Afrina

Minerva utcai padlásszobácskájának rézsútos ablaka éppen beleütközött az uralkodó szél­irányba. Mivel éppen szemben vele, a tető túlfelén volt a szoba másik ablaka, kedves szokása volt, hogy hóviharok esetén mindkettőt kitárja, és beleálljon a szobán átsüvítő förgetegbe (amennyiben ez aerodinamikailag egyáltalán lehetséges). Ezúttal is így tett, előtte gondosan leterítette a padlóra kissé már kirojtosodott szőnyegét, élvezte a vihart a szoba melegében. Ké­sőbb úgy rekonstruálta, hogy éppen a Német Requiem szólt ez alatt, de a tüzetes vizsgálat ezt megkérdőjelezi, ha ki nem is zárja: kedvenc lemezboltjának számítógépes eladási listáján a műhöz egy nappal későbbi dátumbejegyzés tartozik.
Tehát megcsördült a telefon.
– Dr. Kult Béla vagyok, M. Bún Viktort keresem.
Feneke alá rántott egy széket.
– Itt nem lakik efféle, én Artúr vagyok.
– Elnézést, Artúrt, igen – mondta a doktor, miközben önfeledt mosollyal papírlapokat csörgetett a kezében. – Különösen fontos és sürgős az ügy.
Artúr tűnődve nézegette a hópelyheket. Szemben egy kutya jajongott hosszan, járókelők sehol.
– Köszönöm. Közelebbről?
– Nem részletezném telefonban. Átugrana az irodámba, a Kende utcába?… Vagy menjek én? Tu­dom a címét.
Bár a rendrakásra később kerített volna sort, nem hagyta magát az utcára csalni.
– Köszönöm, jöjjön inkább. Hányra várhatom?
– Húsz percen belül ott vagyok.
Artúr sebtében beágyazott, a kisasztalra whiskysüveget helyezett két kispohárral, ezüst tálcán. Gyors borotválkozás fért még az időbe, a számítógép kikapcsolása, a szőnyeget pedig felcsa­varta.
A doktor hasonlított a háziorvosához. Kérés nélkül lépett a kisasztalhoz, töltött mindkettejük­nek, és azonnal a tárgyra tért.
– Mint nyilván kitalálta, örökösödési ügyben jöttem. Ön Bún Béla nevű nagybátyjának egyetlen örököse.
– Béla bácsinak van egy velem egyk…
– Akit kitagadott.
– Szabályszerűen? – vágta rá Artúr gondterhelt oldalpillantással.
– Közreműködésemmel, időben, szakszerűen.
– Vagyis köteles rész sincs?
– Nincs.
– Hol lehet itt a trükk? – tűnődött magában Artúr.
– A fontosságot már látom, a sürgősséget kevésbé. Végül is december 23-a van – hümmögte végül.
A doktor tűleveleket pöckölt le a sarokba támasztott, cukorspárgával lenyűgözött fenyőről.
– Béla bátyja egy szemlőhegyi luxuslakásban lakott.
– És ketyeg a közös költség?
– Nem, a havi bérleti díj, négyszázezer forint.
Artúr felnevetett.
– Hát engedje megköszönnöm megtisztelő látogatását ebben a hózivataros időben, erre tessék…
– Kétszázhúsz millió.
– De sajnos nekem kell hamarabb fizetni… Gondolom.
– Hagyja már ezt a francba! Nem kell hamarabb fizetnie. Huszonhetedikére megsürgettem a hagyatéki tárgyalást. Helyszín: Önkormányzati Hivatal. Illeték persze lesz már ekkora summa után. Amit szintén nem kell előre kifizetnie, nem is tudná.
– Ha most azt mondja, kér kétezer forint kiszállási díjat…
– Ennyit nem ért volna meg magának ez a kiselőadás? Helybe jön a színház!
Rátöltött a wiskyből.
– De félre a viccelődést. Péntek tízkor a Bocskai úton, ajánlom magamat.
Artúr azonnal felhívta anyját.
– Ó, igazán? – csicseregte a mama. – Akkor értem, miért hívogat Gáborka a trágárságaival. Örülj, hogy titkos a számod.
