Pókok a hegyen

(Pillangóvér a szárnyvégekbe)

– Üljön le, üljön le, Koronás szaktárs! – mondta Szász könnyedén, mosolyogva, vállamra enyhe, kedves nyomást gyakorolva, miközben egy tűlábú, kárpitozott, karfa nélküli háttámlás szék felé irányított. Ettől egy pillanatra belém forrt a szó. Jobbnál jobb csattanóim voltak a tarsolyomban arra az esetre, ha leelvtársaz, de meg sem fordult a fejemben, hogy sokunkat rehabilitálhatott már, és ismeri a buktatókat. Arcát együttérzőre maszkírozta, pléh szamaritánus az ispotály bejárata felett, csikorgó novemberi szélben. A szobát a besötétedett utcára néző ablak félig széthúzott, fehér függönye és a kopottas szőnyeg már-már barátságossá tette, de lehangoló volt a kékesszürke hivatali fény és a túlzsúfoltság. Az íróasztalán, ceruzák erdejében, tekintetemmel még elkaptam egy hevenyészett időbeosztást. Mindegyikünkre másfél óra jutott. Felteszem, pihenőkkel, tájékozódással és adminisztratív utómunkálatokkal együtt.
– Kiriborián elvtársnő! – szólt oda egy, az írógépét rettenetes erővel püfölő igazi szaktársához. (Ezer év múlva egy feltaláló fog jelentkezni: megépítettem az érző billentyűs írógépet! – De az mire jó? – Értelmet ad a gépírónők életének!) – Hozzon nekünk egy-egy duplát!
Azzal visszalépett az asztalfiókjához, ír whiskeyt húzott elő. – Mi meg majd felerősítjük egy kicsit!
– Felteszem, tudja, miért kérettük. Igazságtalan okokból elszenvedett börtönéveiért… Hm… Mondja, jó szó ez az elszenvedés? Az anyagából úgy veszem ki, nem verték, még a kihallgatási szakaszban sem…
Tényleg nem. Fülembe csengett Veres hadnagy ordítása. – Nagynak mondjátok meg, hogy hazamehet! A magyar dolgozó nép nem mocskolja be a kezét egy ilyen sáskával! Majd megbikkantom egy kis feszültséggel!…
– Verni? Miért mocskolta volna be a magyar dolgozó nép a kezét egy sáskával? Inkább áramot eresztettek belém.
– Nocsak, ez benne sincs az anyagában… Veres hadnagy hallgatta ki, nem igaz? Most ott ül az előzetesben, ezt hozzáírjuk a bűnlajstromához.
Felállt, fel-alá sétált, mintha új koncepciók fogamzottak volna agya titkos tekervényeiben.
– Engedelmével ebből kimaradnék.
Ugrásra készen visszaült.
– Ezt nem ígérhetem, de biztos nem hinne nekem akkor sem, ha megígérném. Egyébként fájdalommentes lesz, a bíróságon a szemébe mondja, hogy mit tett magával, és bármit felelne rá, egyetlen további szót sem szól. Persze semmit nem fog felelni.
Csőrös kannából meglocsolta a fikuszt a sarokban.
– Tudja, ki adott információkat magáról a Hatóságnak? Nyugodtan elárulhatom, már nem él. Pozsár Erzsi a könyvelésről. Most mit néz így? Se a halálában, se a tanúvallomásában nem volt benne az Ávó keze, abszolút önkéntesen választotta mindkettőt.
Pozsár Erzsi a 47-es szilveszteri koccintáskor megszokott kenetteljes hangján azt taglalta, Hitler végtére is nem volt rossz ember, csak elkeserítette a zsidók gonoszsága. A mondat vége furcsán bugyborékoló basszbaritonná torzult. Ezek után mindannyian biztosra vettük, hogy nem beépített ember.
– De térjünk a tárgyra, amondó vagyok – rezzent össze Szász. – Szénási főügyész azt mondja, ha mindenkit kártalanítanánk, abba belerokkanna a rendszer. Így aztán készpénzt nem adunk.
Felcihelődtem.
– Nem lepett meg. Akkor végeztünk is?
– Ne bolondozzon, a lényegről lemarad! Pénzt ugyan nem kap, mégis úgy fogja érezni, mintha kapott volna.
– Ez igen! A szocialista meggyőzés vadonatúj módszerei?
