Remény

Érdekes ezekkel a lábakkal. Azt mondják, csak egy lábam van, lenézek és látom, kettő. De mondok mást. – Mi az, náthás vagy? – kérdezik, mert azt hiszik, én prüszköltem, pedig nem, és akkor én tudom, sőt akár válaszolom is, hogy nem, köszönöm kedves érdeklődését, nem vagyok az, mi több, ezt akkor is tudom, ha senki nem prüszkölt a környezetemben, vagy ha senki nem érdeklődik. Bár akkor tudásom látens.

Ám bármilyen kínzó is egy láb hiánya, és minden bántó összehasonlítás szándékától távol, a nátha is megkínozhat például egy blockflötést, ezek, legalábbis gnoszeológiailag, viszonylag egyszerű… betegségek? élethelyzetek? nyavalyák? De mit mondjak én, két lábbal és domenicoscarlatti-száraz orral, akit hülyének nyilvánítottak? Milyen eszköz van a kezemben, hogy ennek ellenkezőjéről másokat meggyőzzek, miközben azok, akikkel egyáltalán érintkezem, nagyot csalódnának terveikben és reményeikben, ha hiteles bizonyítékokkal szolgálnék elmeállapotom épségéről? Miközben világos, hogy efféle hiteles bizonyítékok eleve nem is létezhetnek. Tovább megyek: velük nem törődve – mit kezdhetek tulajdon magammal? Meggyőzhetném-e saját magamat? Ha igen, az önmagában is mutatná egykor flottul pörgő agyam renyhülését. Ha nincs kézzelfogható bizonyíték, akkor magamat is hiába győzködöm.
Nem tudom például, hogy ez a kissé kietlen, a termek csücskeiben bolyhoktól zoknikig mindenféle regénytelen és költőietlen állagú biszbaszt felhalmozó épületegyüttes most akkor diliház, öregek otthona, vagy valami újjáélesztett dologház, ám munka nélkül. Ahhoz képest, amilyennek képregényekből vagy rémfilmekből megismerhettem az őrülteket, itt látszatra senki sem az, leszámítva Humán Antalt, aki vagy őr, vagy ápoló, ezt nem tudhatjuk, mindenesetre ebben a nyugodt és csendes miliőben céltalan elmeháborodottnak hat az időnkénti bömböléseivel. Nem mintha az egészségügy egészét tekintve ez meglepetésszámba menne. Azaz megeshet, hogy itt senki sem őrült. Mikor kiülünk a társalgóba és elbeszélgetünk sportteljesítményekről, a közelmúlt történelméről vagy az őrültséget övező ismeretelméleti problémákról, Humán Antal rendszerint megállja ordítozás nélkül. Felteszem, ehelyett arra koncentrál, miről beszélgetünk, és megnyugodva konstatálja, hogy sorsunkba beletörődtünk. Bár ez a közös sors és közös látásmód összehoz bennünket, bennlakókat, nem kovácsolunk közös terveket, mert kimondatlanul is tudjuk, minden efféle terv megosztása maga után vonná a terv összeomlását, és mellékbüntetésül Humán Antal rosszallását. Nyárfákra látunk, nyárfákra nézünk, és mondataink szünetében arra gondolunk, a nyárfák árnyékából biztosan nem nézelődhetnénk befele ennyire nyugalmasan. Mert ha már kijutottunk, jobb lesz kellő távolságot tartani Humán Antaltól.
Ja, persze, én kijutok, viccen és fekete zacskón kívül. Hát ez itt a lényeg, nem a sárgás leveleket bizseregtető nyárfa az ablak előtt. Hárs különben is jobb lenne.
Amikor biztonsági okokból minden vagyontárgyamat a legeslegközelebbi hozzátartozóimra ruháztam, egyedül én szembesültem a „minden” szó szélsőséges relativitásával. Volt például két köpenyem. Ezek vagyontárgyak? Legalábbis a kopottasabb, ódon darab, melynek bélése is van, gondolom, nem. A bélés mögé épp becsúszik egy vékony kis telefon, hiperrövid töltőzsinórja a gallérba tekerve. Ormótlan kínai papucsom oldalán zsilett üt sebet, oda meg bankkártya kerül. Sietni kell, mit lehessen tudni, mennyire lesznek gyorsak a felruházottak. Azért adok rá egy becslést. Egy hét, amíg megszervezik. Ez éppen elég nekem egy meghirdetett társasutazáshoz csatlakozni fél évvel későbbre. Persze felmerül, miért ruházok még életemben bárkire bármit is, ha nem bízom bennük. És a válasz könnyű. Nem igaz, hogy nem bízom. Minden reményem bennük van, ki másban is lehetne. De a remény elővigyázatosság nélkül nagy ostobaság. Nagy a csábítás, hogy kirakjanak a lakásomból. Ez ingyen nem megy, de bőven futja a tőlem kapott pénzből.
