A véges ország

Az ország végtelen volt. Így tanította a király, teljes joggal. Hiszen senki sem választott magának égtájat, amely felé kerekedve elhagyja az ősi hont – ennek senki nem látta értelmét, még ha nehéz is a szolgálat, hiszen a hon, hallhattuk mind, végtelen. Tudta tehát a király, mit beszél: a magát bizonyító igazat. A hon szürkésbarna, kissé nedves és homályos volt, ami ilyenképpen senkinek nem tűnt fel. A király kíméletes volt: abból, ami ért valamit az ősi mérce szerint, csak kevés adót szedett. Ellenben szigorú volt abban, ami értéktelen: amit a parasztok egymástól kaptak fölöslegesnek bizonyuló áruikért cserébe a szomszédjaiktól. Ezekért a csecsebecsékért: kristályokért, aranyért, faragványokért ugyan kaphattak volna búzát, mézet, prémet és bármit, amiben olykor hiányt szenvedhettek, ám ezeket a kincseket, melyek a bölcsek szemében nem bírnak értékkel, a király lehetőség szerint mind összegyűjtötte, rajta a környező népektől, amelyekről a sajátja mit sem tudott, értékeket vásárolt: búzát, mézet, prémet és békét. Amit aztán, udvara méltó szükségletein felül, szétosztott, már ha engedte a fogalmak istene, így véve elejét annak, hogy elégedetlenkedők a hatalom káros eszközeit igyekezzenek kézbe kaparintani vagyon ellenében. Ki volt ez találva.

Sok alattvalóját zavarta, hogy halál, öregség és a fej más betegségei miatt feledésbe megy, melyik család tartozik a másiknak és mennyivel. Kérgekre vésték késeikkel, kitől mit várjanak és legfőképpen azt, hogy mikor. A király, sötét és hideg termeiben bolyongva, eltűnődött, rendjén van-e ez így. Addig-addig tanakodott magában, amíg egy déli elégedetlenkedő apránként össze nem gyűjtött vagy harminc szekérnyivel a tartozás lapocskáiból. Ennyi hatalommal gyorsan legyűrte a király vásárolt békéjét. Ő jött rá hamarabb: ha a természet urai úgy akarják, a láposok pockaiból rókák, azokból a hegyekből lezúduló medvék állnak össze, akik nem hallottak a pockok királyáról.