Felröhögött.
– Ez olyan jó, hogy felírom! Vagy majd inkább maga… – szólt a visszatérő szaktársnőhöz. Nyilván csak felgőzölte a kávét. Szász a csészékbe kotyogtatta a szíverősítőt.
– Most azzal ajándékozzuk meg, hogy túlzott figyelmünket, melyben eddig igazságtalanul része volt, az ellenkezőjére fordítjuk, és tekintetünk jóindulatúan elsiklik maga felett. Természetesen csak egy bizonyos határig. Alacsony képzettségűeknek trafikot adunk, vagy megengedjük az állattartást a lakásán, a magafajta lehet mondjuk magán alapon műkereskedő vagy telekspekuláns. Pálinkát is főzhet. Vadászhat. Vagy amit a fantáziája megenged.
Kérdően pásztázta az arcomat.
– Hogy érti ezt a telekspekulációt?
– Ez a legbiztosabb. Tanácsi földeket vásárol, ki se fizeti, hitelre, fél év múlva meg kelleni fog a téeszcsének és kisajátítják. A tetemes különbözetet zsebre teszi.
– Nem kerülhetnék inkább vissza a munkahelyemre? Most Beloiannisz névre hallgat.
– Olyannyira, hogy már ott is van, tudományos tanácsadói státusban, de ha kérhetem, inkább ne járjon be. Irritálná a munkatársait a jelenlétével. Kiküldik postán a havi fizetését, nem lesz vele elégedetlen.
– Vissza szeretném kapni, amit elkoboztak tőlem. Beleértve a lakásomat.
– Ez már nehéz dió… (Valószínűleg szándékosan tettette magát primitívnek.) Egy részét minden további nélkül, természetesen, de akinek a lakását adták, az használja a bútorait.
– Kitűnő… Életem végéig a bátyámék lakásán éljek?
– Nem, dehogy. Kap egy tágas, jó állapotú öröklakást príma helyen, a Bazin utcában.
– Lehetne inkább Sasadon, ahonnan elhurcoltak?
– Nem szülne jó vért. Az a környék zsúfolásig megtelt az üldözőivel, ez viszont, pár megállóval feljebb, az áldozataikkal.
– Végülis stílszerű a temető mellé költöznöm…
– Nem is látszik az ablakából. Még kérünk egy kis időt, jelenleg is bútorozunk magának, aztán magáért megyünk a bátyja lakására.
– Az autó ne legyen fekete, ha kérhetem. Egykori feleségemről mit tudnak?
– Mindent.
– Hol lakik?
Szász már egy ideje a térátló másik végén álló plafoncsücsköt tanulmányozta.
– Ne kérdezze. Jobb az magának, ha nem találkoznak, azok után, hogy vallomást tett, amire a törvény nem kötelezte.
– A törvény nem, a törvénytelenség igen.
– Csak átvitt értelemben. Ebben látta előrejutását. A váláshoz is agyafúrt ügyvédet választott. Az elmúlt idők sötét kényszereit emlegette. Ne nyomozgasson utána, új neve van.
A szőnyegbojtokat pásztáztam. Kényszer? Az is volt benne végül is. Ebbe a házasságba menekültem egyébirányú családi ösztökélések elől. Nem bizonyult érett döntésnek.
– Sok minden megváltozott idekint, rá sem fog ismerni a világra. Maga kis szerencsés, a legrémesebb éveket rács mögött bliccelte el!
– Sokat röhögtem a markomba, igen. Látom, sikerült felszámolniuk a hivatali levegőspogácsa-maffiát. A dohánykeretük is kiürült. Víz sincs. És tegnap mindenesetre megnéztem, mi változott a Regnum Marianum temploma környékén. Le a kalappal, tényleg átütő a fejlődés.
– Nos, igaza van. Roppant kényelmetlen látvány ott az a böhönc nagy szobor. Csak a bajszából kijönne két játszótéri anya gyermekével. Kiszeljov szaktárs Buddhaként mosolyog, amikor a tanácsát kérjük az ügyben. De előbb-utóbb megoldjuk. Pátzay is állandóan a nyakunkra jár, nyilván kigondolt a helyére egy másik jelentős megrendelést. Ám hűtjük a kedélyeit. Egyelőre nem várható még egy ennyire jelentős rendelés.