– Elég nagy neked az a lakás? (Artúr biztos volt az igenlő válaszban.)
– Elég. Három szoba, mit akarjak még?
– Minden napra kaviáros zsemlét.
– Hogy köszvényt kapjak, ugye? Na de ötvenhét évesen még előttem az élet, nem voltam még Svájcban…
Artúr most felfigyelt egy sáljába süllyedt járókelőre. Gyönyörű fiatal leányka volt, valószínűleg hisztis és konok.
– Vagy Malajziában.
– De mit keressek én Malajziában? – lepődött meg Artúr anyja.
– Engem. Biztos, hogy odaruccanok vagy fél évre.
– Ki fog rád mosni?
– Mindenki. Ennyi pénzért…
Kis szünet állt be, mintha tréfából mindketten komolyan vettek volna egy badarságot.
– De téged nem vonz a vén Európa, kisfiam?
– Tartsuk be a fontossági sorrendet.
– Várjuk ki a pénteket, én azt mondom. Nem tudhatjuk, mi ebben a vicc. Lehet, hogy csak azt akarják, tízkor üres legyen a lakásod. Várj csak, majd beülök én. Üres az egész házatok.
– Ez az előrehozott hagyatéki tárgyalás nekem is szöget ütött a fejembe. Apussal fél évet kellett várni. És december 27-én…
– Odamegyek a lakásodra, és belülről beláncolom az ajtót. Kész.
És mégsem, nem volt tréfa. Túl az ünnepek első hullámán, huszonhetedikén, néhány tébolyító percnyi késéssel megjelent a doktor az Önkormányzati Hivatal jól fűtött előterében. Mikor ész­revette őt, az őr ledobta arcáról a merev primitivitást, és vigyorival cserélte fel.
– Alaposan összenőttem velük – suttogta a doktor. – A kedvemért az ügyintéző és a közjegyző is felkelt. Legalább is ezt ígérték.
Ott voltak mind, egy titkárnővel, aki megkérdezte, mit parancsolnak.
– A doktor köszöni, semmit – szólt Artúr.
– Artúr egy kis kupica tojáslikőrt kér kávéspohárból. Megfigyelésem szerint a márkás italok kedvelőinek sznobizmusa mögött rendszerint gyermekded, szégyellni való italozási szokások húzódnak, ezért nem mer nyilatkozni – szólt a doktor.
– Ezt Ulfilasnál magam is olvastam, de hogy Ön, doktor, honnan vette… – tette hozzá Artúr.
A doktor azonmód fel is hörpintette az érkező likőrt.
– Maga, Artúr?
– Boldogok a szelindekek, mert ők örökségül bírják a földet – felelte Artúr, majd elővette bal zsebéből a lapos üvegét és jót húzott belőle.
(A kétszázhuszonhárom-millió forintnyi állampapír mellé ingóságban még jött úgy 60 millió­nyira becsült ez-az a lakásból, melyet Artúr még aznap elcserélt a lakásra a tulajdonos kezde­ményezésére, miután pillanatok alatt kiszámolta, hogy hatvanmillió forintból nem fog tudni havi négyszázezer kamatot kisajtolni.)
Az ügyek pedig intéződtek a maguk lomha módján. Artúr gondolt egyet, a pangó bérleti piacra tekintettel a luxuslakért kapott pénzből megvette a Minerva utcai bérleményt, a különbözetet anyja kezelésére bízta. A főnökével hamar megértette, hogy diszkréten kezelendő az ok, ami­ért otthagyja a kedves kompániát – amivel elérte, hogy mindenki tudott róla, de a jelenlétében senki sem hozta szóba. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy ne kérjenek az örökségből. Búcsúzó körlevele ehhez mérten egyetlen szóból állt („csá”).
