Beethoven: Hetedik szimfónia

Bevezetés

Beethoven 7Beethoven az A-dúr szimfóniát 1812 májusában fejezte be, több mint négy évvel az előző két szimfónia után, de hogy mikor kezdte, csak találgatni lehet: egy 1806-ban vásárolt vázlatfüzetében vannak kezdeti gondolatcsírák, de ugyanebben a füzetben bizonyíthatóan később kezdett művek vázlatai is felbukkannak. Akárhogy is, a komolyabb munka 1811 második felében indult. Beethovennek a negyvenes éveire kellett megtapasztalnia, milyen a politikai és társadalmi tolerancia megszűnése. A wagrami csatavesztés után Ferenc császár kiegyezett Napóleonnal, a megalázó Schönbrunni Béke „pecsétje” lett aztán Mária Lujza, Beethoven két felvilágosult főhercegi barátja befolyása egy csapásra megszűnt, és Metternich sűrű szövésű megfigyelőhálózatot szőtt. Beethovent is megfigyelték, amiről maga is tudhatott (egész más hangvételű leveleket írt Ausztrián kívül), de nemzetközi hírneve megóvta őt a konfliktusoktól. A maga részéről természetesen ő is igyekezett finomítani érdes stílusán. Wallis pénzügyminiszter könyörtelen államcsőd- és devalvációs ármánya nyomán Beethoven megélhetése került veszélybe. Ehhez járult még a nagyot hallásából fakadó elmagányosodása, és így a napóleoni évek összeroppantották Beethoven lelkét. Ez egy ekkora teremtő géniusz esetében nem jelent elhallgatást, a „császár” melléknevű Esz-dúr zongoraversenyt olyan politikai közegben írta, amikor megadatott neki, hogy mindkét császárt gyűlölhette. Az, hogy négy éven át az általa is hódolattal tisztelt szimfóniaműfajhoz nem közelített, mindenesetre mutatja lelki vívódásait. Amin oldhatott az, hogy 1811 nyarát a cseh fürdőhelyen, Teplitzben töltötte a kor számos nagy művészének társaságában. (Beethoven nyarait rendszerint Bécs mellett töltötte, és ősszel gyakorta már nem az eredeti lakásába költözött vissza: közel egy év általában elég volt ahhoz, hogy összevesszen a szállásadóival – ezért is van annyi „Beethoven-ház” Bécsben.) Egy lángelme érett alkotói korszakában „fejlődésről” beszélni már-már teológiai képtelenség, a Hetedik szimfónia lenyűgöző, magával sodró ereje láttán mégis ez a szó ötlik fel bennünk. A művet 1813. december 8-án sikerült bemutatni a Wellington diadala, avagy a Vittoriai csata alcímet viselő „Csataszimfóniával” – ezúttal tehát emberléptékű jótékonysági koncerten a Bécsi Egyetem szervezésében, a hanaui csatában megsebesült katonák javára. A siker átütő volt. (Pár napra rá meg is kellett ismételni.) Az előadók között találjuk a hegedűs Schuppanzighot, a csellista Romberget, a nagybőgő virtuózát. Dragonettit. A kitűnő zeneszeruők, Hummel és Meyerbeer az üstdoboknál serénykedtek, míg Salieri a Csataszimfónia ágyúit irányította. Spohr szintén játszott a zenekarban. (Hogy csak a leghíresebbekről essék szó.) Az egyik basszusszólam kromatikus menetét látván Weber megjegyezte: ez az ember (Beethoven) megérett az elmegyógyintézetre. Schumann apósa szerint „mindenkinek” az volt a véleménye, Beethoven a zárótételt részegen szerezte. (Részegen természetesen lehetetlen az alkotómunka – a „mindenki” pedig már akkor is ugyanolyan „súlyú” hivatkozási alap volt, mint a „nevük elhallgatását kérő” informátorok.) Wagner sikerre vitte a Hetedik szimfóniát, bár ma már elképzelhetetlen merészséggel „belejavított”. Beethoven a darab egy kisebb részletéből zongoraátiratot készített, amelyet érdemes összehasonlítani Liszt zongoraátiratával (Liszt tisztelete és hűsége óriási volt, a Beethoven-átirat sokkal merészebb.)

Hetedik szimfónia

Hangszerelésében hagyományosnak mondhatjuk. Maga a bemutató zenekar nagysága a körülményekre tekintettel jelentősen nagyobb volt a megszokottnál. Az első tétel bevezetőjének (Poco sostenuto) mesteri feszültségteremtése a kontrasztok nagymesterétől is váratlan meglepetés, hogy aztán a főtétel (Vivace) ugyanazzal a szelíd, napsütötte eleganciával bontakozzék ki, mint sok más Beethoven-tétel (amint azt a II. szimfónia első tételénél járva már megemlítettük). Ez az igazi beethoveni kontraszt. A szonátaformában írt tétel fenséges, letisztult szépsége a kezdetektől magával ragadta hallgatóit.

A második tétel (Allegretto) kíméletlen, daktylosból és spondeusból álló „adoniszi strófája” szuggesztíven vonul végig az „A” részen, hogy a kétszer jelentkező „B” középrész fátyolos, kiengesztelt finomságának adja át a helyét. Schindler szerint Beethovent zavarta, ha a tételt túl gyors tempóban adják elő, ami teljesen érthető: a „mágikus” hatást elrontja a túl gyors ritmus.

A harmadik tétel elsöprő Scherzo, ismét e név használata nélkül (Presto. Assai meno presto). A trió valóságos himnusszá emelkedik, nem véletlenül: egyes vélemények szerint egy himnikus osztrák zarándokdal feldolgozása.

A negyedik tétel (Allegro con brio) ditirambikus, mindent elsöprő irama Wagnert is elképesztette („a tánc apóteózisa” – mondta a műről). És bár a kritika kemény szavakkal illette, a közönség lelkesedése túláradó volt. Ez, mint látni fogjuk egy idő után Beethovent jobban bosszantotta, mint a kritikus hangok.

Advertisements

2 responses to “Beethoven: Hetedik szimfónia

  1. Visszajelzés: Dublin és Döbling | SUNYIVERZUM

  2. Visszajelzés: Post nubila phoebus | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s