– Várom, hogy értem gördüljenek.
Miután az utolsó cseppet is kinyaltam a csészéből, kaptam bele még egy kis útravalót a whiskeys üvegből. Átmeneti lakásom irányába tartva átpergettem magamban Szász szavait. Elvették öt évemet úgy, hogy nem tudhattam, húzza-e kilencven éves koráig a bajuszos, ugyanakkor, ha hihetek, anélkül is lepergethetem a magam hátralevő életét, hogy a szocialista munka hősévé emelkednék. Ebben van méltányosság. Ha kifizettek volna, vajon kitartott volna az a pénz akár öt évig? De miért jótékonykodtak, miközben övék az erő? Mindenkit így rehabilitálnak? Endre bátyám aztán lehűtött. – Be ne dőlj ezeknek! Semmilyen papírt nem kaptál, Szász szavainak tanúja öt-hat beszari szaktárs. A Beloianniszban kérd felvételedet az esti egyetemre. Minél távolabb az ideológiájuktól. A második diplomád még jól jöhet. Mangalicákat ne vigyél a Bazin utcába, de egyéb ötleteket igazán mérlegelhetnél.
Álmomban az oltár előtt álltunk Klárával, furcsa, cuppogós, visszafelé játszott orgonaszó döngicsélt, mi pedig mosolyogva hátráltunk ki a templomból ünnepi öltözékben. Bátyám szelíd noszogatására ébredtem. A berendezkedésem idejére kivett két hetes szabadságának utolsó napján járt. Kilenc óra is elmúlt, értem jöttek.

~o.°O°.o~

(Fel!)

Szürke város keleti széléről, a még nyáron is, de ilyentájt aztán különösen szürke Cinkotáról indultunk el Farkasvölgybe. Hátul ültem egy szemüveges úrral, bizonyos Pereszke Tibor ügyésszel, aki halk hangon, szinte suttogva beszélt hozzám. A papír suhogása is erősebb volt bágyadt mondatfoszlányainál, amint teregette elém a tulajdonosi és temérdek egyéb aláírandó lapot, mutogatva az aláírások helyét. Ha nem születik újjá a sátán, hogy erővel megint elvegye a lakásomat, forma és jog szerint nem lehetett többé kiűzni belőle. A Sasadi útról nem látszott korábbi lakásom, talán jobb is volt így. A maradék három-négy percben szótlanul üldögéltünk, a sofőr dudorászott valami kuplét, és már ott is voltunk.
Száztíz négyzetméter. Ha Klára látná! Gyéren bútorozták be, de nem fukarul, egy beugróba még vendégágyat is tettek. A szőnyegek mind újak voltak, a lakás kellős közepén faládákban ott álltak a könyveim, ha nem is mind, mint kisült, de legalább elég nagy részük.
Fütyörészve kezdtem betölteni velük a polcokat, amikor félig nyitott lakásajtómon, butykossal a kezében, jóízűen kopogtatott egy inkább dinnye-, mint tekegolyóbis-fejű, nagydarab helybéli. Harsányan, de kissé zihálva beköszönt, és közölte, nem akar feltartani. Mi több, beszállt a könyvrámolásba, amitől, látva koncepciójának teljes véletlenszerűségét, eltanácsoltam, majd amíg az asztal mögé ültem, ő hozott be a konyhából két borospoharat kistálcán.
–  Hozta Isten, fiatalúr, Sándor bácsi vagyok, a szomszédja. De ha megengeded, az idősebb jogán tegeződést kezdeményezek. Te is Szász fiai közé tartozol, mi? Mint errefele majdnem mindnyájan.
– Koronás János. Sándor bátyám, ki volt ez a Szász? Valami vérügyész, akit büntetésből süllyesztettek a piszmogásba velünk, a nép ellenségeivel?
– Fordítva! Amikor 46-47 táján már mindenki látta, mi lesz ebből, légy nyugodt, hogy ők is lepergették magukban, Sztálin is meghal egyszer, és erre a korra rezerváltak néhány kiváltságos fickót, köztük a mi Szász apánkat, akiket soha semmi közvetlen aljasságba nem hajszoltak. Zömmel, megjegyzem, a kommunista berendezkedéstől eleve bizonyos távolságot tartó figurákat, akik mindenesetre végignézhették, amint szerencsétlenebb pályatársaikat bedarálja, ami a történelemből maradt.