Április közepén aztán közös taxival hajtattak ki Ferihegyre. Csaba királyfi csillagösvényén a csodás Napkelet is Zürich felé esik, onnan indult Artúr csatlakozása Kuala Lumpurba. A Határ úti megálló táján anyja még lefékeztette a sofőrt abbéli iszonyatában, hátha otthon hagyta az útra szánt könyveit. Kiszaladt egy utcai árushoz és megvette Borisz Jelcin Éjszakai naplójegy­zeteinek utolsó példányát. Máskülönben viszonylag hallgatagok voltak, mert még odahaza Ar­túr anyja nem tudta rávenni fiát, hogy a taxisofőr megtévesztésére, körültekintőleg, egy fiktív ro­konunk érkezéséről beszélgessenek, miközben – mutatott rá Artúr – az indulási oldalnál akar­nak kiszállni.
– Biztos nem maradsz legalább egy napra? – kérdezte anyja Artúrt a kloteni repülőtéren.
– Svájc is Európa, tehát nem. De te már égsz a vágytól, látom, ne várd ki velem a csatlakozást.
Elbúcsúztak. Artúrnál egyetlen könyv sem volt, egyetlen betű sem. Zenét sem hozott. Egy dip­lomatatáska volt nála, benne némi ruha és a pénzügyi élet rabbilincsei. – Nem fogok megsér­tődni, amikor az első Lacoste-trikós purdét meglátom egy kék műanyag lavór mellett kólát inni – döntötte el, hiszen Európából nem a tárgyakat, hanem a döglődő szellemet szerette volna maga mögött hagyni. Úgy-ahogy és addig-ameddig, nem volt forradalmár.
A repülőn csupa európai arc utazott, nem is figyelte őket sokáig, álomba merült. És az új világ kapujában fel is ébredt. Ragyogó, fehér napfénybe érkezett, azonnal vett is egy flanelinget a repülőtér sorompó előtti boltocskájában. Az átizzadt régit a mellékhelyiség fogasán hagyta.
A ropogós egyenruhájú tiszt a fülledt kisszobában tűnődve nézegette a papírjait.
– Ez minden poggyásza? – kérdezte tört angolsággal.
– Ez itt az összes – felelte Artúr.
– Ismer itt valakit?
– Még nem.
– Olykor fel fogjuk keresni, hogy az egészsége felől érdeklődjünk.
– Hol? Tudják, hol fogok megszállni?
– Még nem.
– A szellem európai, a stílus nem – gondolta Artúr. – Fordítva elegánsabb lenne.
A legközelebbi utazási irodába vitette magát taxival.
– Valahová a Perhentian-szigetekre utaznék.
– Van valamilyen elképzelése, mister? – kérdezte egy mosolygós úr.
– Ne legyen zsúfolt…
– Az ilyen nem zsúfolt helyeken vannak a legtöbben, mindenki oda kívánkozik. Inkább a zsú­folt helyeket javasolnám, azok konganak az ürességtől.
– Legyen a közelében hegyoldal, erdő.
– Ez már egyszerűbb, mert legtöbben a tengerpartot preferálják, vízre épített bungalóval.
– A magam részéről normális házat szeretnék.
– Várjon, kérem… A fő szigeteket nem javaslom, azokon nincsenek utcák. Az egyik kisebb azonban kiválóan alkalmas a hosszabb ottlétre.
Hátrament, kihozott néhány kopottas fényképet.
– Ez megfelel? Jalan sangit 12. Égbolt utca.
– Nagyszerű. Itt fizetek?
– Majd ott, útiköltség a buszon meg a kompon. Tudnom kellene, mennyi időre kéri.
– Egyelőre maradjunk fél évben.
– Pár papírt kitöltünk… Késő este indul a busz, előtte nézze meg velünk a Petronast.
– Ki van ez találva – morfondírozott Artúr. – De nem rossz.
Megnézte.
