Virslikúrán

Volt odalenn az étkezdében egy konyhalány, nem volt szép és nem is mosolygott. Csak egyszer nevette el magát, amikor a világosszürke borsófőzelékbe magasról ejtette bele a sült virslit, és a forró cseppek mint kirajzó bogarak repültek tova. Feltűnt ez a professzornak, aki szintén nem volt szép (miért, csak konyhalányok lehetnek nemszépek?), és ő sem mosolygott. Hát persze egész más okokból, őneki széles volt reálátása a világ nyomorúságára, míg a konyhalány egy­szerűen nem vette észre az élet szépségeit – gondolta legalábbis a professzor. Ez a kis déli pil­lanatkép azonban elgondolkodtatta, és mintegy kísérleti jelleggel, dacára az élelmiszervegyé­szeti tanszék élén eltöltött évtizedeinek, legmélyebb ismereteinek a virsli mint olyan mibenlété­ről, legközelebb a tarhonyájára virslit kért, hátha megismétlődik az előző napi, rendbontó és rendhagyó, mindamellett elég szürke kis csoda. Egy pillanatra egybefűződött a két nem szép szempár, éppen a „virsli” szó kiejtésekor, így alkalom nyílt a kísérlet innovatív folytatására: a professzor elmosolyodott. A lány, mint akit váratlanul ér egy nem is remélt jóindulat, ösztönö­sen reagált – vonta le a professzor a következtetést a viszontmosolyból. Másnap erősen nyomta meg a szót: „és hozzá még egy virslit kérek”. – De büszke a farkára ez a vén csótány, hogy így célozgat – gondolta a lány és felröhögött. Csütörtökön már nem volt virsli, ami a legkevésbé sem jelentette azt, hogy ne lehetne beleszőni a rövid párbeszédbe az ebéd összeválogatásakor. Péntekre a lány fülbevalót is húzott, sejtelme sem lévén róla, hogy a professzor aznap a köz­élelmezési világkonferencia munkaebédjén vesz részt, szigorú virsliabsztinenciát tartva a sütő­tök-krémlevesből, irdalt kofferhalból és friuli tartuffóból összetevődő fogásai között.

Hétfőn jelent meg a konyhán a nagydarab kisegítő fiú. Mintha verista operák színpadáról top­pant volna be a vastag parasztlegény. A professzor a maga kiérlelt élettapasztalatával rájött, hogy a tudományos kísérletsorozat lezárult, letépheti magáról virsliláncait, legott disznópör­költet kért. A mit sem sejtő konyhalány még megeresztett egy halvány mosolyt, ám ezt a mé­lyen elgondolkodó professzor már nem viszonozta, szemei a távolba révedtek, igen, a világ nyomorúsága megint nyomasztani kezdte. Ám felismerte, hogy a végső tanulságok még hiá­nyoznak, így másnap a legderűsebb arcát mutatta, és a virslit ugyan már túlzásnak érezte volna, gondolta, a témát a borsófőzelék oldaláról is körbejárja. A konyhalányban ez azonban nem in­dított el asszociációs láncokat, arckifejezése visszatért korábbi medrébe. – Az én pszichológus lelkem – vonta le végkövetkeztetését a professzor.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s