Úgy dörzsölgette a poharát, mintha fázna a tenyere.
– Sándor bácsi, te ugyan minek köszönhetted gondoskodó vendégszeretetüket? Tarlót égettél?
– Bedőltem egy Thomson kapitány álnevű írónak, aki a Gellértben mindig pénzkötegeket lobogtatott, de sosem adott nekem belőle semmit. Ő sem kapott tőlem semmit, úgy tűnt, kvittek vagyunk, aztán elmeszeltek, mert nem jelentettem fel a provokátort. Ez bűn, tény és való, mégis rehabilitáltak. Talán mert a büntetőeljárás elég szadisztikusra sikerült. Hát te?
MAORT. Megtalálták az aláírásomat egy szakjelentésen, melyen egyetértőleg nyugtázom felkért szakértők megállapításait az olajbányászat optimális sebességéről. Ez 48-ban életfogytot jelentett. Nyilván kapóra jött morbid polgári származásom is.
– Van mit ebédelned?
– Hogyne, amíg találok a környéken valami kifőzdét, magam fogok sütögetni idehaza.
– Nem jársz be, igaz?
– Nem. Látom, nem kell aggódni, hogy nap közben kiürül a ház.
– Majd ha egy kicsit összeszedted magad, hozzád küldök egy lányt, aki gondot visel ránk, takarít, főz, fűt, bevásárol. Olcsón dolgozik.
– Nem hangzik rosszul…
– Látványnak sem utolsó.
Sándor bácsi három napra tehette, hogy összeszedem magam. A magamra találás reggeli perceiben, amint a csupasz ágakon ülő varjakat lestem az ágyamról, és azon tanakodtam, honnan szerezhetnék én is diót, amint ez nekik szemmel láthatóan sikerült, kiscsillag lépett a házba. Kisvártatva csengetett is. Az ajtóban ott állt a lány, lefegyverző, kedves mosollyal, Rékának mondta magát, és minden különösebb szócséplés nélkül a hálószobában termett. – Ezekre az ablakokra ráfér egy alapos csutakolás, előtte beágyaznék, öltözz fel fürgén!
– Szóval tegeződünk – törődtem bele könnyű szívvel. Teát főztem, kizárólag az illat kedvéért. Se az íz, se a szertartás nem vonzott. Ablakmosás után alapos takarítás következett, kellett is a könyvek miatt, utána közös ebéd. Réka minden hétfőn az enyém lett. De ne vágjunk a dolgok elébe. Ebéd után felhívott a tetőteraszra. Barátságos látvány nyílt dél felé, jobbra a Széchenyi-hegy, az ég alja novemberies barnásvörös, de az ég csodásan tiszta mindenfelé.
Nemsokára összefutottam házunk egy másik öregurával, Vilmos bácsival is, puskát engedélyeztek a hátára, zöld kiskalapján mátyásmadár tolla billegett. A magas-frank-hegyi vadászlesekről óvta Buda népét a vaddisznótúlszaporodás veszélyeitől. Az a példány is bevégezte evilági genetikai pályafutását, melynek az orra kibukkant a szintén a vállára vetett sportszatyorból. Vilmos bácsi, jó vadász módjára, nem húsra, hanem trófeára megy. Ruhája vértelen lévén helyi erők dolgozhattak a keze alá. Nem akartam feltartani, ő viszont megállított.

– Összeütünk, fiam, egy lakógyűlést. Mégse járja, hogy azt se tudjuk, kivel lakunk egy házban, nemde? Idén én vagyok a gondnok, majd kifüggesztek egy időpontot. Magának mi lenne a legkényelmesebb? Vagy mindegy most még, nem? Nem táblázza be az új élete az idejét, gondolom. Élvezze ki, nem marad így sokáig!

