Tarpataky-Erőss az irodán keresztülhasítva odaszólt: – Kräftig, kérlek, gyere be. Mindig tétován ejtette ezt a nevet, mivel korábban ő is Kräftig volt. A VKF-2 elhárítóinak körében éppoly gyakori volt a névváltoztatás, mint azokéban, akiket üldöztek. Vagy legalábbis elhárítottak. Hátradőlt támlás székén, lábait messze előrenyújtotta. – Foglald össze röviden ezt a Bertalan-ügyet. Lépnünk kellene, ma a vezérkartól érdeklődtek. A hangsúly a „röviden” szón van, migrén kínoz kora reggel óta. – Engedelmeddel, alezredes úr, az anyagot tegnap délután felirat nélküli, lezárt borítékban az asztalodra helyeztem, amit mosollyal nyugtáztál, betetted a jobb felső íróasztalfiókodba, és ráfordítottad a kulcsot. – Hosszú, hosszú… Inkább meghallgatnálak.
– Két hete jelezte Tihanyi a Münchener-Aachener Bank Kálmán utcai fiókjából… – Az ötvenkettes? – vágott közbe az alezredes; szemei lehunyva, két-két ujjával a halántékát dörzsölte. – Gyújts rá, ha akarsz. – Nem lenne jó a migrénedre. Igen, de lehet, hogy az ötvenhármas. (Kräftig biztosan tudta, hogy Tihanyi az ötvenhármas fedett ügynök.) …egyszóval, kérlek, hogy szerét ejtette Bertalan háta mögül a széfjébe pillantani, amikor újabb köteget helyezett el. Becslése szerint legalább egymillió svájci frankot látott. – Derekas összeg, de végtére is ezredesi nyugellátása havi ezer pengő, és haditechnikai találmányai is vannak. – Utóbbiak pönáléiról pontos kimutatást készítettünk, tíz éve nem volt olyan hónap, amikor ezernél több pengő folyt volna be neki. Sehogy sem magyarázható ekkora összeg. Bertalan ezredesnek ugyanakkor kitűnő kapcsolatai vannak a vezérkarhoz. Megeshet, hogy olyan pénzeket kezel, amelyek nem ránk tartoznak. – Nincsenek olyan pénzek, Kräftig – susogta elhalóan az alezredes. – És kihallanám az érdeklődésekből, ha erről lenne szó. Figyeljük Bertalant? – Természetesen. Visszahúzódva él, csak a vezérkari barátaival érintkezik. – Most merre jár az öreg? – Szederkényben, a birtokán. – Nos, vedd a kalapod, kiszállunk a terepre. Merre lakik? Bengráf vezessen, ő majd fedez minket. – Pasaréten, egy villában.
A lakásban épp csak körbepillantottak, Kräftig úgy ismerte már, akár a tenyerét. Főnöke figyelmét a gondosan ápolt kert keltette fel. – Kertésze is van? – Nem, maga gondozza, olykor napi több órán át nyeseget, aprólékosan méricskél. – Hadd lássuk.
Kiléptek a kertbe. A késő októberi nap kedvesen sütött a délelőtti órán. – Semmi, semmi… Ásva nem volt a kert hónapok óta.
Távoli kutyák nyüszítettek, valahol kacaj harsant. Az egyik bokron varjú tollászkodott. A kerítés oldalában hársak sorakoztak. Talán hogy ne láthassanak kívülről a kertbe? Az ott folyó üzelmeket? Erre nehéz lenne teóriát alapozni…
Villamos döcögött el a ház előtt. Rajta egy megkésett tejesember visszaútján, bőr kötényben, egy fekete ruhás úrasszony, két suhanc, továbbá egy szelíd mosolyú, vak férfi, aki arcát kéjesen fordította a napba, és Bertalan ezredes aprólékos precizitással metszett hársainak árnyékából mint Braille-írásból kiolvasta a következő hét keleti csapatösszevonásait a napsütés mélypiros hátterén.
