Látszat

 
(Tiszteletadás La Fontaine-nek 2.)

 

Csalóka erdei tábláknak hitelt adva kis híján egy szakadékban kötöttem ki, miután néhány kidőlt vörösfenyőt átugrottam, de a lebocsátkozást mégsem kockáztattam meg, inkább (szégyenszemre) visszakaptattam, és a közeli menedékházba ballagtam égő arccal. Egyetlen vendéget sem láttam, amint körülnéztem a takaros kis ebédlőben, piros kockás asztalterítők, nyers fapadok barátságos hangulatot teremtő miliőjében.
– Egy szarvaspörköltet lesz szíves nokedlivel – mondtam patikamérlegen kiszámított pislantással, hogy ételtudósi benyomást keltve elijesszem vendéglátóimat a vaddisznós csereberéktől és pancsolásoktól. – Hát azzal nem szolgálhatunk – felelte a fehér bajszos, öreg pincér. Élénk malacszemei együttérzést ha nem is, de legalább friss elmét mutattak, ami az ő korában önmagában is üdítő látvány. – Akkor talán nézzük ezt a szarvasgerincet áfonyával – folytattam, de ebben a szempillantásban a szemközti falra taxidermált szarvasfejet rögzítő bal csavar csilingelve kihullott tiplijéből, maga a fej pedig csillapodó ingamozgásba kezdett a jobb fültöve mint tengely körül. Derűlátásomat elvette gúnyosan méltatlankodó, a tagadás szellemét árasztó arckifejezése, és valóban, szarvasgerinc sem volt. Jobbommal behajtottam az étlapot, a pincér szemébe, helyesebben, a zsibbasztó hatást fokozandó, fölé néhány centiméterre fókuszált tekintettel azt mondtam: – egy hagymás rántottát kérek három tojásból, erdei gombával, külön és ropogósra sütött, felfele pöndörődő szalonnával, nagy adag frissen sült, sütés közben le nem fedett újkrumplival, hozzá teljes karéj barna kenyeret és egy korsó sört, mindegy, milyet, a legolcsóbbat fizetem. Ekkor az öregúr pofozótávolságon belülre lépett, hátam mögül, Lukács barma, latszat1beleolvasgatott készülő szakdolgozatomba a korai keresztény eltévelyedésekről (eredeti cím a beadott változat fedőlapján már az „elképzelések” szó szerepelt). – Ha megengedi, hogy pár szóval kiegészítsem wikipediás ismereteit a doketizmusról, a hagymát nem számolom fel a rántottájában. – De tudományos igényű hivatkozásokkal – kötöttem ki. És derűs meglepetésemre az öreg valóban érdekes adalékokkal szolgált a kéklő szellemet aléltan szülő (és így kétségkívül szűzen is maradó) Szűzanyáról, arról, hogy ezt a párát, tiszta szellemi alakzatot angyalok hogy fogták fel egy e célra Földre szállított bábbal, keresztfára engedhető, fizikailag nem szenvedő dokémával, azaz látszattal. Hogy ki, mikor és hogyan üldözte a doketistákat, jól dokumentált, azt köszöntem, mellőzni kértem, úgyszintén leágazásaikat a binitáriusokhoz és gnosztikusokhoz, sőt, a kései albigensekhez. Töltelékben mindig erős voltam.