~o.°O°.o~

(Rékával)

Vilmos bácsi delphi jósdai intelmeinek megfelelve hétfőn délelőtt, miután Réka végzett a takarítással, télies sétára hívtam a környező dombvidékre, a Táboros-hegytől délre fekvő erdei ösvényen fel a Széchenyi-hegyig, távoli fehér derengésekkel északon, és amikor már nagyon csatakosak voltunk, ott, ahol jó és biztos lepillantás nyílt ennek a vidéknek a vaddisznaira, kifújtuk magunkat, és úgy, kabátosan, ölelkezni kezdtünk. Jó volt semmit sem tudni Rékáról, mint ahogy jó volt semmit sem tudni rólam. Kedves hangja volt, a szuszogása is kedves volt, és ajkai a két levegővétel között szintén kedvesek voltak, amit nem hagytam kihasználatlanul. Volt valami termékeny Réka minden mozdulatában, amit Klára olyan erős ösztönnel tagadott meg tőlem, mint aki tudja, egy nő mozgásának puszta látványa is meg nem érdemelt ajándék a vetélytársként felfogott férfi számára. Lebuktam: Réka a szemembe nézve megkérdezte, merre járok, és főleg, kivel. Ha már kérdezte, meséltem neki pár szót Kláráról, keveset, hiszen nem tudhattam, mennyire sérti, ha becses közös időnkből másokra hasítok ki felesleges mondatokat. De nem bánta, sőt, váratlanul azt felelte, ha a Klára név tényleg világosat jelent is, akkor sem tette fényesebbé a napjaimat. Kanyarítottam a beszélgetésünkön, kíváncsiságtól sarkallva, neki vajon van-e valakije, aki fényt cipel az életébe. Érezve, hogy ilyen érdeklődésre nincs ügyes válasz, habozott egy ideig, aztán elkomorult. Az ő párja benn maradt, ott maradt, ő nem tudta kibekkelni Sztálin halálát. Vesztes lett a szocializmus futóversenyében. Réka biztos ezen az alapon került a vidékünkre, Szász szaktárs ajánlásával. Hallgattunk egy ideig, jobb híján, mígnem, hogy honnan érkezve, kitalálhatatlan a budai erdőkben, egy csonttollú hussant el közel felettünk, piros golyóbissal a csőrében. Ez ölelést kívánt, visszalopakodó mosolyt engedett meg nekünk, ráncok kisimulását, és csontig ható reménykedő kedvet, úgy, hogy magunktól jobban borzongtunk, mint a felkapó széltől, már amennyire ez egyáltalán megállapítható. Akkoriban hatalmas terület állt katonai fennhatóság alatt a környéken, innen meg sem próbálhattunk eljutni az idő közben megépített kisvasútig, így az egyik ösvényen át lekecmeregtünk a Kázmér út öblös erdei alagútjába, majd onnan rögtön újra fel, ráfordulva a Magas útra, mármár megközelítve Vilmos bácsiék vadleseit, aztán átkaroltunk a Normafához, volt ott egy fabódé turisták kínzó éhségét csillapító szalontüdő- és tarhonyaféleségekkel. Kissé fáztunk már, nem tértünk a daliás Kossuth-mellszoborhoz a Harangvölgy felé, és így lemondtunk néhány őz valószínű látványáról. Ehelyett visszabuszoztunk a Fodor utca-rengeteg egyik ágáig, és onnan hazagyalogoltunk, meg sem álltunk a kétszemélyes, süllyesztett fürdőkádig, melynek forró vizében, bármennyire giccses is az ötlet, hát igen, igen. Szinte bemutatkoztam az érzésnek, olyan régen nem találkoztunk. Nyugodtan ott is aludhatna a ház öreguraitól, mondta Réka, de esténként segítenie kell édesanyjának megfürdeni. Réka és köztem, javamra, ha ez a megfelelő kifejezés, volt tizenöt év. Szüleimet vérhas vitte el az ostrom alatt, Réka apját, aki ezredorvos volt, valahol a Donnál látták életben utoljára a híradások szerint. A család nem kapott hivatalos értesítést az elestéről, és ez legalábbis dezertálás gyanúját keltette.
A ház díszes, de nem hivalkodó előcsarnokában kifüggesztve megjelent Vilmos bácsi kézzel írt meghívója a rendkívüli lakógyűlésre. Fellélegezve konstatáltam, hogy addig még van egy hétfőnk, bármit is jelentsenek Vilmos bácsi szavai a találkozásunkkor. Kihasználtuk. Ezúttal kevésbé takarékosan bántunk a kosztpénzzel. A Mátyáspincébe foglaltam asztalt, újrahívást kértek, lett hely. Gondolom, közben ők is telefonáltak. Aztán a Duna parton fúvattuk a hajunkat, egymásba kulcsolódtunk, egymáson és magunkon túl a vízszagot is élveztük, a sirályokat is és a feléjük repülő kenyérdarabokat. Nem beszéltünk, főként nem beszéltünk össze, de erről a vízről egyszerre eszünkbe jutott egy másik, így aztán a Petőfi-hídnál feljöttünk az alsó rakpartról, átvágtunk a körtéri buszmegállóba, és már repesztettünk is haza. Másnap délután Vilmos lakógyűlése.

