Beethoven: Második szimfónia

Bevezetés

Beethoven_HornemannBeethoven hallása 1802-re olyannyira leromlott, hogy heiligenstadti tartózkodása során végsőkig elkeseredett sorokat vetett papírra (Heiligenstadti Végrendelet), azt a gondolatot emelve a középpontba, hogy betegsége tette őt emberkerülővé, amiről mint zeneszerző még csak nem is beszélhet. Múló hangulat lehetett ez részéről? Hiszen egy ifjúkori jóbarátjához, Wegelerhez írt levelében erről egy kibontakozó szerelmi kapcsolatával együtt ír. Vagy még különösebb, hogy ugyanennek az évnek februárjában lényegében elkészült a D-dúr szimfónia partitúrájával. És ez minden műve közül az egyik legfelhőtlenebb. Beethoven életművében a derű „órái” a túlnyomók a keserűség, a forradalmi láz, a mélységes befelé fordulás és magasztos, himnikus hangulatok megrendítő „percei” felett. A harmonikus, „klasszikus” derű olyan koncentrátumával mégsem találkozunk az életműben, mint a Második szimfóniaelső két tételében. Beethovent nem lehet csak úgy „legyőzni” – saját maga „démonai” sem képesek erre. Életének három pontján fogta el őt a végső keserűség, ma „depressziónak” is mondhatnánk: a Heiligenstadti Végrendelet idején, másodszor 1809 táján, amikor energiái kimerülésének rémképével küzdve óriási tömegű népies dal feldolgozásába menekült (igaz, jó pénzért, angol megrendelésre), harmadszor élete végén, ám egyik esetben sem szűnt meg legyőzhetetlen tehetsége, sőt, végső elkeseredése még csak nem is ártott stílusfejlődésének.

Az Első szimfónia egyértelmű és széles körű sikere (egy méltatlankodó lipcsei kritikus hang csak pár évre rá jelentkezett) sem tette könnyűvé a másodszori fellépést, mint a kvázi-titkári funkciót ellátó testvére levelezéséből elénk tárul. 1803-ban mutatták be a szimfóniát. Míg az Első szimfónia bemutatása alkalmával még egy zongoraversenye (talán a C-dúr, de valószínűbb, hogy a B-dúr) zongoraszólamát játszotta, valamint bemutatták az op.20-as Szeptettjét, mégis a műsort jobbnak látta a Teremtés részleteivel és egy „nagy Mozart-szimfónia” előadásával megerősíteni, addig ezúttal (és ettől kezdve mindvégig) kizárólag saját művekből építette fel a műsort. A szimfónia mellett a Krisztus az Olajfák hegyén című oratóriumot játszották, valamint újból az Első szimfóniát, és Beethoven szólójátékával a c-moll zongoraversenyt. Szórványos „fejcsóválásokat” leszámítva (ezek egyike, „Az elegáns világ újságja” a Finalét haldokló sárkány farkának csapkodásához hasonlítja) ismét általánosnak mondható siker fogadta a bemutatót, sőt, a Második a későbbi szimfóniái idején jó sokáig „bezzeg”-darab lett. Ez Beethovennek nem volt ínyére – hasonlóan, a Szeptett kultikus magasztalásától és szembefordításától a későbbi remekművekkel valóságos dührohamokat kapott, elátkozva a pillanatot, amikor a Szeptett megírására adta a fejét.

Második szimfónia

Bár a romantikus korban arra hajlott a megítélés, hogy a D-dúr szimfóniával Beethoven a Haydn és Mozart által felépített klasszikus stílus iránti tiszteletét tetőzte be – arról a tényről is elfeledkezve, hogy Beethoven „mozarti” stílusa 1792-től egyre inkább „haydni”-nak adta át a helyét -, feltűnő a „progresszió” a már szintén csak jelképesen „mozartinak” vagy „haydninak” tekinthető Első szimfóniához képest. Hangzásvilága (bár előadó-apparátusa lényegileg változatlan a C-dúr szimfóniáéhoz képest) már semmiféle közvetlen kapcsolatot nem árul el a nagy elődökkel.

A bevezető a meglepő 3/4-es ritmusban írt Adagio molto, sokkal súlyosabb szerephez jut, jóval terjedelmesebb az Első szimfóniáénál. Mozart nagy Esz-dúr szimfóniáját (K543) szokták példa gyanánt emlegetni, szerintem kevés indokkal: az Első szimfónia esetén még szóba jön efféle „főhajtás”, itt a főtétel (Allegro con brio) főtémájának „sejtelmes” kibontakozása elképzelhetetlenné tesz súlyos bevezető nélkül megírt tételt. Ez a sejtelmesség nem romantikus bruckneri álomkép: ébredés, erő, a Waldstein-szonáta, sőt, még távolabbi példával, a Hammerklavier-szonáta finaléinak „napsütötte”, mégis sejtelmesen finom kiemelkedése a homályból. Ez a boldogság-hang (természetesen az elmaradhatatlan, kontrasztáló kisebb, inkább a zenei funkció céljait szolgáló „konfliktusokkal”) az egész tételen végigvonul.

A domináns hangnemben írt második tétellel (Larghetto) Beethoven olyan hangulatot teremt, melynek előzményei ugyan vannak korábbi műveiben (egyes bagatelljei, szonátatételei), mely túláradó, szelíd, meghaladhatatlan boldogsága, álomszerű 3/8-os lejtése egészen váratlan, és már saját korában is azonnal megérintette a hallgatót (pedig későbbi korok „zenébe menekülése” mint belső konfliktusokat feloldó „kábítószer” akkor még ezen a fokon ismeretlen volt). Minden bizonnyal ennek a tételnek a szépségei indították Beethovent arra, hogy később zongoratrióra írja át az egész szimfóniát. Beethoven gyakran komponált kamarazenei átiratokat, sőt, olykor (valószínűleg megszorultságában) kiadói ösztökélésére magáénak ismert el és tódított más szerzők által írt verziókat is saját műveiről, de szimfóniái közül ilyenként ez az egyetlen, melyből átiratot készített. A tétel szonátaformájú, de minden átvezető dallamfordulat is olyan gazdag motivikusan, hogy más alkalommal főtémának is „elmenne”. Amikor az idős mester (a maga erős, túlzó stílusában) azt mondta Drouet francia fuvolaművésznek, maga is meglepődik, ha szokásával ellentétben olykor belepillant korai műveibe, és bennük annyi tematikus részt lát, amely „húsz másik műhöz is elegendő”, első helyen erre a tételre gondolhatott.

Most már nevében is Scherzo a következő, meghökkentő, effektusokban gazdag, ám tematikusan szándékoltan, a triójában is „minimalista” Allegro, mintapéldánya az igazi, vérbő beethoveni scherzóknak.

A – ha lehet – még meghökkentőbb negyedik tétel (Allegro molto) érdekes, 2/2-es ritmusképlete tökéletesen illik a meglepő, szinte teljesen dallamtalan főtémához és bravúros kifejtéséhez. Ez a hang már nem emlékeztet se Mozartra, se Haydnra (a kései „tréfáira” sem). Beethovennél természetesen lesz folytatása, egészen a kései vonósnégyesekig, utána bizonyos mértékben „beépül” a romantika zenei nyelvébe, de összességében mégis elvitathatatlanul és félreismerhetetlenül beethoveni.

Reklámok

One response to “Beethoven: Második szimfónia

  1. Visszajelzés: Post nubila phoebus | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s