Este tízkor becsomagoltatott magának egy fél bűzlő duriánt az iroda melletti gyümölcsboltban, aztán felkapaszkodott a buszba. A gyér világításban is feltűnt neki, hogy még mindig az összes arc európai. Inkább nézte odakinn az éjszakai pillangókat, rájuk unt, elszunnyadt. Rosszul aludt a zötykölődésben. A kompon aztán végleg felébredt, a busz balján és jobbján egy-egy kamion. Enyhe köd telepedett rájuk, a tengerből semmit nem látott. Elővette az újságpapírba csomagolt gyümölcsöt, mely kibontva hangosan elordította magát: ébresztő! A szag tovaterjedésének megfelelően körkörösen ébredtek fel az európai arcok. De mire feleszmélve megtudták volna, ki hozta meg a hírt az ébredésről mindazoknak, akiket eddig álom zárt (Artúr elvörösödött: félre, Wagner, félre Európa!), a gyümölcsből már csak a héja maradt. Egyedül a sofőr szunyó­kált. A monoton, szekuláris emberzajban aztán többen újra elaludtak. A kamionközi virtualitás civilizációkon túli, üres csodája, mely (kis túlzással) a leányfalui réven éppúgy megeshetett volna vele, mint egy óriásrepülő csomagterében, kellemesen feszítette vágyait az egyelőre lát­hatatlan tenger iránt. A part felé közelítve a köd vastagodni kezdett. A busz mindenkit maga elé engedett, a sofőr ezalatt beszedte a komp viteldíját, melyet egy összegben adott át a parti őrnek és saját magának (jutalék). A tengerből egy kis ezüstcsíkot leszámítva semmi nem látszott, az utastársai motyogásából megtudta, hogy rövidesen monszun várható. A parton állt a település térképe, melyen nagy nehezen kiböngészte a tülekedők közt az Égbolt utcát. Mintegy három kilométernyi út, második fele a hegyoldalban, ahogy kérte.
Két perc memóriagyakorlat után útnak indult. Egy kis boltban fogkefét, fogkrémet vett. A há­zak földszintesek voltak, a part közelében jókora, buja kertekkel, feljebb a kertek kisebbedtek, egyre kuszábbak lettek, de Örsöddűlőn még mindig elmentek volna hétvégi telkecskéknek. A ködöt már rég maga mögött hagyta, elképzelte, milyen lesz majd a kilátás a monszun után, és egyszer csak ott is állt a kicsiny Égbolt utca sarkán.
Tisztázott néhány fizetési részletet a háziakkal. Kérdésükre, mit kívánna reggelire, azt felelte: egy ágyat.
Rövid rendezgetés után a kicsi, de kedves szobában, melynek nagy ablaka a lenti világra nyílt, beledőlt az ágyba, és pár percen belül már el is aludt a cicegő rovarok mélyítette csendben.
Kiadós zivatar után tömör napfény osont a háta mögé, addig-addig cirógatta, míg odafordult, és szemhéja piros fénye felkeltette.
Az ablakhoz sietett, nézte a hatalmas tájat. Néhány siklórepülő úszott el. – Ki kell próbálni – gondolta.
Halk, tapintatos kopogás után kinyílt az ajtó.
– Vár az ebéd odalent, young mister – mondta egy homályból kikerekedő, földöntúli, régóta só­várgó férfiszem számára remegő körvonalúnak tetsző, tökéletes és mosolytalan leány. – Afrina a nevem.
Artúr szeme bepárásodott. Röviden bemutatkozott ő is.
– M. Bún Artúr, szép leány.
– Tudod, mi a nyelvünkön az „embun”?
– Sejtelmem sincs.
– Harmat.
Hallgattak.
– Menekülsz, Artúr? – kérdezte Afrina.
– Hogyan?
– Rám számíthatsz, kedves Artúr – mondta a lány, egyetlen mosoly nélkül, mély, bársonyos hangon.
– Kedves Afrina – mosolyodott el Artúr. – Te ki vagy?
– Tavaly nyáron végeztem a gimnáziumot, idén megyek egyetemre. Építészmérnök leszek. Te ki vagy?
– Még nem tudom, most alakul. Idáig egy hivatalban üldögéltem, aztán meghalt a nagybátyám.
– Gyere, kész az ebéd. Felmostam a lépcsőt, majd fogom a kezed.
Az ebéd rizsből, aztán egy zamatos, sűrű, barna levesből, majd rizsből, levélbe csomagolt vagdalthús-féléből, rizsből és gyümölcsökből állt, nagy kanna narancssárga üdítőitallal. A két szülő már nem volt otthon.