A hét eltelt, a hátam mögött motoszkálás. – Indulunk, Sallai bácsi – lép elő Humán Antal. A perc nem kedvez az érvelésnek. A felruházottak sietve csomagolnak, nem néznek rám. – Az a köpeny marad – szól az egyik. A kopott köpenyt begyűrik a sportszatyorba. Leteszem még meleg, félig telt teáscsészémet, melyet kényelmesen Humán Antalhoz vághatnék, de nem őrültem meg. Ez ugyan nem biztos. A furgon ablakát elsötétítették. Gyermekded túlóvatoskodás. Odabenn testüregi motozás. – Humi, ne tudd meg, miket dugnak fel maguknak az utolsó percekben – mondja valami orvosféle. Humi azonban pontosan tájékozott, éppen ő a testüregi megbízott. Is.
Humán Antal szobáját messzire kerüljük. Ha egy képzeletbeli sugárnál kevesebbre vagyunk tőle, Humán Antal üt. Máskor nem. A szobájába más sem léphet rajta kívül. Ha van eszük a cég irányítóinak, ott vannak az igazi kimutatások. Ideális hely, ott a kutya sem keresné, ha arra kerülne a sor.
Fél év elég kell legyen egy injekciós tű találására valahol, a megfelelő töltelékkel, mondjuk H-320-szal, amit azok kapnak, akiknek nem ízlik a lebbencsleves. Másodszori elégedetlenségük jutalma egy komolyabb koktél, hatása felér egy sokkolóéval. Negyed óra mély ájulat. Igen, talán a koktélra kellene hajtanom. Lehetséges, hogy első méltatlankodásom alkalmával, melybe speciális trágár szavakat is fűzök, mert biztosra megyek, szépen szerét ejtem az elhajított tűk közül egyet zsebre dugni. Előfordulhat, hogy már másnap az öreg Billér bácsi tudtán kívül megajándékoz egy kapszulányi löttyel, amit ugyan injekcióban kellene kapnia, de ki fog pepecselni egy ilyen vén salabakterrel, majd megissza inkább. Billér bácsi szól, hogy elgurult a kapszulája, erre evőkanálba kimérve a szájába nyomkodják, nem kapkod, mert hívjuk Humit. A használt injekciós tűbe beletöltöm a löttyöt, szakszerűen, és reménykedem, senki nem fertőző a közelben. Ugyanazokat a speciális trágár szavakat alkalmazom a következő lebbencslevesnél, mert súlyt helyezek mind a stílus egységére, mind arra, hogy beléjük villanjon: nekem már koktél jár. Ezek a főokos telefonok csodákra képesek, nem is gondolná az ember. Épp akkor csörren meg (dördül el) Humán Antal mobilja a belső zsebében, amikor már betöltötte a tűbe a koktélt. Nem volt könnyű kikalkulálnom. Gyorsan elfordul, vagy két lépést távolodik, bizalmas hívást sejtve, és ekkor egy hirtelen mozdulat kicseréli a két injekciós tűt. Így kapom meg Billér bácsi elgurult adagját, kicsit csíp ugyan, de behunyt szemmel, ájulást mímelve simán kibírható. Pofon kelt életre, visszapenderítenek a szobámba.
Közeleg spanyol utam szombati indulónapja. Hajnali ötre kell kijutnom a Koronaőr utcába. Péntek délután odalépek Humán Antal szobájához, egyszerűen hajt a kíváncsiság. Injekciós tű is van nálam. Kivágódik az ajtó, és mielőtt Humán Antal felbődülne, egész biztosan nyakát éri az a kis méhszúrás. Bevonszolom, magunkra zárom az ajtót. Príma felszerelés a szobácskában. Humán Antal szája ezüst ragasztócsíkkal lekötve, ő maga tolókocsiba kerül, megkötözzük szépen, hogy ne tegyen felesleges mozdulatokat az ébredés első meglepett perceiben odabenn a fém ajtajú szekrénykében, mert még kirángatná magából a tápoldatos infúziót, amire szüksége lesz hétfőig. Akkor rátörik az ajtót a főorvos utasítására.
Senki nem fog keresni. Spanyolországban közlöm az idegenvezetővel, hogy inkább a következő turnussal térnék vissza. – Vagy még később – teszem hozzá magamban.

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s