Az öreg eltűnt, én gyorsan megpróbáltam papírra vetni elmélkedését (érezhetően erősebb, jobb volt a stílusa az enyémnél). Míg halkan sercegtünk, én a papíron, a szalonna a résnyire nyitott ajtajú konyhában, és már a szarvasfej se ingatta magát tovább a falon, az öreg pincér macskaléptekkel ismét megjelent, halkan letette a sört és bejelentette, úgy hét-nyolc perc múlva kezdjem eltenni a dolgozatot, mert aranylik már a krumpli. Mit mondjak, olyan illat kezdte betölteni a kis ebédlőt, ami még a szakadékból is visszahúzott volna. Levetettem pulóveremet, hogy ne csak az, hanem az ingem is minél jobban magába szívja. Ezer szarvasnál finomabb kéjebédem elköltése után így szólt idős mentorom: – most pedig maradjon kicsit. – Miért? – kérdeztem hökkenve. – Látni fogja. Felteszem, nem az autóúton akar lemenni, hanem a csúcs fele indulna – azzal elrántotta a függönyt az egyik aprócska ablak elől. Az erdei ösvényt már vastagon hömpölygő sár borította el, a csúcson kitört a zivatar. Meggyőző érvelés. – Valami azt súgja nekem – ezúttal a szemébe néztem-, hogy nem fogjuk haszontalanul tölteni az időt. – Őszintén remélem – felelte a pincér. – Ön családos ember? – ezzel a dögunalmas bevezető kérdéssel, bevallom, csak kizökkenteni akartam vájatából ezt a magabiztos embert, és lehet, hogy nem is sikertelenül. – Tizenkét gyerekem van – felelte a főúr – (fejben gyorsan összeadtam a tizenkettőt az őskeresztényi jártassággal: hajjaj, szektás lesz ez), de családom sosem volt – folytatta, majd felvont szemöldököm láttán hozzátette: gyerekkoromban persze volt. Nem is akármilyen. – Vágjon bele – mondtam -, de üljön le előbb az asztalomhoz. – Ehhez kelleni fog még két krigli sör – válaszolta, térült-fordult, odatette.
Első fényem, Augém a hajnal első sugarainál ütközött belém két heggyel arrébb, ahová a nyári meleg napot megelőlegezve korán járt fel kocogni. Ó, jól ismertem erről az oldaláról, úgyhogy mintegy véletlenül valósággal fellökődtem a Kázmér út derengő sötétjében. Ijedtében szívéhez kapott, az éppen nálam levő elemes MK-25A magnómmal vigasztaltam (Mi lusinga il dolce affetto, éppen ott tartottunk valahogy). Menyasszony volt, repesően boldog, nemileg bezárkózott, megközelíthetetlen. Gondolta ő. Így aztán gyanútlanul elfogadta tehéntúrós szendvicsemet a nagy ijedségre. Egy darabig szótlanul hallgattuk az ébredező feketerigókat, aztán gyorsan elbúcsúztam tőle, szaladtam tovább. Néhány napig pihentettem lázas izmaimat, aztán „nem lehet igaz”… Éppen nála fizettem egy kis sasadi Közértben. Megvolt tehát az első érintés is, két perc után visszanéztem egy húszassal, amennyivel véletlenül többet adott vissza. Ijedten radírozta le arcáról a mosolyt. – Jöhetek háromkor? – kérdeztem. Egyetlen pillanatig ott rezgett az Univerzum egy választás borotvaélén, de kockázat nélkül nincs merész terv. Jöhettem. Jöhettem, hiszen a vőlegény, egykori tanítványom aznap reggel vidékre vonatozott. Mert nemcsak kockázat, de precizitás is segíti a nagy vállalkozásokat. Ismertem már néhány bánatát, amiből napfényre vigasztalhatom. Kicsi gyöngyöm nem volt bonyolult ördöglakat, hamar megnyílt. Nem, dehogy hagytam magára letépettségében. Annál is inkább, mert disszemináns célom és reményem egy magzat volt, ravasz kakukkfióka implantálása. Ismervén gyöngyöm havi ciklusát, ez hamarost meg is történt a mi dionysosi-afroditéi pezsgő termékenységünkkel. Gyöngyöm faséban volt hivatalos vőlegényével, inkább, mintsem kockáztatna egy párhuzamot – annál azért jobban ismerte saját korlátait. Dolgom végeztével elég volt újból egymás karjaiba terelnem az ifjú párt, cipollai háttérmozdulatokkal, serényen, dolgosan. Munkák és napok.
Büszke volt hőstettére?
