Szabadulás

A rabok kórusának magasztos íve töltötte be a levegőt, mint minden alkalommal, amikor magát felfedni nem kívánó „privát hívó” kereste az expedícióban tanyázó Pomogyit. Szobatársai ismerték a dallamot, bár se eredetéről, se jelentéséről nem volt tudomásuk. (A második kórus ment, amikor a rabok már visszakészülődnek a cellákba.) „E pillanatban nem tudok segíteni” – mondta a kedves női hangnak, „diktálja, kérem, a számát”. Csak nehogy má’ a nyúl vigye a puskát. Szöszmötölt kicsit, majd visszahívta a leányt. – Adminiszt… Mi dolgom a Nemzeti Fermentáló Központban?… Várjon csak, írom… Marvinné, egy óra.
– Maga húsz évvel ezelőtt statisztikai kimutatásokat összesített a Vegyi Labor számára. Valami szabályozási trükkből, vagy csak összezagyváltak valamit, mint rendesen, nos, állandó munkatársi státusra vették fel arra az egy hónapra, amíg a szerződésük szólt. Aztán ők hamar beolvadtak hozzánk.
– Engem hogy értek utol?
– Apró trükkök… Aláírja itt, ni, hogy nem áll az alkalmazásunkban. A papírmunkát ugyanis a Labor megtakarította.
– Ha nem teszem?
– Pórul járna. A tévedés miatt húsz éve fizetjük a nyugdíjjárulékát. Ez a második papír ezt igazolja. Maga negyvenhárom éves. Az igazolással elbandukol az angyalföldi Nyugdíjközpontba, és holnaptól élvezi azt a disznó aranyéletet…
– Jól fog az a golyóstoll?
Ha az aranyélet másnap nem is köszöntött még be gonosz papírmunkák miatt, legalább támadt egy kis haladéka némi vékonyra szeletelt prágai sonkát beszerezni az új élet reggelére. Ablakára rézsútos csíkokban verte a szél az esőt. Bekapcsolta a rádiót, ahol Szabó Gyula éppen ezt mondta:

Nehéz ónkupába méri utolsó
Borát november sötétlő napja,
S melyből nemrég kacagva ittunk,
A kupa ma lehúzza vállam és karom.
Nappalom arany termését
Már vagy még? Nem ízlelem,
Ösvényeden, kedves, öreg erdőm
Vidáman tovaszaladnék én hirtelen,
Vonzana, hívna messzi kilátó,
De lábam bilincse már visszahúz.
Most te kacagsz, fényfelhő, gonoszul,
Mit adtunk közösen, azt kapom egyedül.

Rilke? Vagy utánérzés? – tűnődött.
Nem töltheti aranyéletének kezdetét négy fal között. Rossz ómen lenne. Rég visszavonult mindenféle édes vágyakozástól, a pillanat intuíciója fújdogálta, mint a nyárfabolyhot. Beburkolódzott gumi esőköpenyébe. A bejárati kapu aljában idős hölgy kéregetett: – nem volna egy százasa a bácsinak? – Bácsinak… Hármas villamos a helyes döntés – következtette ki az égre nézve. – Más lesz, így, szabadon, mint amikor még rab voltam. A csípőm érzi az időt, a negyvenhárom év is negyvenhárom év.

Még merev izomzattal kigyalogolt a Laky Adolf utcai megállóba, és akár mint előző nap, felpréselődött a villamosra. Egy ifjú, emós külsejű, meglepetésére, átadta ülőhelyét. Innentől tárlat volt előtte a város, a megállókban a dallamdús ajtónyikorgások adták hozzá a Promenád-témát. Bámészkodott lükén. Gyerekkora óta próbálta megérteni a vízcseppek kanyargását a téridőben tovasüvítő üveglapokon. Aztán a Kerékgyártó utcai megálló előtt zihálva résnyire nyitotta az ablakot úgy, hogy jobb karja integetően kiférjen a nyíláson, és amikor tegnapi munkahelye pinceablakainál járt, halihóval üdvözölte az ámuló volt kollégáit. Visszaszuszakolta az ablakot, valaki meg is tapsolta, és amint az alapzajon túl kivehette, páran róla beszélgettek. A Pongrátz Gergely térnél újabb löket iskolás töltötte ki a még üres térrészeket az utazóközönség hatalmas corpusában. Gondolattalanná zsugorodott az Örs vezér tértől az Éles sarokig tartó útszakasz szívbemarkoló, örök látványától. Ez a biztos pont, a horgony minden budapesti lelkében, a tiszta tudás, hogy itthon vagyunk és itthon is maradunk. És ez csak a kezdet! Mázsa tér! Az élet Attenborough-nem-látta, csodálatos formáival! Semmi sem késő még! Holló libbent a távolban. A villamos végighömpölygött a Bihari utcán a város három legtalálóbb nevű utcácskája mellett: Horog, Fertő, Balkán… A végállomástól a Határ úton át nekiindult a Soroksári út felé. Lenyűgözte a táj rémálmot hozó hatása, különösen így, a csípős zivatarban. Meglepetésére az összetéveszthetetlen Zsír jött szembe vele, gimnáziumi padtársa – de Zsír nem ismert rá, riadtan húzódott félre a köszöntés hallatán. A Kén utca és az Illatos út szerepelt még rövidtávú, szűkre szabott világjáró elképzelései között, ám az egyik sarkon borkimérésre bukkant. Épp csak annyit ivott, hogy friss szabadságélménye ne csorbuljon. Korán volt, mégis úgy gondolta, jobb, ha bebuszozik a Borárosig, csak lesz ott egy utazási iroda prospektusokkal, és bejelentkezik valamelyik muskátlis karintiai vendégházba egy hétre. Nézegette Ferencváros lassúdad felvirágzását. Ám a buszból kiszállva kitapintotta a borostákat az állán. Nem akart így bejelentkezni – úgy döntött tehát, hazaugrik egy borotválkozásra és meleg fürdőre. Mielőtt a liftbe lépett, elé vágott egy fürge kis srác, háta mögött nagyanyja követte lomhán és dohogva: félresodrod itt ezt a nyugdíjast, aztán a fürdőszobában, ahogy amúgy kapatosan belenézett a tükörbe, ököllel csapott oda – mi van ezzel a tébolyult tükörrel?!

  

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s