Liebestod és Izolda szerelmi halála

Mikor Wagner (1813 – 1883) az általában sem könnyűnek mondható életmű legnehezebb, legalábbis legsúlyosabb, bár eredetileg könnyednek szánt darabját, a legcsekélyebb „engedményt” sem tevő Trisztán és Izolda (WWV90) partitúráját, hosszú évek munkájának gyümölcsét 1859 augusztusában befejezte, nyilvánvalóan sejtelme sem lehetett a zenetörténet – jóval az ő halála után, a századforduló körül – eljövendő egyik legnagyobb tömeghipnózisáról, a Trisztán-kultuszról.

Thomas Mann (1875 – 1955) 1905-ben

(A Wagnert „gyűlölve szerető” Thomas Mann utal erre 1902-es Trisztán című novellájában.[1]) Azt sem sejthette, hogy a puszta bemutatóért további hat évig kell küzdenie.

Wagner az operáinak kevesebb, mint felét illette az „opera” műfaji megjelöléssel. A legszebb talán a Trisztán és Izoldáé: Handlung (cselekmény). Még kész sem volt a partitúrával, amikor akkori jó barátja, Hans von Bülow 1859 március 12-én Prágában már elvezényelte az előjátékot.[2]

Hans von Bülow (1830 – 1894)

A Tannhäuser botrányos párizsi felújítására tekintettel az ottani bemutató ötlete fel sem merült Wagnerben, helyette előbb Karlsruhéra gondolt, aztán 1861-ben Béccsel próbálkozott.[3] Ott kedvezően fogadták, kitartásukra mi sem jellemzőbb, mint hogy csak bő hetven hiábavaló próba után mondtak le az előadásról.

A Bécsi Udvari Opera 1869-ben

Ifj. Johann Strauss kitűnő kapcsolatot ápolt korának azokkal az egymással is viszálykodó nagy zeneszerzőivel, akik életművének nem volt lényeges kapcsolódási pontja az övéhez. A Bécsi Udvari Opera döntése után 1862-ben elvezényelte az előjáték és az opera zárójelenete zenekari átiratának nagyon is stílszerű, motivikusan egymásra utaló összekapcsolását.

ifj. Johann Strauss (1825 – 1899)

Diszkrét csend övezi, ki készítette az átiratot. Johann Strauss nemcsak briliáns hangszerelő és kitűnő stílusérzékű átíró volt, de tökéletes mesteri érzéke volt a „bonyolult” és „egyszerű” technikai terminusaihoz is. A zenekari átirat hangszerelése jóval átláthatóbb, egyszerűbb az eredeti operarészletnél. Wagner ilyen természetű munkálatokat a műveivel – például hangszerelést – gyakran engedett át másoknak. Mégsincs rá perdöntő bizonyíték, hogy Johann Strauss lenne az átíró. A források egy része Wagnerről mint „beleegyezőről”, a részletek ilyen összekapcsolásának „jóváhagyójáról” beszél finoman.[4] A legalaposabb, már idézett Bülow-életrajz  úgy tudja, egy efféle átirattal már maga Bülow is próbálkozott a prágai előadáson, amit Wagner nem vett rossz néven, de a maga részéről a későbbiekben a saját átiratával helyettesítette. Nehéz itt tisztán látnunk, hiszen a partitúra egésze el sem készült addigra. A szerves összekapcsolás gondolata mindenesetre világos módon megfelelt Wagner szándékainak, hiszen ezt a kompozíciót – de hogy kitől származó hangszereléssel? nem tudjuk – 1863. december 27-én maga is elvezényelte Bécsben.[5]
Vizsgáljuk meg közelebbről a kompozíció nevét. A librettó (Wagner saját szavával: a költemény) II. felvonásának 2. jelenetében a kettős csúcspontjához közel ez áll:

O ew’ge Nacht,
süsse Nacht!
Hehr erhabne
Liebesnacht!
Wen du umfangen,
wem du gelacht,
wie wär’ ohne Bangen
aus dir er je erwacht?
Nun banne das Bangen,
holder Tod,
sehnend verlangter
Liebestod!

– nyersen:

Ó, örök éj,
Édes éj!
Fenséges, magasztos
Szerelem-éjszaka!
Akiket átöleltél,
Akikre ránevettél,
Hogy ébredhetnének belőled
Félelem nélkül?
Űzd most el a félelmet,
Gyönyörű halál,
Vágyott, kívánt
Szerelem-halál!

A Liebestod Wagner költői szóalkotása, az opera előjátékát is így nevezte. A zárójelenetet Verklärungnak, azaz megvilágosodásnak, megdicsőülésnek mondta. Ennek megfelelően a wagneri elnevezés helyesen Liebestod und Verklärung vagy Liebestod und Isoldes Verklärung (Szerelmi halál és megdicsőülés, illetve Szerelmi halál és Izolda megdicsőülése) lenne.[6]

Ludwig Ferdinand (1836 – 1865) Schnorr von Carolsfeld és Malvina (Garrigues) (1825 – 1904) Schnorr von Carolsfeld: az első Trisztán és Izolda. Joseph Albert (1825 – 1886) fényképe 1865-ből

De itt jött Wagner későbbi apósa, Liszt (1811 – 1886), aki előbb 1867-ben[7], majd, finomítva, 1875-ben zongoraátiratot készített Izolda zárójelenetéből, amit Wagner szándékával ellentétesen Izolda szerelmi halálának nevezett (S447). Ez a megjelölés átragadt a zenekari kompozícióra is, mely így az „Előjáték és Izolda szerelmi halála” nevet viseli.

Ludwig (1889 – 1951) és Paul Wittgenstein (1887 – 1961)

A gépészmérnökként kevésbé, filozófusként annál ismertebb Ludwig Wittgenstein bátyja, a világhírű zongorista, Paul Wittgenstein az I. világháborúban elveszítette a jobb karját, ám bal kezével virtuóz előadásokat tartott. Ravel (1875 – 1937) zongoraversenyt írt neki. Paul Wittgenstein Liszt önmagában sem könnyű átiratát továbbírta bal kézre. A vele készült felvétel fennmaradt.

Richard Strauss (1864 – 1949) fiatalkori remekművét, a Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeményt (op.24) 1890-ben mutatták be Eisenachban. A cím, Tod und Verklärung nyílt utalás az „Előjáték és Izolda szerelmi halála” Wagner szándékával megegyező „igazi” címére. A művet egy hosszan tartó súlyos betegségéből történt felgyógyulás ihlette. Amikor mintegy hatvan évvel később Strauss a halálos ágyában feküdt, a kegyes történet szerint ezt mondta menyének: éppen olyan, mint ahogy a Halál és megdicsőülésben megírtam.[8]

---

[1] http://mek.oszk.hu/02200/02283/02283.htm#1

[2] Kenneth Birkin: Hans Von (sic!) Bülow: A Life for Music

[3] http://www.musicwithease.com/tristan-isolde-history.html

[4] http://bhco.co.uk/pages/node/306

[5] http://www.virginiasymphony.org/file/ClassicValentine_Feb.pdf

[6] http://m.kennedy-center.org/home/program/2849

[7] http://www.arkivmusic.com/classical/album.jsp?album_id=1014384

[8] http://www.clarkguides.com/notes/strauss-tod