke irányába, és a bizánci vallási villongások is még hosszú évszázadokig húzódtak. I. Szent Agapét az év tavaszán halt meg Konstantinápolyban. Idegenkezűség nem merül fel.[6]


[1] anecdote

[2] Anecdota 16.

[3] http://lexikon.katolikus.hu/M/monotheletizmus.html

[4] https://orthodoxwiki.org/Anthimus_I_of_Constantinople

[5] http://lexikon.katolikus.hu/M/monofizitizmus.html

[6] a Wace”

Reklámok

3 responses to “Bizánci anekdoták életre-halálra

  1. Valósággal zúg az ember feje a bizánci udvar fülledt intrikáinak a tömegétől.

    Kedvelik 2 ember

  2. És mi lehet még a szekrényben?!

    Kedvelik 2 ember

  3. Visszajelzés: Kis tartalomjegyzék | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s