– Le kell mennem a partra. Velem jössz?
– Nagyon is. Majd biztos mesélsz nekem a szigetről.
Afrina nagy, fonott szatyrot kanyarított a vállára. Ahogy kiértek a felfele hozó utcára, Artúr szólni sem tudott a látványtól. Afrina persze teljesen közönyös maradt.
– Egyszer majd, valamikor, szeretnék eljutni Európába. Ott született az újkori építészet.
– Kár lenne kihagynod – felelte Artúr.
– De ott élni képtelen lennék. Gondolom.
Csendben ballagtak lefele.
– Te sosem olvasol? – kérdezte váratlanul Afrina.
– Fél évig most kihagynám – mondta szűkszavúan Artúr. Kezdte megszokni a mosolytalan, Eu­rópán túli világot.
Félúton Afrina átölelte. – Kössünk csókszövetséget.
– Feltétlenül – felelte Artúr -, ne habozzunk, de mivel jár?
– Olyan, mint az eljegyzés, csak kisebb. Az eljegyzés előszobája.
Artúr sápadtan meredt a lányra.
– Mit tudsz rólam?
– Mi másképp mérjük itt a tudást. Andiam’!
Apró cseppekben Európát adagolnak itt neki?
– Szeretetből kötnéd velem ezt a… csókszövetséget, Afrina?
– Igen.
– Akkor gyere, épp itt ez a pálma, majd finoman nekitámasztlak…
Megkötötték. Afrina nyelve csípett, mint a bors.
– Ezt hogy csinálod, Afrina?
– Mit, kedvesem?
– Csíp a nyelved.
– Állandóan fűszereket rágcsálunk. Ettől leszünk egészségesek.
Bevásároltak. Afrina élelmiszert, Artúr alsóneműt.
Mikor hazaértek, egy ropogós ruhájú ült a konyhaasztal mögött.
– Üdvözlöm, mister Embun. Fáradjon közelebb.
– Miben segíthetek?
– Hogy szolgál a kedves egészsége?
– Meglehetős.
– Hogy van megelégedve?
– Egyszóval?
A tiszt egyenruhája belső zsebébe nyúlt. Néhány fényképet teregetett ki az asztalra.
– Ismeri valamelyiket?
– Ez itt az unokatestvérem, Bún Gábor – bökött Artúr az egyikre.
– Köszönöm, egyelőre végeztünk is. További kellemes pihenést!
Elhajtott a motorjával. Artúr Afrinához fordult:
– Tudsz siklórepülni?
– Igen.
– Hol lehetne megtanulni?
– Felmegyünk a hegyre, ott van az oktató.
– Holnap reggel mehetünk is?
– Lehetetlen, kezdődik a három napos monszun.
– Ti olyankor mit csináltok? Van itt valami kávézó?
– Nem tudnánk hazajönni. Az eső úgy szakad, hogy lesodor az utcáról. Olvasgatunk. Neked persze nehéz lesz, könyv nélkül.
– Szerencsére csókszövetségesek vagyunk. Ezzel áthidalhatunk három napot.
– Többet is. Ha rossz az előrejelzés. Gyakran elszúrják.
Szövetségi közösségben sütöttek egy kis vacsorát. Afrina szülei nem kerültek elő, a ház egy másik részében húzódtak meg.
A következő pár napban világossá vált Artúr számára, hogy a szövetség nem mélyíthető. Ezen a szintjén azonban pompásan üzemelt. Egyetlen percig sem érezte feszélyezve magát. Aztán egy éjjel arra ébredt, hogy hatalmas a csend. Az eső elállt.
Hét ágra sütött a hajnali nap. Ebben a lucsokban nem volt érdemes felkapaszkodni a dzsun­gelbe, megint lementek a partra, úsztak, feküdtek a homokban. Rengetegen voltak, mindenki most bújt elő a több napos elzártságból. De a tenger is, a partszakasz is jókora volt, mindenki­nek jutott hely.
