Beethoven: Első szimfónia

Bevezetés

Beethoven_Riedel_1801Beethoven saját magát szimfonikus beállítottságú szerzőnek vallotta, akiben a zenei gondolatok először mindig szimfonikusan szólalnak meg, és egy-egy mű annál magasabb rendűvé alakulhat a szerző kezében, mondta, minél nagyobb hangszerapparátus áll rendelkezésére, vagyis egy zongoradarabnál többet mondhat egy kamarazenei alkotás, annál pedig egy szimfónia. Különösen hangzik ez a kor kiemelkedő zongoraművészétől, aki már korai zongoraszonátáiban is az egyetemes humánum olyan magaslataira jut, amelyeket kamarazenéje vagy szimfonikus művei csak később érnek el. Schiff András rendre kimutatja a szimfonikus ihletettséget Beethoven zongoraszonátáiban, de mint londoni előadássorozatában hozzáteszi, „Isten tiltsa meg nekünk, hogy tételesen áttegyük szimfóniákba” ezeket a szonátákat.

Itt tehát valamilyen sokkal mélyebb művészi beállítódásról van szó, mint amilyeneket ugyan jól megfontolt, de mégiscsak üzleti szempontok vezérelte, kiadóknak szóló levelekből olvashatunk ki (és amely vélemények, mindig fennmaradva, olyannyira félrevezetik az utókort).

Mozart, nem annyira belső indíttatásból, mint atyai ráhatásra, kora ifjúságától komponált szimfóniákat, valóságos ékköveket, egy csodagyerek csúcsteljesítményeit, melyek hosszú sora elvitathatatlan remekművekké csak később kezdett kikristályosodni. A legnagyobbak közt az ő szimfonikus fejlődése a kivétel. Azzal összefüggésben, hogy a szimfónia műfaja már igen korai időkben a legnagyobb megbecsültségnek örvendett, a nagy szerzők rendszerint hosszas érlelés után álltak elő első szimfóniájukkal.

1787 áprilisában a tizenhét éves Beethoven Bécsben látogatást tett Mozartnál. A rövid fogadás hatását magára Mozartra olykor eltúlozzák. Bary Cooper a látogatást követő első Mozart-darabban, a mozarti életműben is kiemelkedő remekműben, a g-moll vonósötösben beethoveni hatást sejtet. Különös egybeesés mindenesetre, hogy Mozart többször is elkalandozik a távoli esz-mollba, és Beethoven addigra már megírta a maga, korához képest figyelemre méltó esz-moll zongoranégyes-tételét. Ez a tétel sok tekintetben érdekes: anyagát később Beethoven a C-dúr zongoranégyesbe viszi át, mely lényegében Mozart-stílustanulmány, és – itt jutunk el a lényeghez – első kilenc hangjegye megegyezik a még későbbi Első szimfónia első kilenc hangjegyével (a megfelelő transzpozíció után). A látogatás ugyanakkor Beethovenre nagy hatással van, azt követően felvázolja egy c-moll szimfónia Presto-tételének néhány hangját, ezt a tervet azonban bölcsen elejti. Mindenesetre rendületlenül vázolgat tovább egy másik szimfóniát, a leendő Elsőt, még a komoly ellenpont-tanulmányai előtt.

Mindenképpen megemlítendő Beethoven rövid zenéje egy bonni lovasbaletthez mint kisebb korai szimfonikus zenei erőpróba, valamint a két nagy kantáta. Az egyik a II. József császár halálára írt gyászzene (a császár a polgári otthonba költözött, felvilágosult bonni választófejedelem, Miksa Ferenc testvérbátyja volt), melynek himnikus magasságba emelkedő kórusrészletét Beethoven a Fidelio második felvonásába is átemeli. A másik a II. Lipót császár trónra lépésének tiszteletére írt kantáta, melynek szövegére eufemisztikusan a „dagályos” jelzőt szokás alkalmazni – de ez a szó itt kevés a szövegbeli ízléstelenség leírására. A kettő közül az első az igazi remekmű, amint azt a Bonnban londoni útja felé megpihenő Haydn is biztos szemmel megállapítja.

