Furcsa és vén történetek

’Hja, a sót vén kecske is megnyalja.
Hanem ez csak ugy van mondva, tudja.’

Petőfi (1823 – 1849): Furcsa történet (1842)[1]

0 kecskeNövényevő, leginkább legelő emlősök állandó nehézsége a felmelegedés okozta fokozott sóveszteség. A verejtékkel távozó vizet és sót rendszerint képesek pótolni. Az általuk fogyasztott növényekben azonban a szükségleteikhez képest túlságosan nagy a kálium aránya a nátriumhoz képest, ezért valamiképpen folyamatosan szert kell tenniük nátriumkationokra.[2] 1 Himilayan Salt Lick

Növényevő háziállatoknak ezért kedveskednek nyalósóval.[3] Ha hozzászoknak, abból sem származik különösebb baj, hiszen az utánpótlás megszakítatlan. Egészen más a helyzet vadon élő emlősökkel. Különféle okokból ezeket az állatokat is igyekeznek „sóval tartani”. Vaddisznók így, a vadászok számára ismert terepen, könnyebben meggyilkolhatók. 2 konyvDouglas H. Chadwick biológus a Télszínű vad – együtt a havasi kecskékkel (A Beast the Color of Winter – the mountain goat observed) című munkájában beszámol észak-amerikai tapasztalatairól.[4] Egyes vidékeken, hogy látható közelségbe csalogassák a havasi kecskéket, nyalósót helyeztek ki nekik. Azonban ezt a hatóságok betiltották, mert a hozzászokás veszélyes ízlésváltozásukat okozta. (Lovak vizeletéből kezdték hasznosítani a sót.)[5]
A vén kecskét emlegető zamatos közmondásunkban tehát nincs képzavar. Őseink szexuális kultúrája kapcsolta össze a kecskék sóra és a kiöregedő ifjak nőre sóvárgását éppen ezzel az igével. Hosszan tartó sikerét bizonyára a finom egyensúlynak köszönheti a nyers szókimondás és a szokás ártatlannak ható leírása között. A Magyar közmondások nagyszótára számos irodalmi példát hoz fel a közmondás alkalmazására. Korai felbukkanásuk kivétel nélkül egyetlen műfajhoz, az iskoladrámához vagy iskolajátékhoz köthetők. A műfaj a XVII. századtól vált egyre népszerűbbé azok után, hogy a nagyurak érdeklődése elfordult a színjátszástól, és az előadások költségeit egyre inkább a módosabb nemesi közönség teremtette meg. Esterházy Pál gróf (1635 – 1713) 1692-ben Nagyszombatban még színpadot emelt, de a XVIII. században már a többé-kevésbé alkalmi előadások váltak uralkodóvá.

Tekintve, hogy az előadásokat egyházak szervezték, amelyek egyúttal oktatási feladatokat is elláttak, érthető, hogy az előadók a „deákság” köréből kerültek ki. A katolikus egyházban leginkább a jó anyagi hátterű jezsuiták voltak képesek látványosabb produkciókra, de részt vállaltak piaristák és ferencesek is. Ezek az előadások olykor egyházpolitikai célokat is szolgáltak. Például a jezsuiták azzal kívánták elfogadottságukat megerősíteni, hogy 1708-ban Kassán II. Rákóczi Ferenc fejedelem (1676 – 1735) tiszteletére bemutattak egy drámát Mátyás királyról (1443 – 1490).[6] De a protestánsok – reformátusok, unitáriusok – sem maradtak el a színművészet istápolásával. Gyulafehérváron 1638-ban bemutatták Johann Heinrich Alsted (1588 – 1638) református szerző Schola triumphata (A győzelmes iskola) című drámáját.[7] Kolozsváron a Küküllő-menti dicsőszentmártoni unitárius rektor (iskolaigazgató), Szentmártoni Bodó János (1590? – 1648) 1636-ban a tékozló fiúról írt históriáját a század negyvenes éveiben feltehetően szintén unitárius szerző színpadra alkalmazta, de olyan változat is ismert, amely mögött ferences forrást sejtenek.[8]
A Magyar Közmondások Nagyszótárának korai példái mind protestáns iskoladrámákból valók. Legkorábban Marosvásárhelyen találkozunk vele Nagy György Konok pereskedők című darabjában.

Philolákhes: A sót, azt mondják, a vén juhis meg nyalja.

Kecske helyett ugyan juh nyalja a sót, de a megfogalmazás arra utal, hogy már akkor is közmondásként kezelték az idézett mondatot. Maga a darab sajátos irodalomtörténeti szerepet játszott. Az iskoladrámákban gyakran szerepelnek cigányok, mai fülnek kissé atyáskodó hangon emlegetve őket, ám nem rosszindulattal. Ezúttal a felperes egy átvert cigány lókupec, az alperes a csalárd nemesúr. A korrupt bírák nem merik elismerni a felperes igazát, ehelyett arra ösztönzik, kárpótolja magát csalásokkal. Varga Imre (1912 – 2007) irodalomtörténész szerint ez a társadalombírálat vezetett Marosvásárhelyen az iskoladrámák betiltásához.[9] Az 1790-91-ben előadott Iskolajáték a tanulóéletpályára való törekedésről című darabban ezt halljuk:

Larvatus: A’ vén ketske-is meg-nyallya a’ sót.

A mondás elérte mai kifejlett alakját.


Szintén 1790 körül írta a század fordulóján alkotó Szászi János losonci tanár a Didónak Eneas miatt lett szomorú történetét.[10] Egy kevésbé szomorú pillanatban az egyik szereplőtől arról értesülünk,

Satyra: Megnyalja ám a sót a kecske, ha vén is.[11]

Mindez talán nem teljesen érdektelen. Egy olyan korban, amely éberen őrködött és betiltással torolta meg az enyhe társadalombírálatot is, a megfogalmazás frivolsága teljességgel elfogadott volt – egyháziak alkalmazták, és a figyelő hatóságot sem zavarták.


[1] Furcsa történet

[2] http://www.dpek.hu/elhizas/so

[3] http://tackntails.blogspot.hu/2014/03/wheres-your-salt-lick.html

[4] Douglas H. Chadwick

[5] A Beast the Color of Winter

[6] http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/02/288.html

[7] http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/02/185.html

[8] http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/02/186.html

[9] Küllős Imola tanulmánya

[10] http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/02/408.html

[11] Magyar közmondáasok nagyszótára

Reklámok

One response to “Furcsa és vén történetek

  1. Visszajelzés: Róma, 1600. február | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s