Egy tett nem tett. Nem voltunk egyenlő felek, hiszen alapos helyzetfeltárás előzte meg legapróbb köhhentésemet is. De térjünk gyorsan rá második kedvesemre, napfelkeltémre, Anatoliámra, aki, lám, valóban török volt. Váratlanul felbukkanó, apró szőrképleteit leszámítva mesebeli szépség, sőt, szépségnél is pirosabb, körténél is érettebb. Mit tesz Isten, ő is az egyik egykori tanítványom menyasszonya volt.
– Élvezem magában ezt a specializálódást. Valahol rátapintott a pedagógiai hivatás lényegére…
– Ez több mint egyszerű tapintás. Életmű. Repülő, tűzszínű bosszú lángol. Harsonahang tombol.
– Na, na…
Török menyecskémet a vonaton környékeztem meg, amikor esküvője előtt maga indult haza egyes apró ügyeit elintézni. Hosszú az út, nagy úr az unalom, a vér dobol a fülben. Igazi joy ride volt, kevés előtanulmánnyal és már némi rutinnal. Odahaza aztán finoman rábeszéltem útja meghosszabbítására, ki tudja ugyebár, mikor látja újra édes anyaföldjét. Biztosra akartam menni, nagyon fontos volt, hogy megfoganjon. Szép heteink voltak. Bár nevemet, címemet a rendelkezésére bocsátottam, soha többé nem láttuk egymást. Összefüggésben azzal, hogy mind nevem, mind címem hamis volt. Az útlevelemre meg nőstényoroszlánként vigyáztam.
Erőteljes hím ambíciói dacára.
– Nézze, a libidóm nem nagyobb az átlagnál. Évekig tudok kiszáradva a föld alatt élni, mint az ásóbékák. De a cél, a cél, mely lebeg, vonz és dolgoztat…
– Életrajza jellegzetes pillanata lehetett, amikor pedagógusból pincérré vált.
Na látja, az a másik serpenyő. Éppen engem akartak szépen leépíteni, az igazgatóval személyes viszályunk volt. Mehetett volna minden kecses, légies finomsággal. „Nézd, barátom, most kit rúgjak ki, ha nem téged? Babinecznét a holdvilágképű fiacskájával? Az ötvenöt éves Seress bácsit, aki soha többé nem találna állást a kora miatt? Te lennél a célra a legalkalmasabb.” Mentem volna boldogan, megértően. Nem. Piszkos játszmába kezdett. Egy nyári táborozásra, melyet vezetni szerencsém volt, leküldte a leányát („segítségül”), majd a tizenkét ott nyaraló fiútanítványomat megdolgozták, valljanak rám, milyen pózban bukkantak rám a leány magánsátrában éjszaka. „Ne csináljunk botrányt” típusú, ódon ponyvaregénybe illő zsírsertésmosollyal aláíratta velem, hogy nem tartozunk egymásnak, én távozom „békében”.
– Gimnázium volt?
Igen, nem is rossz hírű akkortájt. Aztán amikor a következő gimnáziumban kilincseltem, meg a másikban, meg a harmadikban, kimondatlanul is vén szatírként fogadtak és hajtottak el. Hoppá, valahogy kiszivárgott a berkekben.
– Akkor feljött ide pincérkedni.
– Megvettem ezt a kis vityillót.
– Úgy… Nem alkalmaz felszolgálókat?
Bőven elég csak estére. A déli, délutáni vendégsereggel magam is megbirkózom, rendszerint olvasással ütöm agyon az időt. Nyitott ablak, meseszép kilátás. Irigyeljen!
Tizenkettő. Kétszer jött elő az elbeszélésében.
