Soha örökké

“Wacht auf, es nahet gen den Tag;
ich hör’ singen im grünen Hag
ein wonnigliche Nachtigall,
ihr’ Stimm’ durchdringet Berg und Tal:
die Nacht neigt sich zum Occident,
der Tag geht auf von Orient,
die rotbrünstige Morgenröt’
her durch die trüben Wolken geht.”

Amikor bekapcsolta, még úgy gondolta, az első két szó után kiveszi a CD-t, de nem lehet, az Istennek sem, nem, nem és nem. Nem tudott ilyen gyilkosságot elkövetni. – Jaj, neeeeee…-nyújtózott a lány kéjesen az ágyon. – Alig feküdtünk le…
– Nézz a számlapra, Bognár. Fél tíz.
– A fél hatosra nem emlékszel?
– Fél hat… Mondasz valamit… De az nem tegnap volt?
A lány hátulról megölelte.
– Most én jövök, Bognár.
Új zene töltötte be a szobát.
– Nem, nem, soha – felelte, meghallván Tannhäuser búcsúját Vénusztól. – Nem megyek el soha. Különben is: ahogy te királynő és istennő vagy, úgy vagyok én király és isten.
– A mester mondta. Magister dixit. Megtagadnád? – kérdezte a lány.
Ő nézhette a jövőt. Mi nem köphetjük szembe a sorsot ekkora neveletlenséggel. Nem lehetünk hálátlanok hozzá azok után, hogy egymáshoz tapasztott bennünket, két Bognárt, és megajándékozott bennünket a jelen idővel.
– A próbát kiálltad. Hagyd a szavakat és lazíts!
– Lazítani? Soha!
Visszabújtak.
– Persze azért kimozdulhatnánk – mondta az egyik Bognár.
– Igen… Elmehetnénk az Apáthy-sziklára.
– Miért pont oda?
Ott vágytam rád öröktől. Ez az egy, amit sajnálok, hogy elmúlt. A sóvárgás, hogy találjak egy Bognárt.
– Hogy találj egy ént.
Aztán inkább mégis a harmadik Bognárnál maradtak, a mesternél. – Abba fogunk belehalni, figyeld meg, hogy a madárka fájdalomból és vágyból szövi dalát – igen… Ez őrület… Érzed ezt a forróságot?
– Húzza el a radiátortól Bognár bácsit – intette oda Ménfőcsanaky a tömött bajszú nővérkét, miközben öklével néhányszor fejbe verte az öreget – doktori szemszögből barátilag, de azért neurológusként gyanított egyebeket is ebben a doktori szemszögben, például a pergő vakolatot, az elromlott nővércsengőt, azt, hogy egy trágyadombon kell lehúznia neki, évfolyamelsőnek, élete harmadát. – Bár amennyi Zoloftot kap a köztől, akár Bognár néninek is hívhatnánk. Nem igaz, Bognár bácsi? – Azzal öblöset kaccant. A nővérke arrébb ráncigálta a műanyag széket, nyikorgott, csikorgott az egész kórterem. Minden a szokott mederben.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s