– Egyik nap körbehajózzuk a szigetet. Most biztos nincs szabad hely – mondta Afrina.
Másnap az oktatóhoz kirándultak. Szépséges kis völgy felett repdesve tanított néhány európait, az aljnövényzet puha volt, néhány méterről ráhuppanni szinte semmiség. Egy hétre volt szük­ség ahhoz, hogy a nagy hegyoldalon lemerészkedjenek, ki a tenger fölé, de ott már óvatosan a szelek miatt.
– Meseszép, nem? – kiáltott Artúr Afrinának.
– Nem rossz, szeretjük – felelte a szövetséges.
Egyik nap eljött a hajózás ideje is. Afrina mesélt a sziget történetéről, többen köréjük sereglet­tek. A körút végén kedvesen meg is tapsolták. Egy kövérkés nő magyarul odaszólt a férjének: – mázlija van a barátjának, nem, Egon? Egon azonban inkább gondolataiba süllyedt, nem sétált a csapdába. A tapasztalaton alapuló tudás a béke biztos alapja.
– Legyünk igazi jegyesek – szólt egyszer csak Afrina a másnapi erdei túrájukon. Értett a trópusi lepkékhez, tudta, hol kell keresni őket. Figyelmeztette Artúrt, jobb lesz, ha egyetlen levelet sem érint meg. Artúr a legközelebbi tisztáson tért vissza az ötletre. Megölelték egymást mosolytala­nul, egymás szemébe néztek, és meg is volt a magasabb szintű szövetség.
Hazaérve bekopogtattak a szülőkhöz. Hosszasan tárgyaltak a lányukkal a helyi nyelvjárásban, azalatt biztató pillantásokat vetettek Artúrra. Végül Artúr szólt néhány kérő szót, amit a fejére tett kezükkel teljesítettek. Az eljegyzést a hely hagyományainak megfelelően fogják végrehaj­tani. A felkészüléshez azonban, kérték Artúrt, lássa be, három-négy hétre szükségük lesz. Artúr természetesen állja a költségeket, biztosította vendéglátóit. Afrina pontosan ismeri a hagyomá­nyokat, mindent el fog mondani.
Idejük volt rá. Artúr a legapróbb részletekkel is tisztába került, történetükkel is, bekerülésükkel is a szertartásba, mely alapvetően animista és tűzimádó volt. A helyi hangszerapparátussal kí­sérve. Aztán a nagy nap reggelén, jóval a kezdés előtt ébenfekete, vastag szövetbe bugyolálták a fejét, semmit nem látott egészen estig, amikor lerántották róla, miután leültették őket egy he­lyi gazda jókora asztala mögé. Nem látta, hogy kisebb forgatócsoportok rögzítik az eseményt, nem látta, hogy hatalmas tömeg turista figyeli a tisztáson őt, hallani semmit nem hallott a démonűző kereplőktől és a reggeli után elfogyasztott al­koholos ital okozta fülzúgástól. Később érdeklődve nézte végig saját el­jegyzését egy tudomá­nyos tévécsa­tornán.
A magasabb szövetségi szint természetesen továbbra sem jelentette a legmagasabbat. Ahhoz a házasságig még várni kellett, ez magától értetődött. Nem akart ujjat húzni a szellemekkel.
Másnap mindketten kicsit kótyagosan ébredtek. Rekkenő volt a hőség. Nagyot úsztak a tenger­ben, kéz a kézben tértek haza. Afrina felajánlotta a közös ágyat, ha Artúr odaképzel közéjük egy kardot, és ebben vita nem képzelhető el. Artúrnak azonban nem volt kedve próbatételek­hez. A tiszta hagyományra hivat­kozva kedvesen hárított. Pár napos újabb monszun alatt megint főztek, sőt, eljövendő házasságuk után elfogyasztandó, lekvárszerű csemegéket is készítettek. Ehhez a szülők értő tapasztalatára is szükség volt. Egy idő után, amikor már tocsogtak a ki­buggyanó ragacsban, négyesben fel­mosták a konyhakövet.