~o.°O°.o~

(Összeáll a kép)

Kis temetői levegőzést és vendéglői búfelejtést követően négykor Vilmosra csöngettem. Kiriborián nyitott ajtót, szolid köténykében. Amint a háta mögött a hosszú előszoba-folyosón bepillantottam, láttam, hogy utolsóként érkeztem. Vilmos bácsi szótlanul intett egy öregúrnak, jönne ki elém, aki pingvinszerű totyogással és az élemedettségtől szuszogva teljesítette a néma óhajt. Önkéntelenül is megérintettem a tapétát, selymesen csillogott, lágy finomsággal suhant rajta a tenyerem. – Nyúlgerezna – mormogta az öregúr. – Annyiba kerül, mint egy ekkora lakás Cinkotán. Vilmos köztünk az egyetlen őslakos.
A szalonban, ahol tárgyalni készültünk, a fény forrásai embermagasságú kandeláberek voltak. Délelőtt már átéltem ezt a kolumbáriumi hangulatot. A falon néhány kedvesen mosolygó, szerencsésnek látszó vaddisznófő, a korszakhoz mérten viszonylag jó bőrben. Az asztalon leveles tésztából készített, kiskalapos húsos hasék illatoztak. Köréjük telepedtünk.
– Egyetlen pontunk az – mondta Vilmos bácsi, kivárva az elcsendesedést -, hogy rendszerbe helyezzük új lakónkat. Ugyebár sikerült megszoknia a hegyi életet?
– Volt segítségem.
Vilmos agara nyújtózott egyet vörös bársony pihenőjén, lustán felállt, körbejárta az asztalt. Vadászáshoz kissé idegbetegnek tűnt, a gazdájától mindenesetre kapott egy fülvakarást, azzal visszafeküdt.
– A rendszernek megvoltak a maga gyermekbetegségei. Nem arról beszélek, hogy egy kiszámíthatatlan őrült megtizedelte az alattvalóit. Ezzel mindamellett felállított bizonyos szabályokat, amelyek még hasznosnak bizonyulhatnak.
– Mire gondol, Vili bátyám?
– Megszűnt a határ jó ember és rossz ember között. Túlélsz vagy nem élsz túl. Ez az alternatíva maradt.
– És hogy kerülök én a képbe, ha megbocsátják a türelmetlenségemet?
– Ez az, ezt a tettvágyat már szeretem – szólalt meg az asztal sarkán egy gyapjúmellényes, kopasz úr. A gyertyák gyerekkoridéző illatú lánggal lobogtak, csillogással ajándékozták meg a szempárokat.
– A mi dolgunk az, hogy központjai legyünk egy hálózatnak. Az arany élet ára. De hogy ár? Jó ez a szó? Talán fordítva… Amikor minket bevittek, magát is, barátom, semmiféle tételes ismeret nem volt a birtokukban, ezért akkor is kínoztak volna, ha Sztálin gyerekfővel belehal egy postarabló akciójába. Ezen változtatunk mi. Sűrű szövésű információs hálót építünk ki, az élet egyetlen területe sem maradhat ki, és ebben a feszített hierarchikus rendben magának is meglesz a helye.
– Tehát, ha helyesen fogom fel, magukat megvették kilóra, hogy kiszolgálják azt a rendszert, melynek igazi irtózatát volt alkalmuk közelebbről megismerni, mint a társadalom nagyobb felének.
– Pontatlan szavakat használ, Koronás úr – szólt a gyapjúmellényes. – Ez se nem kiszolgálás, se nem szolgálat. A tudás birtokában a miénk a hatalom. Mi leszünk a döntések valódi meghozói.
– Ostobaság rögtön erre asszociálni, uraim, de belefér ez még evilági pályájukba?
– Nem. Mi ezt a tudást annak adjuk át, akinek akarjuk. Így magának is.