Első szimfónia

Beethoven hosszabb időre elfordult szimfóniakomponálási tervétől, feltehetőleg bécsi tanítómestere, Haydn vagy kimondott, vagy csak sugallt tanácsára. Beethoven rossz szándékot sejtett amögött, hogy Haydn gyakran fékezni kívánta ambícióit, ám sokkal valószínűbb hogy Haydnt elképesztette az ifjúnak az övéhez képest egyfelől kirobbanó, másfelől azonban kimondottan egyensúlytalan, a klasszicizmus ideáljától távol eső, a lélek bensőséges finomságai helyett vagy túláradó vidámságot, vagy magába zuhanó válságot megjelenítő stílusa. Mélyen megdöbbent és megriadt attól, hogy Beethoven az op.2-es három zongoraszonátát neki ajánlotta. Ez aztán kapcsolatuk rovására ment, Beethoven „stiklijeivel” együtt. (Haydnnál bemutatott, megoldott házi feladataival az idős mester boldogan dicsekedett el a szponzornál, a bonni választófejedelemnél, aki lehűtötte Haydnt avval, hogy ezeket a műveket jóval korábban Beethoven neki már bemutatta.)

1799 késő őszén Beethoven figyelme az op.20-as sorszámot viselő Esz-dúr szeptett komponálására irányult. E minden „porcikájában” kedvesen derűs, bár mélységekbe nem ereszkedő mű kedvező fogadtatása és az ezt követő remények okozhatták, hogy decemberben nagy lendülettel fordult otthagyott szimfóniavázlataihoz, és innentől már valóban rohamtempóban készült a C-dúrban komponált mű – leszámítva a negyedik tétel körüli koncepcionális nehézségeket. Beethoven elkészült műveit hallgatva úgy érezzük, ő alapvető kivétel a komponistákra általában ránehezedő „utolsó tétel”-átok alól. Csak nagyon ritkán érezzük a gondolatok megmerevedését, a fantázia alábbhagyását a kompozíció végén, de ez nem jelenti, hogy a „háttérben” Beethoven is ne küzdött volna meg ezzel az alapnehézséggel: mindaz, amit a műről gondol, úgyszólván már benne van az első három tételben, és a negyedikre nehezebben gyűjti össze a belső késztetést. Beethoven ezúttal úgy gyorsította fel a folyamatot, hogy a már elkészült első tételből kivágott egy tematikus részt, és ezt fejlesztette önálló finalévá. Mint ahogy kerültek bele szemelvények azokból az ellenpontgyakorlataiból is még 1795-ből, melyeket Albrechtsberger értő irányítása alatt szerzett.

A szokásos, nem túlságosan széles (két-két szólamban fafúvókkal, két-két trombita- és kürt-szólammal, valamint üstdobbal kiegészült vonóskar) felállású előadóegyüttes alkalmas annak bemutatására, hogy Beethoven már e korainak mondható szimfonikus művében is a hangszerkezelés mesterfokán áll. Az első tétel lassú bevezetőjének (Adagio molto) emelkedett, ünnepélyes hangneme már utánozhatatlanul beethoveni szimfonikus hangzás. A főtétel (Allegro con brio) szonátaformájában nincsenek váratlan hatások, és ahogy Beethoven korábbi műveiben is, például az emlegetett Szeptettben, megmutatkozik Beethoven varázslatos képessége arra, hogy egy-egy tétel végét (a kódán keresztül) nagyobb távolságból, mesteri hangulattal érzékeltesse. A második tétel (Andante cantabile con moto), melynek szelíd, megható, mintegy „természetjáró” andalgása nagy messzeségből Schubert „vándorlásait” előlegzi, szintén szonátaformában íródott. A Menuetto (Allegro molto e vivace) feliratot viselő, valójában „Scherzo” jellegű tétel jambikus „lovaglását” a középrész álomzenéje ellenpontozza. A negyedik tétel Adagio bevezetője „vicc”: a hegedű, elbátortalanodva, újból és újból nekifut a témának, egyre magasabbra jutva. Minden nagy karmester a legnagyobb műgonddal dolgozza ki ezt a részletet, de ez sem feledteti, hogy ez nem több tréfánál, amely örök időkön át (amíg Beethoven zenéje fennmarad) nem keltheti ugyanazt a meglepetést, mint amit első hallásra kapunk. Mendelssohni suhanással (Allegro molto e vivace) folytatódik a Finale, és azzal a hangulattal fejezzük be a mű hallgatását, hogy a legnagyobb klasszikusok: Haydn és Mozart méltó utódát hallhattuk.

Advertisements

5 responses to “Beethoven: Első szimfónia

  1. Visszajelzés: Post nubila phoebus | SUNYIVERZUM

  2. Visszajelzés: SUNYIVERZUM

  3. Visszajelzés: Újabb rejtélyek, ezúttal Mödlingben | SUNYIVERZUM

  4. Visszajelzés: Öregek | SUNYIVERZUM

  5. Visszajelzés: Londoni, bécsi, jénai szimfóniák | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s