– Repülünk egyet? – kérdezte Artúr az idő kivirulása után. – Vagy menjünk el az Óriások Bar­langjába a hegy túloldalán?
– Is-is – felelte Afrina, és kéjesen nyújtózott az ágyán. – Csak ma ne, szeretnék tovább lustulni.
– Háromnapi szobafogság után nekem mindenképpen legalább egy kis sétát kell tennem – mondta Artúr. – Ugye nem vagy rosszul?
– Nem, kedvesem, dehogy. De mehetsz messzebbre is, például kipróbálhatod azt a kis vendég­lőt valamivel lejjebb, a Hold utcában. És ha kérhetlek, hozz egy kis gyümölcsöt is.
Artúr kiszellőztette tüdejét, bár hogy a monszun utáni nagy és rejtelmes gombaillatban mi ke­rült bele a tüdejébe, nem tudhatta. Először jutott eszébe a Minerva utcai lakás. Bejárt pár ut­cácskát a hegyoldalban, rendelt egy húsos ételkölteményt a Hold utcában, vett egy nagy zsák mindenféle, gondosan összeválogatott déligyümölcsöt és hazaindult a késő délután lassan for­málódó, enyhe hűvösében. A földszinti ablakon bepillantva látni lehetett a konyhaasztalt, me­lyet ezúttal nem ropogó ingesek által odaterített fényképek borítottak be, hanem Afrina és egy helybéli ifjú, akit távolról néha látott a kereskedésekben. Érdekes, európai szem számára meg­lepő helyzet­ben. Látta, amint a konyhaajtót kívülről valaki becsukja. Afrina így, mosolyogva és nevetve álomszép volt, szinte sajnálta otthagyni a látványt. Tovább ment a szomszéd házig. Bezörgetett a kertajtón.
– Van szabad szállásuk?
– Igen, kedves Artúr, jöjjön, szívesen látjuk – felelte barátságosan a szomszéd.
Megbeszélték az árakat, Artúr beköltözött új szobájába. Megkönnyítette dolgát, hogy a vásár­láshoz magával vitte diplomatatáskáját minden iratával. Az ágyhoz, újabb szerencse, pizsama is járt, így nagyobb kényelmetlenség nélkül kezdhette meg újabb életét. Estére vendéglátói ízletes vacsorára hívták, így a gyümölcs reggelire maradt, meg persze még tovább. Volt bőven. Más­nap reggel nagyot nyújtózott, majszolgatás után felkaptatott a siklórepülőhöz. Az idő csodála­tos volt, néhány felhő fodrozódott, a szelek kiválóak voltak a sikláshoz. Este is volt már, ami­kor a Hold utcai vendéglőben elköltötte kiadós vacsoráját. Egészséges, hosszú alvás után más­nap átment az Óriások Barlangjához. Már az odaút is eltartott vagy két órát, elég nehéz terepen, de a látvány mindenért kárpótolta. Visszafele jövet, kicsit csapzottan, fáradtan szembetalálko­zott Afrinával. Jókedvűen köszöntötték egymást. Aznap is finoman aludt.
Később nagyobb hajótúrákat is tett a környező szigetekre. A két fő szigetet is meglátogatta. Áldotta jó sorsát. Jó két héttel még meg is toldotta tervezett ott-tartózkodását. Néha összefu­tottak Afrinával, ez mindig bearanyozta a nap­jait.
Aztán hazaindult. Egy tiszt még behívta a kuckójába a repülőtéren.
– Minden rendben volt, mister Embun? Jól érezte magát?
– Soha jobban, uram. Csak ajánlani tudom.
A Minerva utcába érve első dolga volt bekapcsolni a rádiót. Rátekert a fűtésre. Dögfáradtan heveredett az ágyra, úgy ahogy volt, úti ruhájában. A Reggeli Krónika ment, benne újabb ke­letű, idegesítő kis szünetjelként az Örömóda csapniva­lóan feldolgozott részlete (uniós hírek elé). Elnyomta az álom. Odakinn novemberi eső szeme­zett.

 

Reklámok

One response to “Afrina

  1. Visszajelzés: Kis tartalomjegyzék | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s