Szép szám, éppen futotta erőmből és harmóniai találékonyságomból. De joggal tartok tőle, ellaposodna beszélgetésünk, ha a többi esetet is részletezném. Bár mindegyik szép, ismétlés nélküli, önálló munka volt. A harmadiktól kezdődően a többszólamúság egyre izgalmasabb dux-jaival és comeseivel. Volt, hogy egyidejűleg, ugyanazon a helyen kettőt is befűztem. Dundi kis Aktém valóságos ínyenc volt, kiélveztem minden percet. Alig akartam elbocsátani, de aztán győzött az arányérzékem. Volt, akinek arcát sosem láttam, ő maga keresett fel sűrűn lefátyolozva, mikor (barátomon keresztül) értesült ritka betegségemről – tudniillik hogy kizárólag fiúgyermeket nemzhetek. Annyiban nem hazudtam, hogy valóban van ilyen betegség a világon. Édes, rejtélyes estéli Hesperisem fiat szeretett volna, vőlegénye pedig kizárólag egyetlen gyermeket, és ha lehetséges, aranyos kis leánykát. Meg is kapta tőlem, úgy látszik, időközben kigyógyultam. A pénzt illendően visszautaltam. Hesperis megtudhatta a nevemet, hiszen liaisonunkról hallgatnia kellett, mint a sír. A tizenkettediknél viszont már tartanom kellett tőle, hogy kiszalad alólam a biológiai óra – a vőlegény sokáig élvezte agglegényéletét. Fellélegeztem, amikor levetkőztem magamról ezt az utolsó mortal coilt is.
Kerek életmű. Bizonyos időzített bombákkal. Végtére is ismerik egymást, elsőszülötteik egymásba szerethetnek…
– Hát ne tegyék, ha kérhetem.
– És kéri?
– Igen. Távoli sugallataimra ma este itt lesz a családos érettségi találkozó. A névsort is sikerült megszereznem, a hamis tanúk mind itt lesznek. Figyelje csak ezt a helyre kis gumiálorcát!
Egy kis tubusból állcsúcsára, orrhegyére, homlokára, pofacsontjaira balról-jobbról csirizelt egy-egy pöttyöt. Kötényzsebébőllatszat2 marcona kinézetű rongyocskát kapott elő, és gyakorlott mozdulatokkal eligazgatta a fején a kézsimításai alatt fokozatosan konszolidálódó rémpofát. Fehér selyemkendőt kötött a nyakára, parókát rakott fel. Megkocogtatta kriglijét. „Szíves engedelmükkel vacsora utáni kurta áldást mondanék, kedves vendégeim, a nagy mulatozás megkezdése előtt. Tevékeny huszonöt év telt el érett korba lépésük pillanatától, és ha nem tolakvó szerénytelenség a részemről, bizony magam is megtapasztaltam, mit tesz az aktív éveknek ilyen sorozata az ember életében. De meg is van a gyümölcse, boldog házasság, nyüzsgő gyermekek sokasága. Legkivált, bármennyire igazságtalan is ez, elsőszülöttünk a szemünk fénye, hölgyek fájdalmának első gyümölcse.” – E ponton, mintha csak izzadtságcseppeimet törölném, enerváltan homlokomhoz nyúlok, majd olyan erővel, hogy hatalmasat csattanjon, letépem magam az álarcomról. „Kérdezzétek, tizenkét jó urak, első feleségeiteket, kitől születtek ezek a kis elsőszülöttek. A bizonyossághoz fogadjátok szeretettel ezt a tizenkét üvegcsét, testem verejtékével összeállított érdemtelen génmintáimat. És siessetek vissza hajlékotokba, ha elsőszülött gyermeketek netán egyetlen gyermeketek. Még van időtök kedvező benyomásokat tenni hitveseitekre, ha nem akarnátok magvaszakadni.” Nem tudom, síri csend lesz-e e pillanatban, vagy bömbölve szabadul el a harag orkánja, a fények mindenesetre kihunynak, ezen a falfelületen itt, ni, Jean Effel színes, vetített La Fontaine-illusztrációja jelenik meg, kakas a kerítésen, amint…
– kaccan egy halkan kaccanót…
– Gondolja, hogy nem kell majd befejeznem?
Nem, fejezze csak be. Ne kövesse el élete hibáját, hogy többnek képzelve legyőzöttjeit megfosztja őket egy poéntól.
– De most, azt hiszem, kedves gyermekem, ne vizsgáljuk, esik-e még, mindenképpen érdemes lenne felkerekednie.
– Akkor is, ha nagyon esik?
– Ne kínozzon csacska kérdésekkel. Az ég kísérje lépteit.    

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s