– Rendben, mélázzunk el egy kicsit azon, hogy öreg napjaikra ez a hatalmas haditerv mekkora szellemi játék és felüdülés. De honnan veszik, hogy ezen Szászék nem látnak át?
– Ez a legszebb pontja a tervnek. Szász pontosan tudja, mire megy ki a játék, Szénási is, Piros is, sőt Nagy Imre is. Mégsem tehetnek semmit ellene. Ha megint lekapcsolnak bennünket, összeomlik a hálózat, amely őket is élteti. Esetükben ez a közvetlen biológiai létet is jelenti. Ők a puszta életükért futnak, mi az ebédünkért – idézte Vilmos La Fontaine-t. – Úgy élünk együtt velük, mint a főinkvizítor II. Fülöppel. Nem azonosulunk velük, de együtt vagyunk a rendszer. Kiriborián szaktársnő hol itt, hol ott szolgál fel, mint láthatja.
Megrezzentem a koncepció gyengeségéitől.
– Rákosinak még több az oka a rettegésre. Ki védené meg a lassan felé araszoló végzettől? Malenkov? Aligha. Ő nem lehet biztonságban sehol a világon, amíg Nagy Imre életben van. Következésképpen ő és az együttrettegők mindent el fognak követni a hatalom visszaszerzésért. Ők is javában résztvevői a játszmának. Ha visszajön, maguk, tisztelt uraim, rövidesen szembesülnek egy másfajta rendszerszemlélettel.
Egymásra néztek, de tekintetükben nem a leleplezettség tompa fájdalma lappangott. Inkább az a fajta huncutság, ami türelmetlen tréfamesterekében a poén előtt.
– Volt elég időnk rá, hogy ne csak tisztába jöjjünk ezzel, de fel is készüljünk rá. Voltaképpen meg is szeretném érni Rákosi nagy visszatérését, hogy megláthassam terveink sikerét. Pezsgés indul meg, végig a társadalmon, olyan ideológiai központokban is, ahol senki nem remélné. Ezt a mérkőzést Rákosi nem nyerheti meg, és büntetésből az életét is meghagyjuk.
Felkeltem az asztaltól, az ablakhoz léptem, hogy csendben figyeljek kifelé is, befelé is. A kétfajta szürkület igézetében.
– És túl a beavatáson mit várnak el tőlem?
– Ruganyos, életerős részvételt a munkában.
Nem tűnt különösebben kézzelfoghatónak a nekem kínált hatalmi csecsebecse. Jobb lenne most egy csípős, mégis könnyed, de nagyon konkrét kis indiai ebéd, mint tíz éve a körúton. Puhatolódzni kezdtem.
– És mely területen?
– Látja, ezen sokat töprengtünk. Oda jutottunk, hogy Sándor leadja magának a nehézipart, ő majd kap valami szélcsendesebb reszortot.
– És ha belőlem alapvetően hiányzik, amit várnak tőlem? A ruganyosság és az életerő? Vagy egyszerűen beintek maguknak, és élem tovább szolid kis életemet?
– Mennyire szolidra gondol? Ne felejtse, hogy része volt már a szolid életben, jó öt évig. És azt se, hogy mindannyiunk szeretett Rékája is része a rendszernek.
Kicsit eltűnődtem Vilmos bácsi áttételes stílusán. Ekkor köszörült a torkán a gyapjúmellényes.
– Tisztázzuk: változtak az idők. Ha nemet mond, nem kerül vissza a szolid körülmények közé, a lakását sem veszik vissza, ifjú testét áram már nem járja át többé.
– Viszont egyre több és szilajabb autó rohangászik itt a hegyen – motyogta a pingvinröptű giccsesen.
(Megvan! Binturong. Így hívják azt az emlőst, amelyik ilyen arcot szokott vágni, mint ő most. És én is, gondolom.)
– Nem árt tehát a körültekintés – feleltem vidoran, és éles vijjogással, bántóan felnevettem.
– Nem is számítottunk arra, hogy egy ülésben dűlőre jutunk magával, még a körvonalakban sem. Holnap reggel lemegy magához Sándor, pontosít, finomít, konkretizál. Aztán a jövő héten hozunk végleges döntést ugyanitt, ugyanekkor.
Bekaptam egy hasét, nem volt útlevelem.
Kíváncsian vártam a fejleményeket.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s