Beethoven: Harmadik szimfónia

Bevezetés

Eroica_Beethoven_titleBeethoven 1804 augusztusára fejezte be Esz-dúr szimfóniáját, minden addig komponált műve közül kétségkívül a legnagyobbat. Solomon beszámol egy általa látott, Beethoven keze írását viselő címlapról, mely még ekkor is a Bonaparte nevet tartalmazza, és Beethoven még augusz­tus 26-ai keltezésű, a kiadójának írott levelében is lelkesülten ír Napóleonról. De miért hozzuk ezt szóba? Ferdinand Ries, a Beethoven-tanítvány 1838-ban megjelent visszaemlékezéseiben (a történetet az állítólag sem jelen levő későbbi titkár, Anton Schindler is alátámasztja) Beethoven eredetileg a „Napóleon” címet kívánta adni szimfóniájának, ám mikor megtudta Napóleon szándékát, hogy császár legyen, dühösen tépte szét és tiporta meg a címlapot, „ez is csak olyan ember, mint a többi!” kitöréssel.  Bécsben azonban már 1804 májusában ismertté vált az Első Konzul bejelentése, és valószínűtlen, hogy a politikailag (és különösen a francia politikai élet iránt) érdeklődő Beethovent egészen augusztus végéig elkerülte volna ez az információ. Schindler még szerencsétlenül Jean-Baptiste Bernadotte francia követ közbenjárását is konfabulálja a címadáshoz, ám Bernadotte évekkel korábban volt követ, és semmi jele annak, hogy a szikár katonaember zeneileg érdeklődő lett volna. Annyi tény, hogy Beethoven bonni nevelkedése, tanítói (pl. Neefe) és barátai, sőt pártfogója, Miksa Ferenc választófejedelem ré­vén kimondottan felvilágosult szellemiséget tett magáévá, ha ez republikánusnak nem is mond­ható. Doktrinér módon egészen bizonyos, hogy nem volt republikánus, számos művét ajánlotta uralkodóknak (op. 5-ös gordonkaszonáták, Szeptett, op. 30-as hegedűszonáták, Polonéz, IX. szimfónia), még többet nemesi származásúaknak, ami nem is igen lehetett másképp a kor mű­vészettámogatási rendszerében. (Ami nem jelenti azt, hogy Beethovent ne irritálta volna Goethe még készségesebb „engedékenysége” e téren.) Mindamellett erőteljesen „laicista” beál­lítódása és aufklärista gondolkodásmódja, valamint az ebből fakadó olykor gúnyos és harsány észrevételek az 1800-as évek eleji „visszarendeződésben” soha nem keverték bajba Beethovent. Ez hozzá tartozik ennek a kornak a politikai toleranciájához. Beethoven Napóleon-tisztelete korai keletű, és későbbi megjegyzéseiből az is biztosra vehető, hogy a császár Napóleon iránt már elvesztette rokonszenvét. A szimfónia mellékneve az első olyan „melléknév” Beethoven élet­művében, melyet a szerző adott a darabjának. Minden valószínűség szerint a jó ízlés és nem a düh fogta vissza Beethovent, hogy 1804 augusztusában élő emberről nevezze el hódoló művét, de ez nem jelenti azt, hogy az „Eroica” elnevezés ne lehetne konkrét sugallat a részéről.

Akkoriban kezdődött az a gyakorlat Beethoven műveinek előadása során, hogy előbb főúri pa­lotákban kisszámú érdeklődő ismerhette meg a darabot. Az Eroica-szimfóniát így először 1804 augusztusában mutatták be Lobkowitz herceg bécsi palotájában, akinek a végső ajánlás is szól, ezt követte egy rejtélyes, ún. „Würth-koncert” 1805. januárjában, majd pár hónapra rá a nyilvános előadás (a darabot Disz-dúr hangneműként is feltüntetve egyes kiadványokban). A közönség a korábbi művekhez képest meglehetős döbbenettel fogadta a szimfóniát, ám még Beethoven életében háromszor is előadták, ami nem számít kevésnek (például a „könnyebben” befogadható G-dúr zongoraversenyt egyszer úri, egyszer nagy közönség előtt játszották el, több előadása pedig nem volt Beethoven életében).

Harmadik szimfónia

A monumentális mű hangszerelése különös módon csak egyetlen többlet-kürttel tér el a máso­dik szimfónia előadó-együttesétől. Első tételének (Allegro con brio) roppant méreteire jel­lemző, hogy egész életművében ez a legterjedelmesebb szimfonikus tétel (az Örömódás szim­fóniatétel majd hosszabb lesz ennél is). Egyszersmind olyan szigorú koncentráció, végső össze­fogottság jellemzi a tételt, hogy közben egyetlen pillanatig sem gondolunk az idő múlására. Oldások-kötések, küzdelmek és jutalmak olyan harmonikus, klasszicizmuson már túli, de még mindig „olymposi” egységét kapjuk, amely a megelőző korok zenei felfogását alapjaiban írja újjá.

A második tétel (Marcia funebre. Adagio assai) földhöz szegező gyászinduló, nem minden előzmény nélkül, ha az op.26-os Asz-dúr szonáta gyászindulójára gondolunk (mely aztán meg­hangszerelve a Leonore Prohaska címet viselő, 1815-ös kísérőzenében is gyászinduló – Leonore Prohaska, a mi Lebstück Máriánkhoz hasonlóan férfi egyenruhát ölt, hogy harcolhasson… Ér­dekes névazonosság a Fidelio Leonórájával mindenesetre). Nyilvánvalóan az első tétel sosem hallott, megdöbbentő zenei ereje munkál tovább itt. Kolosszális méretei szerencsésen megaka­dályozzák, hogy „közönséges földi halandók” temetései alkalmával vulgarizálják. A hagyomá­nyosan moll gyászzene szintén hagyományosan dúrban jelentkező „oldó” melléktémájával, valamint annak rövidre fogott vigasztaló kidolgozásával, és az azt újból követő gyászhangulat­tal Beethoven olyan mélységekbe csábította az 1804-5-ös évek „mit sem sejtő” hallgatóságát, hogy ennek hatása valósággal felmérhetetlen, de az valószínűsíthető, hogy a „koncert” és a „koncertjáró közönség” mai fogalma megszületésében ennek a pillanatnak döntő jelentősége lehetett.

A Scherzo (Allegro vivace) a maga nemében tökéletes, a kürthangzásával inkább vadászatot mint csatát sejtető zenéje önmagában véve mestermű, és legjobban tesszük, ha mint „leveze­tést” fogjuk fel a második tétel felülmúlhatatlan drámája után, felkúszó főcímek aláfestő zené­jeként.

Ám ott vár még ránk a Finale (Allegro molto), melyről ismét csak a legnagyobb hódolat hang­ján emlékezhetünk meg, ami szépségeit és különös bevezetőjű felépítését illeti, vagyis vissza kell utasítanunk a vele kapcsolatos gyakori lefitymálásokat – ám nem kétséges, hogy ilyen előzmények után ezek az „új gondolatok” már feleslegesen hatnak. Melyek közül az ún. Eroica-téma még csak nem is új: egy kontratáncból került át előbb a Prometheusról szóló, különösen igényes balettzenébe, és a bevezető „idegjátékával” együtt 1802-ben az Eroica-változatok alap­anyagául is szolgál. A tétel számos hangulati eleme között a „verbunkost” is ott találjuk, és akármennyire is távol kerültünk az első két tétel dantei tökéletességétől, mégis emelkedett lé­lekkel és friss szívvel vesszük észre, hogy „elröpült” a közel egy órás darab.

Reklámok

4 responses to “Beethoven: Harmadik szimfónia

  1. Visszajelzés: Dublin és Döbling | SUNYIVERZUM

  2. Visszajelzés: SUNYIVERZUM

  3. Visszajelzés: Újabb rejtélyek, ezúttal Mödlingben | SUNYIVERZUM

  4. Visszajelzés: Wagner és Windsor | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s